egyik
Máglyára! el! igen kemény - Parancsol Eduárd - Ha! lágyabb ének kell nekünk; S belép egy ifju bárd.
A walesi bárdok
Ne szülj rabot, te szűz! anya Ne szoptass csecsemőt!..." S int a király. S elérte még A máglyára menőt.
A walesi bárdok
S Edvárd király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány.
A walesi bárdok
S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt' Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?
A walesi bárdok
Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Ne éljen Eduárd? Hol van, ki zengje tetteim - Elő egy velszi bárd!
A walesi bárdok
Vadat és halat, s mi az ég alatt Szem-szájnak kellemes, Azt látok én: de ördög itt Belül minden nemes.
A walesi bárdok
Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány.
A walesi bárdok
Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány.
A walesi bárdok
Egymásra néz a sok vitéz, A vendég velsz urak; Orcáikon, mint félelem, Sápadt el a harag.
A walesi bárdok
Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz.
A walesi bárdok
Ha, ha! elő síp, dob, zene! Harsogjon harsona: Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma...
A walesi bárdok
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz!
A walesi bárdok
Itt van, király, ki tetteidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap.
A walesi bárdok
Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!"
A walesi bárdok
Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegűl, Minden velsz énekest!
A walesi bárdok
Montgomery a vár neve, Hol aznap este szállt; Montgomery, a vár ura, Vendégli a királyt.
A walesi bárdok
S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir.
A walesi bárdok
S mind, amiket e szép sziget Ételt-italt terem; S mind, ami bor pezsegve forr Túl messzi tengeren.
A walesi bárdok
Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. -
A walesi bárdok
Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.
A walesi bárdok
Ti urak, ti urak! hát senkisem Koccint értem pohárt? Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek! Ne éljen Eduárd?
A walesi bárdok
Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgő csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh;
A walesi bárdok
Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér?
A walesi bárdok
Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: „Fejére szól, ki szót emel! Király nem alhatik."
A walesi bárdok
Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd. -
A walesi bárdok
„Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé.
A walesi bárdok
„Elhullt csatában a derék - No halld meg, Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd.
A walesi bárdok
„Emléke sír a lanton még - No halld meg, Eduárd: Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd."
A walesi bárdok
„Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyűl az éji vad: Te tetted ezt, király!
A walesi bárdok
Csupán a boldog csillagokra Néztem föl a nagy éjszakán, Velük keringve és lobogva Epedtem fensőbb lét után.
( Komjáthy Jenő - ) A homályból
De mostan szívem szerteárad, Gátját szakítva szétömöl, Keresve földi, égi társat, Kire borulni szent gyönyör.
( Komjáthy Jenő - ) A homályból
Halj át az élet-óceánba És mindenekbe halva élj! A szellemek rokon világa Szavadra rég figyel: beszélj!
( Komjáthy Jenő - ) A homályból
Ki fény vagyok, homályban éltem, Világ elől elrejtezém. Nagy, ismeretlen messzeségben Magányosan lobogtam én.
( Komjáthy Jenő - ) A homályból
Melege, fénye széjjelomlik Elűzve a sűrű homályt, És millió sugárra foszlik, Hogy minden szívet járjon át.
( Komjáthy Jenő - ) A homályból
Míg más napok ragyogtak egyre S imádta őket mind a nép; Addig szivem nem látta egy se, Nem érzé tiszta, nagy hevét.
( Komjáthy Jenő - ) A homályból
Rohanj a lelkek tengerébe Lelkem, te büszke nagy folyam! Szakadj a boldog összeségbe, Hová minden világ rohan!
( Komjáthy Jenő - ) A homályból
Sugaramat nem verte vissza, Magamban égő láng valék; Világomat gyönyörrel itta Csupán a könnyü, tiszta lég.
( Komjáthy Jenő - ) A homályból
Ölelni vágyom a világot És sírni milliók szivén! Beoltani e tiszta lángot Vágyom milljók szivébe én.
( Komjáthy Jenő - ) A homályból
Szivembe hordom én e lángot, Szivembe hordom a napot: Ó, gyújtsatok rokon világot! Én látok; ti is lássatok!
(Komjáthy Jenő) A homályból
Ó, jöjjetek velem repülni, Velem zokogni, zengeni, Egy érzelemviharba dűlni, Egy indulatba rengeni!
(Komjáthy Jenő) A homályból
Ölelni vágyom a világot És sírni milliók szivén! Beoltani e tiszta lángot Vágyom milljók szivébe én.
(Komjáthy Jenő) A homályból
Az örvendőt meg nem érted, Ha világod' búban éled; S csak ha lelked' szenvedőnek Vallod, sajnálsz szenvedőt meg. Mit törődöl a világgal, Szenvedő sziv sóhajával, Ha egy édes pillanat Teljesíti vágyadat!
(Reviczky Gyula) Magamról
Ember! önző vágy vezérel. Bánatával, örömével Ezt az undok szép világot Sorsodon át nézve látod. Hogyha gondok elcsigáznak: A világot éri vádad, S ha örömre gyúl szived: Nincs e földnél semmi szebb.
(Reviczky Gyula) Magamról
Hát ne fordulj vak hevedben A világ és rendje ellen... Úgy tekints az emberekre, Hogy a föld se jó, se ferde; Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magadnak képe, mása. Ki sohajtoz, ki mulat. A világ csak - hangulat.
(Reviczky Gyula) Magamról
Nem tudod, mi nyomja szíved', Semmiségek üdvezítnek. Hogy jön, nem tudod, csak érzed, Hogy e bűnös-bűvös élet, Mely ma szennyes, ronda börtön, Holnap éden kertje rögtön. Ma a békét áhitod, S holnap küzdve élni jobb.
(Reviczky Gyula) Magamról
Ragyoghat a nap az égen; Te sötétben, feketében Látsz mindent, ha bánatod van; Mig, ha kedved lángra lobban, Minden érted van teremtve; Télen is jársz rózsakertbe'; A nap is csak rád ragyog, S kik itt laknak: angyalok.
(Reviczky Gyula) Magamról
Rossznak mondod a világot, Dőresége bosszuságod; Siratod az élet álmát, Földi gondok durva jármát; Felpanaszlod lázban égve: Bölcs elméje, jók erénye S fényt sugárzó lángod, ég, Csak hiúság, búborék.
(Reviczky Gyula) Magamról
Óh, pedig hány perczed, órád Volt, midőn e sujtoló vád Könnyeidben elviharzott S kiderült rá szíved, arczod. Gyönyörűség volt az élet, Megáldottad születésed'; Rózsák közt jársz, azt hivéd, S mi okozta? ... Semmiség!
(Reviczky Gyula) Magamról
Nem törődni a világgal, A világ ezer bajával. Meggondolni háboritlan, Ami immár közelebb van... Illatos hegy oldalában, A tavaszi napsugárban, Nézni illanó felhőkbe, Mult időkbe, jövendőkbe...
(Vajda János) A vaáli erdőben
Odabenn a mély vadonban, A csalános iharosban, Félreeső völgy ölében, Sűrü árnyak enyhelyében;
(Vajda János) A vaáli erdőben
Oh milyen jó volna ottan, Abban a kis házikóban, Élni, éldegélni szépen, Békességben, csöndességben!...
(Vajda János) A vaáli erdőben
És azután, utóvégre, Észrevétlenül, megérve, Lehullani önmagától, A kiszáradt életfáról... S ismeretlen sirgödörbe' Elalunni mindörökre... S ott egyebet mit se tenni, Csak pihenni, csak pihenni...
(Vajda János) A vaáli erdőben
A csontokon sem rágódnánk, De hát - ez a kenyerünk. Nem maradt ránk dús örökség; Fizet minket a nemzetség, Ha sírunk, énekelünk.
(Vajda János) A virrasztók
A nagy tenger éjszakába Ki-kinézünk olykoron. Mert nem tudjuk, hány az óra, Hallgatunk a kakasszóra, Merengünk egy csillagon,
(Vajda János) A virrasztók
A sirásban elfáradt már Valamennyi jó rokon. Talán mi se volnánk ébren, Hanem mert a torban, éhen, Rágódunk a csontokon.
(Vajda János) A virrasztók
Hol pihennek a nagy ősök, Kik szerezték vérökön Azt is, amin ők mulatnak... Idegenek jól aratnak Vérben ázott térökön.
(Vajda János) A virrasztók
Ilyen szelet hallunk is már. Ki legtöbbet örökölt, Annak van a legjobb kedve; Ott van a mult elfeledve, És eladva az a föld,
(Vajda János) A virrasztók
Itt a nagy halott előttünk, Kiterítve mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen.
(Vajda János) A virrasztók
Jó reménnyel, vak reménnyel, Hogy ha megvirradna már! De a hajnal csak nem pirkad, S amit látunk, az se csillag: Bolygó fény, vagy fénybogár!
(Vajda János) A virrasztók
Már maholnap ez se kell majd. "Elég volt a gyász, a dal. Ami megholt, föl nem támad. Haszontalan minden bánat! Haj rá étel, dal, ital!"
(Vajda János) A virrasztók
Szempillánk is csuklik immár... S ha az álom elnyomott, S mi is alszunk, boldog Isten! Akkor aztán késő minden - Mozdulhat a tetszhalott!...
(Vajda János) A virrasztók
Álmodunk mi hihetetlent, El se merjük mondani. A holt szeme félig nyitva; Hátha meg nem volna halva, S lehetne még valami...
(Vajda János) A virrasztók
És csak oly csöndes ne volna! De ez úgy fojt, úgy ijeszt... Dalunk is már egyre fárad, Alig ad még bátorságot... Égen földön semmi nesz...
(Vajda János) A virrasztók
Ők alusznak szépen, mélyen; Ébren már csak mi vagyunk. Ők alusznak s nem álmodnak; Mi virrasztunk ébren, haj csak Ébren is mi - álmodunk.
(Vajda János) A virrasztók
Az égen fényes üstökös; uszálya Az ég felétől le a földre ér. Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája Egyenes; vissza hát sohase tér.
(Vajda János) Az üstökös
Csillagvilágok fénylő táborán át A végtelenséggel versenyt rohan. Forogni körbe nem tud, nem akar, hát Örökké társtalan, boldogtalan!
(Vajda János) Az üstökös
Imádja más a változékony holdat, A kacéran keringő csillagot; Fenséges Niobéja az égboltnak, Lobogó gyász, én neked hódolok.
(Vajda János) Az üstökös
Szomoru csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen!...
(Vajda János) Az üstökös
Ha az adó lesz kétszerannyi, mint ma, De kulcs, arány csalatkozhatlan minta, És e cserével mind a kettő jól jár: Hatalmas ország és jómódu polgár; Mert államát igaznak, szentnek tudva, Adózó mit keres, el nem hazudja; Munkás jutalma méltó bér, dicsének, Közmegvetés árnyéka a herének; Rangot, cimet nem koldult rend szalagja: A szellem és erkölcs fensége adja;
(Vajda János) Credo
Ha mint megannyi Cortez Nándor, multunk Hajóit eltökélten fölgyujtottuk, Hogy itt ez új világot, melyhöz értünk, Meghódítjuk, de vissza már nem térünk; Nem pislogunk a sírba dicsőségér; Csak szent ereklye már az ősi cégér. Eltűnt s új díszbe öltözött a puszta, Szebb délibáb - jólét fényébe uszva; Kinvallató pandur s futó betyár Helyén sürűn a mozdony griffje jár;
(Vajda János) Credo
Ha neve sem lesz a régi vármegyének; Kerületek-körökről szól az ének, Melyek közérdekűleg mért határát Már nem "bogár" után keringve járták; Lesz ki parancsol és ki megfogadja, Törvénynek általános foganatja; A szolgabírók rémmesében élnek, Mágnás nem áll fölötte a törvénynek; Az árvapénztárnok többé nem sikkaszt, Mert cselekedni már nem úri "sikk" azt;
(Vajda János) Credo
Ha németek hozzánk tanulni járnak, Magyar leányt keresnek gouvernante-nak; Csikós mulat vasárnap frakkot öltve, Utolsó antisémita kitömve; Nadrágszíj, csáti bot, cigányok sátra, Nemesség bibliája: ferbli kártya, És - tisztesség nem eshetik kimondva - Rojtos gatya... kerülnek muzeumba: Akkor telik be jósigéd, Széchényi! Dicsőség, boldogság lesz itten élni...
(Vajda János) Credo
Igy űl a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán, Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak...
(Vajda János) Harminc év után
Ki bájaidból méltatlan vadakra Pazaroltál nem értett kincseket; Én, a hideg bálvány vezeklő rabja Ki minden kéjt szivébe temetett: Most itt ülünk siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan... Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, Az el nem nyert éden fájdalma van.
(Vajda János) Harminc év után
Mert amit én vesztettem, óriás, Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más; Csodákat mível emlékezetem. A multból fölmerül egy pillanat, Mint oceánból elsülyedt sziget; És látom újra ifjú arcodat, Mikor még másért nem dobbant szived.
(Vajda János) Harminc év után
Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász sorunk betölt. Találkozunk - irgalmas végezet! - Utolszor, egyszer még, a - sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon.
(Vajda János) Harminc év után
És e varázslat rád is visszahat. E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad; Mi vagyok én neked, most már tudod: Ha majd a földi élettől megváltam, Imába, dalba foglalt szerelem Örökkévalósága a halálban... Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
(Vajda János) Harminc év után
De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül - Mult ifjuság tündér taván Hattyúi képed fölmerül.
(Vajda János) Húsz év mulva
Körültem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok.
(Vajda János) Húsz év mulva
Mint a Montblanc csucsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem, többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély.
(Vajda János) Húsz év mulva
És ekkor még szivem kigyúl, Mint hosszu téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen...
(Vajda János) Húsz év mulva
A levegő meg se lebben, Minden alszik... és a lelkem Ring egy méla sejtelemben: Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?...
(Vajda János) Nádas tavon
A vad alszik a berekben. Fegyveremmel az ölemben Ringatózom önfeledten. Nézem ezt a szép világot. Mennyi bűbáj, mily talányok! Mind, amit körültem látok.
(Vajda János) Nádas tavon
Fönn az égen ragyogó nap. Csillanó tükrén a tónak, Mint az árnyék, leng a csónak. Mint az árnyék, olyan halkan, Észrevétlen, mondhatatlan Andalító hangulatban.
(Vajda János) Nádas tavon
Mi megyünk-e vagy a felhő, Vagy a lenge déli szellő, A szelíden rám lehellő? Gondolatom messze téved Kék ürén a semmiségnek. Földi élet, hol a réved? Szélei nádligeteknek Tünedeznek, megjelennek. Képe a forgó jelennek...
(Vajda János) Nádas tavon
Most a nap megáll az égen, Dicsőség fényözönében, Csöndessége fönségében. S minden olyan mozdulatlan... Mult, jövendő tán együtt van Ebben az egy pillanatban?
(Vajda János) Nádas tavon
Nap alattam, nap fölöttem, Aranyos, tüzes felhőben, Lenn a fénylő víztükörben. Itt az ég a földet éri. Tán szerelme csókját kéri... Minden oly csodás, tündéri.
(Vajda János) Nádas tavon
Az a nagy bú, amely téged Vádol, örök nagy természet; Mely kiégett szivvel kérdi: Mért születni? minek élni?...
(Vajda János) Sirámok
Erdő, mező, merre nézek, Egy nehéz, bús előérzet. Hosszú árny kisért a réten, Szél sohajt az erdőn, mélyen... Valami nagy, rejtett bánat Fogja el az egész tájat; Az a bánat, mit az ember Érez és nevezni nem mer -
(Vajda János) Sirámok
Száll a hegyre barna felhő, Zúg alatta már az erdő. Észrevétlen langy lehellet Rázza a faleveleket. Hajaszáli a vadonnak: Hervadt levelek szállongnak, Fecske földet szántva röpdes, Minden oly merengő, csöndes.
(Vajda János) Sirámok
De túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát.
A walesi bárdok
De vakmerőn s hivatlanúl Előáll harmadik; Kobzán a dal magára vall, Ez íge hallatik:
A walesi bárdok
Kertészkedem mélán, nyugodtan, A fák sebeit kötözöm; Halotti ének csap fülembe... Eh, nékem ahhoz mi közöm! Nem volt rokon, jó ismerős sem; Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég, csak azt köthesse be.
Kertben
Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bíbelek; Hozzám a tiszta kék magasból Egyes daruszó tévelyeg; Felém a kert gyepűin által Egy gerlice búgása hat: Magános gerle a szomszédban - S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kertben
Kevés ember jő látogatni, Az is csak elmegy hidegen: Látszik, hogy a halott szegény volt, Szegény s amellett idegen. Rokonait, ha van rokonja, Elnyelte széles e világ; Nem nyit be hozzá enyhe részvét, Legföljebb... a kiváncsiság.
Kertben
Közönyös a világ... az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindég előre mász s - harap. S ha elsöpört egy ivadékot Ama vén kertész, a halál, Más kél megint, ha nem rosszabb, de Nem is jobb a tavalyinál
Kertben
Közönyös a világ... az élet Egy összezsúfolt táncterem, Sürög-forog, jő-megy a népség Be és ki, szűnes-szüntelen. És a jövőket, távozókat Ki győzné mind köszönteni! Nagy részvétel, ha némelyikünk Az ismerőst... megismeri.
Kertben
Műhely körül a bánatos férj Sohajtva jár, nyög nagyokat; Ide fehérlenek deszkái, Épen azok közt válogat. Amaz talán bölcső leendett, Menyegzős ágy eme darab: Belőlük elhunyt hitvesének Most, íme, koporsót farag.
Kertben
Siránkozik a kisded árva, Amott sir öntudatlanul; Ha nő szegény, az életkönyvből Nehéz első betűt tanul! Ölében rázza egy cselédlyány, Duzzogva fel s alá megyen: „Sirj no, igazán sirj!" kiált rá, S megveri, hogy oka legyen.
Kertben
Ágnes asszony a patakban Fehér lepedőjét mossa; Fehér leplét, véres leplét A futó hab elkapdossa.
Ágnes asszony