Klasszmagyar 2. beugró versek-Líra

Arany János Rozgonyiné

"Hová, hová, édes férjem?""Megyek a csatába:Galambócon vár a török,Ne várjon hiába.""Megállj, megállj; édes férjem!Ne menj még csatába:Befordulok egy kicsinyégÖltöző szobámba." "Én kegyesem, szép hitvesem,Ellenemre jársz-é?Sima vállad, puha kebledTöri az a páncél;Félve tartod a nagy kardotRemegő kezedben:Mit keresnél, gyönge asszony.Véres ütközetben?" "Azt keresem, hiv magyar nő,Véres ütközetben,Hogy lehessek, élve, halva,Mindig közeledben:Súlyos a kard, de nehezebbSzázszor is a bánat;Jobban töri, mint a páncél.Kebelem utánad." Gyöngyös arany fejkötőjétSisakkal borítja,Karcsu fűzött selyem vállátPáncélba szorítja;Kardot is köt: bársony övreGyémántos fogantyút,Pici piros csizmáiraSzép ezüst sarkantyút. Csalogatja csemegévelMuci paripáját;Lebke szellő lebegtetiTengerzöld ruháját;Széles uton, poros utonFelleget ver a ló,Csillámlik a... villámlik aFényes acél patkó. - "Fogadj Isten, húgom asszony,Itt az ütközetben;Nyilat ugyan, amint látom,Hoztál szép szemedben -""Uram király, Zsigmond királyNem oly divat már maNyillal lőni, mint felségedFiatal korába'." Galambócot a DunárólOstromolni kezdik;Folyamon is, szárazon isEgyre törik, vesztik.Elől, elől RozgonyivalKedves élet-párja,Hiv szerelme, szép Cicelle,Szentgyörgyi leánya. Pogány török a MorávánÉrkezik új haddal:"Most vitézek! hajós népek!Közül-akarattal!"Maga vivé RozgonyinéEllenök a gályát,Követi a sok daliaLobogós ruháját. Szól az ágyu - szokatlanulDurva ozmán fülnek;Hajóira tűz-kanócok,Koszorúk repülnek;"Vizet! vizet!" a pogányságOrditoz hiában;Mind odaég, bár van elégVíz a nagy Dunában. - Maga Murad ezt a dolgotNem veszi tréfára,Közeledik nagy hadávalTörökök császára;Százezerre megyen serge,Sok basával, béggel,

Kiss József Influenza

A háztetőkön vékony hólepel, És fenn az égbolt kénkősárga. Ködraj lepi a mélységeket el, S harántan dűl a füstnek árnya. Az ágyból nézem, lázba', betegen A ködöt gyűlni, foszladozni, menni... Zsongó aléltság kéjét érezem, És nem fáj semmi. Egy varju gubbaszt ott magányosan, Mint egy fakir - kémény tövébe, Zsákmányra les, pompás szimatja van. S kitekint a szürke semmiségbe. Én most nem láthatok zsákmány után, Nekem a zsákmány, kincs, kenyér ma semmi - Egy vágyam van, egy óhajom csupán: Pihenni, csak pihenni. Ide-oda himbál a vasfonal, A sáros villamos abroncsa. Alkonyodik. A messzi zaj kihal S várom, hogy fényét ezer lámpa ontsa. Ah holnap!... Mit hozhat a holnap nekem? - Majd zúdul a hajsza, tombol az ár, S én ismét ott állok régi helyemen - Egy kopott, fakó madár.

Reviczky Gyula Pán halála

Alkonybiborban úszik a hajó.A tenger keble álmodón piheg.Csélcsap Zefír, az arra illanó,Hableplét pajkosan lebbenti meg.Langyos párázat rezg a légben;A holdtányér az alkonyégenBágyadt szinéből lángba olvad át...Köröskörül merengő némaság. Lent a hajóba'Pattog a nóta.Durva hajósnakVíg lakomátulKeble kitágul;Szűk nyaku korsók összekoczódnak.Perdül a koczka, csalfa szerencsePörgeti arra, pörgeti erre.Ölben a lányok,Ing a ruhájok,Szív az ajak hiblájai mézet.«Lezbia, csókolj! éljen az élet!Éljen a kedvnek mámora, gőzeÉljen a vágy, mely minden időbe'Inni mohón kéjserleget unszol.Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!» S még hangosabb lesz a hajófenék.Szitok, kurjantás röpköd szerteszét.Padlóra öntik a caecubumit,Tiberiust, a császárt így köszöntve.Egy ifju pár függöny mögé buvik;Pajkos manó incselkedik körötte.Mások szilaj cordaxot lejtenek,S a gondtalan, a dévaj istenekLátatlanul vegyülnek el e körbe. És hallga, a hajó kormányosaHangot hall, mely nevén szólítja zordul.«Thamus!»... Ki az? Ki volna! Nem csoda.Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.De ni! Nem volt ez az előbbi hang?«Thamus!»... No várj, nem tréfálsz meg, bitang!S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörű az éj:Ezüstszegélyü a hullámkarély.A tengerből lágyan kirezgenekA csillagok, vagy tán najád-szemek?S távol, hová a szem sötétben ér,Etóliának partja feketél. Thamus körültekint figyelmesen.Lélek se. Minden néma, nesztelen.Csalódott mégis; s már indulna vissza.Lent koczka várja, bor s tüzes Melissza.De ím, a titkos hang az éjhomályba'Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.«A földi hang embertől jő; ez égi.Ki vagy? Mi kell?» - Thamus szepegve kérdi.Harsány szózat zúg erre át a légen;Meghallják lent is, a hajófenéken.S ez

Komjáthy Jenő Kéj

Az életláz, a kéjek árjaElönti izzó véremet.Mámorba ringat, szent varázsbaAz izzó lég, a hűs liget.A nyár, az ég dicső leányaGyönyörtől duzzad és piheg;A természet keblét kitárvaCsókokba fojtja lelkemet.Gyönyörhangóceán, világzene,Szépség és bujaság nászünnepe. A báj s az élvvágy ősi frígye,Szépséggel párosult erő,A roppant űrt benépesítveVilágokat teremt ma ő.Ó, kéj, hatolj be sejtbe, szívbe,Lobogjon tőled vér, velő!A földet forró vágy hevítse,Ifjodva keljen Pán elő!Szinültig áll az élet pohara,Hadd oltsa szomját vőlegény, ara! Minden mámort, szerelmet áraszt,A napok s lények ezrei;Minden perc élvezetre lázaszt,Minden pazar gyönyörre hí.Édes, ha gyújt, édes, ha bágyaszt,Az állati, az isteni!Érzitek-e a szörnyü vágyat,Mely élni tör csak s nemzeni?Nemzette légyen bátor a pokol:Kéjben fogant és kéjben haldokol. Ó, kéj, te vagy az örök élet,Téged lehel a végtelen!A bölcs s az élv lovagja tégedOhajt csak forrón, szüntelen;Álmában csábos, tünde képedAz aszkétának megjelen,Hűséget esküszik tenékedA túlvilági réteken.Áttör a kéj a csonton és kövön:Mindennek célja s lelke az öröm. Hadd csüggjek hát az élvek alkánS örökre szívjam azt mohón!Lágy déli szél röpítse sajkám,Legyen a lelkem tűzkohón! -Hogy lejtenek a hegyek aljánA nimfák élvre csábitón!Az oreádok szíve pajzánS ölelni tudnak lángolón;Lábuk nyomán virágok termenek,A föld gyönyörtől duzzad és remeg. Mindegyüket ölelni vágyomHevesen, édesen, buján;És vélük egyesülni lágyanA bűvös erdő friss mohán,Az örökzöld menyasszonyágyban,Az illatos, dús nyoszolyán;És sokszorozni milliónyi tárgybanA kéjt az élet foksorán;Mindent termékenyítni, mint a nap:Hogy milljók áldjanak s átkozzanak! Ó, k

Arany János Magányban

Az óra lüktet lassu percegéssel,Kimérve a megmérhetlen időt;Ébren a honfigond virasztva mécsel,Homlokra összébb gyűjti a redőt.Vajúdni meddig tart még e világnak?Sors! óraműved oly irtóztató:Hallom kerekid, amint egybevágnak:De nincs azokhoz számlap, mutató. Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...Mint mélybe indult sziklagörgeteg:Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,Ki mondja meg! ki élő mondja meg!Vár tétován a nép, remegve bölcse,Vakon előtte kétség és homály.Idő! szakadna bár méhed gyümölcse...Ne még, ne még - az istenért! - megállj. Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,A kockarázás kínját érzenünk;De nyújtanók a percet, míg vetetlenA szörnyü csont, ha rajta mindenünk.Egy lépés a gomolygó végtelenbe,Holott örvényzik a lét, a halál:És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál! Még egy kevéssé... De mely kishitűség!El, el! ne lássam e dúlt arcokat!Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,Bátorságot nekünk mindez nem ad?Megvert reménnyel induljunk csatába?Hitben feladjuk már a diadalt?...Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába'Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt! Az nem lehet, hogy milliók fohászaÖrökké visszamálljon rólad, ég!És annyi vér - a szabadság kovásza -Posvány maradjon, hol elönteték.Támadni kell, mindig nagyobb körökben,Életnek ott, hol a mártir-tetemMagát kiforrja csendes földi rögben:Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem. Nem mindig ember, aki sorsot intéz;Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;S midőn lefáradt az erőtelen kéz,A végzet tengelye harsog tovább;Csüggedve olykor hagyja lomha gépűlMagát sodorni az ember fia:De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,Feltűnik egy magasb hármónia. És vissza nem foly az időnek árja,Előr

Arany János A walesi bárdok

Edward király, angol királyLéptet fakó lován:Hadd látom, úgymond, mennyit érA velszi tartomány. Van-e ott folyó és földje jó?Legelőin fű kövér?Használt-e a megöntözés:A pártos honfivér? S a nép, az istenadta nép,Ha oly boldog-e rajt'Mint akarom, s mint a barom,Melyet igába hajt? Felség! valóban koronádLegszebb gyémántja Velsz:Földet, folyót, legelni jót,Hegy-völgyet benne lelsz. S a nép, az istenadta népOly boldog rajta, Sire!Kunyhói mind hallgatva, mintMegannyi puszta sir. Edward király, angol királyLéptet fakó lován:Körötte csend amerre ment,És néma tartomány. Montgomery a vár neve,Hol aznap este szállt;Montgomery, a vár ura,Vendégli a királyt. Vadat és halat, s mi jó falatSzem-szájnak ingere,Sürgő csoport, száz szolga hord,Hogy nézni is tereh; S mind, amiket e szép szigetÉtelt-italt terem;S mind, ami bor pezsegve forrTúl messzi tengeren. Ti urak, ti urak! hát senkisemKoccint értem pohárt?Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!Ne éljen Eduárd? Vadat és halat, s mi az ég alattSzem-szájnak kellemes,Azt látok én: de ördög ittBelül minden nemes. Ti urak, ti urak, hitvány ebek!Ne éljen Eduárd?Hol van, ki zengje tetteim -Elő egy velszi bárd! Egymásra néz a sok vitéz,A vendég velsz urak;Orcáikon, mint félelem,Sápadt el a harag. Szó bennszakad, hang fennakad,Lehellet megszegik. -Ajtó megől fehér galamb,Ősz bárd emelkedik. Itt van, király, ki tettidetElzengi, mond az agg;S fegyver csörög, haló hörögAmint húrjába csap. "Fegyver csörög, haló hörög,A nap vértóba száll,Vérszagra gyűl az éji vad:Te tetted ezt, király! Levágva népünk ezrei,Halomba, mint kereszt,Hogy sirva tallóz aki él:Király, te tetted ezt!" Máglyára! el! igen kemény -Parancsol Eduárd -Ha! lágyabb ének kell nekünk;S belép egy ifju bárd. "Ah!

Heltai Jenő A modell

Egy egyszerű kültelki lányka (Tizenhat éves, jó falat)"Leszek modell!" Így szólt magábanÉs egy festőhöz fölszaladt.Mert megfelelt az arc, a termet,Így szólt a piktor: "Aktra termettE karcsú test... e két halom...Vetkőzz hamar le, angyalom!"És mert a célhoz ez vezet,A kis modell levetkezett. Mit tudta ő, a balga gyermek,A neveletlen vadvirág,Hogy fölfedezve már a szappan,És él vele a nagy világ.Mert fogyatékos volt a teint-je,A piktor így szólt: "Ejnye! Ejnye!E karcsú test... e két halom...Izé... gyerünk csak angyalom,Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar,Segítünk rajta csakhamar." És karon fogta, ahogy illik,A fiatal, de balga nőt,A szomszédos fürdőszobábaDiszkréten átvezette őt.Ott állott martalékra várvánA kád... fenékig csupa márvány!Ami fürdőnek a jele,Színültig vízzel volt tele.Festőnk a kádra mutatott,Köszönt és eltűnt: "Jó napot." Elmúlt egy óra meg nehány perc -A lány nem jön ki. Ej mi ez?A piktor hosszasan eltűnődik:"No, most már szörnyen tiszta lesz!"Benyit, ijedten hökken vissza:Ott áll a lány, a vizet isszaÉs keservesen sírni kezd:"Én nem bírom kiinni ezt!Ha mindig ennyit inni kell,A fészkes fene lesz modell."

Arany János Széchenyi emlékezete

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,Egy röpke szóban annyi fájdalom;Éreztük, amint e föld szíve rezdülÉs átvonaglik róna, völgy, halom.Az első hír, midőn a szót kimondta,Önnön hangjától visszadöbbene;Az első rémület kétségbe vonta:Van-é még a magyarnak istene. Emlékezünk: remény ünnepe volt az,Mely minket a kétségbe buktatott:Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,Napján az Úrnak, ki feltámadott.Már a természet is, hullván bilincse,A hosszu, téli fásult dermedés,Készíté új virágit, hogy behintseNagy ünneped, dicső Fölébredés! Immár az ég - ah, oly hideg korábban!Irántunk hő mosolyra engede;A négy folyó és három bérc honábanKilebbent a tavasz lehellete;S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta,Életre pezsdült a kór sivatag;Lassú folyót önérzelem dagaszta,Büszkén rohant le a szilaj patak. S fölzenge távol a menny boltos alja,Gyümölcshozó év biztató jele,Hallott korán megdördülő morajja -Midőn egyszerre villám sújta le.Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony:Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon:Élünk-e hát mi? búsan kérdezők. Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,Olcsó időnek hasztalan soka;De vérben, érben a vidám kerengés,Mely szebb jövendő biztos záloga;Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -Ő az, ki által lettünk és vagyunk. Megrontva bűnöd és a régi átok,Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;Nép, a hazában nem volt már hazátok:Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.S mint lepke a fényt elkábulva issza,Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet;Egy-két kebel fájt még a multba vissza:Nem volt remény már, csak emlékezet. De, mely a népek álmait vi

Arany János Családi kör

Este van, este van: kiki nyúgalomba!Feketén bólingat az eperfa lombja,Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.Mintha lába kelne valamennyi rögnek,Lomha földi békák szanaszét görögnek,Csapong a denevér az ereszt sodorván,Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán. Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:A gazdasszony épen az imént fejé meg;Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.Ballag egy cica is - bogarászni restel -Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelenEgy iramodással a pitvarba terem. Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fényeOly hivogatólag süt ki a sövényre.Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.Benn a háziasszony elszűri a tejet,Kérő kis fiának enged inni egyet;Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,Mint csillagok közé nyájas hold világa. Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.Vasalót tüzesít: új ruhája készen,Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.Körűl az apróság, vidám mese mellett,Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,Héjából időnként tűzre tesznek sokat:Az világítja meg gömbölyű arcukat. A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:E fiúból pap lesz, akárki meglássa!Legalább így szokta mondani az apjok,Noha a fiú nem imádságon kapkod:Jobban kedveli a verseket, nótákat,Effélét csinálni maga is próbálgat. Pendül a kapa most, letevé a gazda;Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;Kutat az apró nép, örülne, ha benneMadárlátta kenyér-darabocskát lelne.Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát

Arany János Szondi két apródja

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,Tetején lobogós hadi kopja. Két ifiu térdel, kezökben a lant,A kopja tövén, mintha volna feszűlet.Zsibongva hadával a völgyben alantAli győzelem-ünnepet űlet. "Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,Odaillőt egy huri nyakra!" "Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hantZászlós kopiával a gyaur basa sírján:Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,És pengeti, pengeti, sírván." ...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!Meg nem marad itt anyaszülte. "Szép úrfiak! immár e puszta halom,E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,Odalenn vár mézizü sörbet. -" Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,Jézusa kezében kész a kegyelem:Egyenest oda fog folyamodni. "Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,Mit csak terem a nagy szultán birodalma.Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...Ali győzelem-ünnepe van ma!" Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,És pattog a bomba, és röpked a gránát;Minden tüzes ördög népet, falat ont:Töri Drégel sziklai várát. "Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,Immár födi vállát bíborszinü kaftán,Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:Idekinn hideg éj sziszeg aztán!" A vár piacára ezüstüt, aranyt,Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;Harcos paripái nyihognak alant:Szügyeikben tőrt keze forgat. "Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!Zászlós kopiával hős Ali temette;Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;Zengjétek Alit ma helyette!" Két dalnoka is volt

Vajda János Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.Csillanó tükrén a tónak,Mint az árnyék, leng a csónak. Mint az árnyék, olyan halkan,Észrevétlen, mondhatatlanAndalító hangulatban. A vad alszik a berekben.Fegyveremmel az ölembenRingatózom önfeledten. Nézem ezt a szép világot.Mennyi bűbáj, mily talányok!Mind, amit körültem látok. Nap alattam, nap fölöttem,Aranyos, tüzes felhőben,Lenn a fénylő víztükörben. Itt az ég a földet éri.Tán szerelme csókját kéri...Minden oly csodás, tündéri. Mi megyünk-e vagy a felhő,Vagy a lenge déli szellő,A szelíden rám lehellő? Gondolatom messze tévedKék ürén a semmiségnek.Földi élet, hol a réved? Szélei nádligeteknekTünedeznek, megjelennek.Képe a forgó jelennek... Most a nap megáll az égen,Dicsőség fényözönében,Csöndessége fönségében. S minden olyan mozdulatlan...Mult, jövendő tán együtt vanEbben az egy pillanatban? A levegő meg se lebben,Minden alszik... és a lelkemRing egy méla sejtelemben: Hátha minden e világon,Földi életem, halálomCsak mese, csalódás, álom?...

Arany János Rendületlenül

Hallottad a szót: "rendületlenül -"Midőn fölzengi myriád ajakS a millió szív egy dalon hevül,Egy lángviharban összecsapzanak?...Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájonMerő szokássá szent imád ne váljon! Sokban hívságos elme kérkedik,Irányt még jóra, szépre is az ád;Nem mondom: a hont ők nem szeretik;De jobban a tapsot, mint a hazát...Oh, értsd meg a szót és hiú dagályonOlcsó malaszttá szent imád ne váljon! Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,Kinek világát csak divat teszi:Őnála köntös, eb, ló egyremegy,S a hon szerelmén a hölgyét veszi...Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,Külcsillogássá szent imád ne váljon! Van - fájdalom! - kinek cégér hona.Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:Ki innen! e hely az Úr temploma:Rátok az ostor pattogása vár!...Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:Nyerészkedéssé szent imád ne váljon! Szeretni e hont gyakran oly nehéz: -Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,Gyarló erényünk öntagadni kész,Mint Péter a rettentő éjtszakán.Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -De kishitűvé szent imád ne váljon! Szeretni a hont - ah! még nehezebb,Midőn az ár nő, ostromol, ragad...És - kebleden be-vérző honfiseb -Bújsz a tömegben, átkos egymagad.Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályonKáromkodássá szent imád ne váljon! Hallottad a szót: "rendületlenül"?Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -Lenn a sikamló tér, nyomás felül,Vész és gyalázat el ne rántsanak.Oh, értsd meg a szót: árban és apályon- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

Arany János Néma bú

Halnak, halnak,Egyre halnak,Színe, lángja a magyarnak.Itt is egy név,Ott is egy név,Hányat elvisz minden egy év. S aki még él,Minden névnélÖsszerezzen, búsan, árván:Mint a némaLomblevél, haEgy-egy társa hull le sárgán. -

Garay János Kont

Harmincz nemes Budára tart,Szabad halálra kész;Harmincz nemes bajtárs előttKont, a kemény vitéz. Mind hősek ők, mind férfiak,Mind hű és hazafi, -Mint pártütőket hitlenülEladta Vajdafi. Budán a bősz király előttMegállnak zordonan;Szemökben a nemes harag,S a kar hatalma van. De trónusán áll a király,S szól ajkiról a gőg:«Földig boruljon térdetek,Ti vétkes pártütők!» Szólott haraggal s bosszusan, -A harmincz összenéz, -Harmincz nemes bajtársivalKont, a kemény vitéz. «Nem úgy, király!» kiált a hős;S megrázza ősz fejét;Vélnéd, egy erdő rengetiHatalmas üstökét. «Nem úgy király! az égre nem!A pártütő te vagy!Te tetted azt, hogy a hazánAz átok súlya nagy. Vért s éltet áldozott nekedE nemzet székedért,S te rút gyülölséggel fizetsz,Az isten tudja mért! Vagy visszavíjja ős hazánkSzabadságát karunk, -Vagy érte küzdve, hű felek,Egyért s együtt halunk. De térdet, zsarnok úr, hogy ígyDúlsz minket és e hont,Nem hajt neked, sem e sereg,Sem Hédervári Kont!» Szólott haraggal s vakmerőn,Inkább meghalni kész,Sem hogy térdét meghajtanáKont, a kemény vitéz. És bőszszel a király viszonz,- S király haragja nagy -«Halál reád, oly rút halál,Mint felségsértő vagy! Halál reád, nyakas vezér,Te itt is lázitó!»S zordan mögötte feltünikAz óriás bakó. Elsápad a nép, áll a hős,S áll a harmincz nemes:Rajtok Zsigmond pillantataVégiglen tévedez: «Kezemben élet és halál,Halljátok, pártütők!Ki térdel, annak élet int!»De nem mozdulnak ők! Mind hősek ők, mind férfiak,Mind hű és hazafi;Vérét a hős, ha halni kell,Nem retteg ontani. «Hát veszszetek mindannyian,Haláltok a bitó!- Mond a király s így veszszen e1,Ha kell, egy millió!» És mégyen a harmincz nemesA gyászpiaczra föl;Vérpallosával a bakó

Gyulai Pál Éji látogatás

Három árva sír magában,Elhagyott sötét szobában;Zivataros hideg éj van,Édes anyjok künn a sírban. «Édes anyám, édes anyám!Altass el már, úgy alhatnám! »Mond az egyik s el nem alszik,Sohajtása föl-fölhallszik. ««Beteg vagyok, édes anyám!Hol maradtál? Nem gondolsz rám!»»Mond a másik s jajjal végzi,A fájdalmat kétszer érzi. «Édes anyám, gyujts világot!Nem tudom én, jaj, mit látok!Harmadik mond, mindenik sír - -Temetőben mozdul egy sír. Megnyílnak a nehéz hantok,Kilép sirból édes anyjok,S tova lebben a vak éjben,Haza felé, az ösvényen. Arca halvány, hangj' a régi,Fia, lyánya megösméri;Immár tőle hogyan félne?Megcsókolják, mintha élne. Az egyiket betakarja;Másikat felfogja karja,Elringatja, elaltatja;Harmadikat ápolgatja. És ott viraszt a kis ágyon,Míg elalszik mind a három;Majd megindul, széttekinget,Keresi a régi rendet. Rendbe hozza a szobácskát,Helyre tészi a ruhácskát;Az alvókat hosszan nézi,Csókját százszor megtetézi. Kakas szólal, üt az óra,El kell válni viradóra!Visszanéz a véghatárral . . .Sír megnyílik, sír bezárul. Oh a sír sok mindent elfedBút, örömet, fényt, szerelmet;De ki gyermekét szerette,Gondját sír el nem temette.

Vörösmarty Mihály A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,Ne lógasd a lábadat hiába;Mit ér a gond kenyéren és vizen,Tölts hozzá bort a rideg kupába.Mindig igy volt e világi élet,Egyszer fázott, másszor lánggal égett;Húzd, ki tudja meddig húzhatod,Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,Sziv és pohár tele búval, borral,Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Véred forrjon mint az örvény árja,Rendüljön meg a velő agyadban,Szemed égjen mint az üstökös láng,Húrod zengjen vésznél szilajabban,És keményen mint a jég verése,Odalett az emberek vetése.Húzd, ki tudja meddig húzhatod,Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,Sziv és pohár tele búval, borral,Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Tanulj dalt a zengő zivatartól,Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,Fákat tép ki és hajókat tördel,Életet fojt, vadat és embert öl;Háború van most a nagy világban,Isten sírja reszket a szent honban.Húzd, ki tudja meddig húzhatod,Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,Sziv és pohár tele búval, borral,Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Kié volt ez elfojtott sohajtás,Mi üvölt, sír e vad rohanatban,Ki dörömböl az ég boltozatján,Mi zokog mint malom a pokolban,Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,Vert hadak vagy vakmerő remények?Húzd, ki tudja meddig húzhatod,Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,Sziv és pohár tele búval, borral,Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Mintha ujra hallanók a pusztánA lázadt ember vad keserveit,Gyilkos testvér botja zuhanását,S az első árvák sirbeszédeit,A keselynek szárnya csattogását,Prometheusz halhatatlan kínját.Húzd, ki tudja meddig húzhatod,Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:Sziv és pohár tele búval, borral,Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. A vak csillag, ez a nyomoru földHadd forogjon keserű levében,S annyi bűn, szenny s

Vajda János Nyári éjjel

Innen föl a Szírius csillagáig,E képzelemfárasztó messzeség,Mely már előttünk végtelennek látszik,E napszögekkel kivert íves ég, E szörnyü távol a nagy egyetemben -Mi ez egyéb? - egy kulcslyuk, melyen átA mindenség titkát fürkésző lelkemA megfoghatlan végtelenbe lát. S mit látni ottan? - Csillagok-, napoknakMegszámlálhatlan tündöklő raját,Amint az űrben forgva vándorolnakEgymás körül s együtt, tovább, tovább... Mennek, menelnek, mint a fővezériSzemlére kivezényelt hadsereg.Kisebb-nagyobb közökben egymást ériDandár, hadosztály, zászlók, ezredek. Mennek külön-külön, kimért ütemben,Egy-egy vezér után minden csapat,S mind valamennyi egyfelé, szünetlen,Fagyasztó fegyelemben, hallgatag. De hát hol a fő, mely vezényel itten?Pásztortalan nyáj volna a világ?Ki tartja fönn e szörnyü méretekbenA rendet, mely hajszálig összevág? E szakadatlan haladó gomolybanA seregeknek ura, a király,Bizonnyal a középen, mozdulatlanNyugalma fönségében, ottan áll... Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten...!Képzelhető-e bárhol egyebütt?- De hát a térben, melynek széle nincsen,Hol a közép? - Sehol, vagy mindenütt?...! Elmúlnak majd mind e világok;Egy ravatal lesz az ég boltja.Egymás után e sok gázlángotEgy láthatatlan kéz kioltja. Az életet, az "Úr" vetését,"Halál" szolgája learatja.Ugarrá vál a nagy mindenségE - nekünk végtelen - darabja. Világtalan napok csoportja- Üres halálfejek - dermedtenA sötét éjszakában bolygvaKisértik egymást, jéglepelben. Sokáig nem lesz itten nappal;De örökké sem tart az éjjel.Előbb-utóbb megjő a hajnalÉletre keltő fényességgel. Egyszer csak a nagy éjszakába,Mint a mindenható kezétőlA végtelenbe lökött fáklya,Csodálatos jelenség tűn föl: Az égnek a mérhetlen légetÁtny

Vajda János A virrasztók

Itt a nagy halott előttünk,Kiterítve mereven.A hideg, a téli éjben,Csillagoltó sötétségbenMi vagyunk még éberen. A sirásban elfáradt márValamennyi jó rokon.Talán mi se volnánk ébren,Hanem mert a torban, éhen,Rágódunk a csontokon. A csontokon sem rágódnánk,De hát - ez a kenyerünk.Nem maradt ránk dús örökség;Fizet minket a nemzetség,Ha sírunk, énekelünk. Már maholnap ez se kell majd."Elég volt a gyász, a dal.Ami megholt, föl nem támad.Haszontalan minden bánat!Haj rá étel, dal, ital!" Ilyen szelet hallunk is már.Ki legtöbbet örökölt,Annak van a legjobb kedve;Ott van a mult elfeledve,És eladva az a föld, Hol pihennek a nagy ősök,Kik szerezték vérökönAzt is, amin ők mulatnak...Idegenek jól aratnakVérben ázott térökön. Ők alusznak szépen, mélyen;Ébren már csak mi vagyunk.Ők alusznak s nem álmodnak;Mi virrasztunk ébren, haj csakÉbren is mi - álmodunk. Álmodunk mi hihetetlent,El se merjük mondani.A holt szeme félig nyitva;Hátha meg nem volna halva,S lehetne még valami... A nagy tenger éjszakábaKi-kinézünk olykoron.Mert nem tudjuk, hány az óra,Hallgatunk a kakasszóra,Merengünk egy csillagon, Jó reménnyel, vak reménnyel,Hogy ha megvirradna már!De a hajnal csak nem pirkad,S amit látunk, az se csillag:Bolygó fény, vagy fénybogár! És csak oly csöndes ne volna!De ez úgy fojt, úgy ijeszt...Dalunk is már egyre fárad,Alig ad még bátorságot...Égen földön semmi nesz... Szempillánk is csuklik immár...S ha az álom elnyomott,S mi is alszunk, boldog Isten!Akkor aztán késő minden -Mozdulhat a tetszhalott!...

Arany János Kertben

Kertészkedem mélán, nyugodtan,Gyümölcsfáim közt bíbelek;Hozzám a tiszta kék magasbólEgyes daruszó tévelyeg;Felém a kert gyepűin általEgy gerlice búgása hat:Magános gerle a szomszédban -S ifjú nő, szemfödél alatt. Kevés ember jő látogatni,Az is csak elmegy hidegen:Látszik, hogy a halott szegény volt,Szegény s amellett idegen.Rokonait, ha van rokonja,Elnyelte széles e világ;Nem nyit be hozzá enyhe részvét,Legföljebb... a kiváncsiság. Műhely körül a bánatos férjSohajtva jár, nyög nagyokat;Ide fehérlenek deszkái,Épen azok közt válogat.Amaz talán bölcső leendett,Menyegzős ágy eme darab:Belőlük elhunyt hitvesénekMost, íme, koporsót farag. Siránkozik a kisded árva,Amott sir öntudatlanul;Ha nő szegény, az életkönyvbőlNehéz első betűt tanul!Ölében rázza egy cselédlyány,Duzzogva fel s alá megyen:„Sirj no, igazán sirj!" kiált rá,S megveri, hogy oka legyen. Kertészkedem mélán, nyugodtan,A fák sebeit kötözöm;Halotti ének csap fülembe...Eh, nékem ahhoz mi közöm!Nem volt rokon, jó ismerős sem;Kit érdekel a más sebe?Elég egy szívnek a magáé,Elég, csak azt köthesse be. Közönyös a világ... az életEgy összezsúfolt táncterem,Sürög-forog, jő-megy a népségBe és ki, szűnes-szüntelen.És a jövőket, távozókatKi győzné mind köszönteni!Nagy részvétel, ha némelyikünkAz ismerőst... megismeri. Közönyös a világ... az emberÖnző, falékony húsdarab,Mikép a hernyó, telhetetlen,Mindég előre mász s - harap.S ha elsöpört egy ivadékotAma vén kertész, a halál,Más kél megint, ha nem rosszabb, deNem is jobb a tavalyinál.

Komjáthy Jenő A homályból

Ki fény vagyok, homályban éltem,Világ elől elrejtezém.Nagy, ismeretlen messzeségbenMagányosan lobogtam én. Míg más napok ragyogtak egyreS imádta őket mind a nép;Addig szivem nem látta egy se,Nem érzé tiszta, nagy hevét. Sugaramat nem verte vissza,Magamban égő láng valék;Világomat gyönyörrel ittaCsupán a könnyü, tiszta lég. Csupán a boldog csillagokraNéztem föl a nagy éjszakán,Velük keringve és lobogvaEpedtem fensőbb lét után. De mostan szívem szerteárad,Gátját szakítva szétömöl,Keresve földi, égi társat,Kire borulni szent gyönyör. Melege, fénye széjjelomlikElűzve a sűrű homályt,És millió sugárra foszlik,Hogy minden szívet járjon át. Rohanj a lelkek tengerébeLelkem, te büszke nagy folyam!Szakadj a boldog összeségbe,Hová minden világ rohan! Halj át az élet-óceánbaÉs mindenekbe halva élj!A szellemek rokon világaSzavadra rég figyel: beszélj! Ölelni vágyom a világotÉs sírni milliók szivén!Beoltani e tiszta lángotVágyom milljók szivébe én. Ó, jöjjetek velem repülni,Velem zokogni, zengeni,Egy érzelemviharba dűlni,Egy indulatba rengeni! Szivembe hordom én e lángot,Szivembe hordom a napot:Ó, gyújtsatok rokon világot!Én látok; ti is lássatok!

Arany János Emlények

Ki nékem álmaimbanGyakorta megjelensz,Korán elhunyt barátom,Van-é jel síri fádon,Mutatni, hol pihensz? Oh! mert hiába költ márA hír nekem mesét,Hogy még tán eljövendesz:Tudom én, mit jelent ezEllenmondó beszéd. Igen, a hír halálodKimondani haboz,S hogy a nehéz követségNagyon zokon ne essék,Szavában ingadoz. Majd elragadja tőlemA már adott reményt;Majd, amidőn elillant,Távolról visszacsillantMég egy csalóka fényt. Hány bús alakban látomÉjente képedet!Sírból megannyi árnyak...S kik onnan visszajárnak,Nem hoznak életet. II Behantozatlan állHamvai fölött a hely.Hol, merre nyugszik ő,Nem mondja semmi kő,Nem mondja semmi jel. S hazám leányi köztNincs egy Antigoné,Ki sírját fölkeresve,Hantot föléje nyesve,Virággal hintené! (1851) III De nyugszik immár csendes rög alatt,Nem bántja többé az "Egy gondolat". Mely annyit érze, hamvad a kebel,Nyugalmát semmi nem zavarja fel. A lázas álom, a szent hevülés,Ama fél jóslat... vagy fél őrülés, Mely a jelenre hág, azon tiporS jövőbe néz - most egy maréknyi por. De jól van így. Ő nem közénk való -S ez, ami fáj, ez a vigasztaló. A könny nem éget már, csupán ragyog;Nem törlöm még le, de higgadt vagyok. Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,Gyakran érzem lobogni szellemét. Szobámba leng az a nyilt ablakon,Meg-megsimítja forró homlokom. Hallom suhogni könnyü lépteitÉs önfeledve ajkam szól: te itt?... S döbbenve ismerek fel rajzomonEgy-egy vonást, mit szellemujja von. "Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:A szín erős, nem illik együvé." És áldom azt a láthatatlan kezet...Múlass velem soká, szelid emlékezet!

Czuczor Gergely A rab

Ki szép s jó vagy, mint égnek angyala,Hozzád sohajt e börtön gyászdala,Vágyam tiéd, melytől keblem dagad,Mig kínaim rablánca nem szakad. Ülök magányban én sápadt alak,Őriznek zárvasak, szirtkőfalak,Távol tőlem honom, szerelmesem,Szemem törten mereng, s könnynedvesen. Lehajtanám pihenni bús fejem,De vasba vert kezemre hogy tegyem?Imádva égre nyújtanám e kart,De ah békóm lábörve visszatart. Enyhet vajon, mikor találok én?Ki gyújt reménysugárt búm éjjelén?Hazám felől ím ott fölleg repül,Szárnyán, te drága hölgy, fényképed ül. Ó jer, vidítsd föl e komor lakot,Leplezd le a hótiszta homlokot,Én azt sovár ajkú idvezletemHőn lángoló csókjával illetem. Beh megsimítanám a hajfodort,Melyet válladra a szellő sodort,Beh átölelném e hattyúnyakat,De félek, sértné a békólakat. Mint tiszta csillag ég bogárszemed,S ah mily szelíd, midőn reám veted,És mintha törlené bársonykezedAz arcomon leomló könnyeket. Én balgatag, mindez csak képzelet,Mily egy ábrándozó rabé lehet,Ez is szalad tőlem, mert íme jönAz őr, ki űz szigort a börtönön. Már este van, zárt nyit bilincsemen,A fölmezet le hagyja öltenem,S megint rámcsukja a békói zárt,S fagyos mosollyal mond jó éjszakát. "Jó éjszakát!" keserves gúnyszavak,Melyek szivet ketté hasítanak:Csak Isten tudja, és a rab maga,Mily tőrdöfés az ily jó éjszaka. Az éj leszálla, s nyúgalomra int,De a rabnak hoz óriásnyi kint,Láz dúlja véremet, nem alhatom,Tenger gyanánt zajong indúlatom. Ez ingerült idegzetű kebelKét eltökéllett szenvedélyt nevel:Egyet szerettimért, s érted hazám,Halállepel borong a másikán.

Arany János Zách Klára

Királyasszony kertje Kivirult hajnalra: Fehér rózsa, piros rózsa...Szőke, leány, barna. "Királyasszony, néném, Az egekre kérném: Azt a rózsát, piros rózsátHaj, beh szeretném én! Beteg vagyok érte, Szívdobogást érzek: Ha meghalok, egy virágnakA halottja lészek!" "Jaj! öcsém, Kázmér, Azt nem adom százér! - Menj! haragszom... nem szégyelled?...Félek, bizony gyász ér! Sietős az útam, Reggeli templomra: Ha beteg vagy, hát fekügy leBársony pamlagomra." - Megyen a királyné, Megyen a templomba; Szép virágok, deli szűzekMind követik nyomba. Könyörögne, - nem tud, Nem tud imádkozni; Olvasóját honn feledé:Ki megyen elhozni? "Eredj fiam, Klára, Hamar, édes lyányom! Megtalálod a térdeplőn,Ha nem a diványon." Keresi a Klára, Mégsem akad rája: Királyasszony a templombanOly nehezen várja! Keresi a Klára, Teljes egy órája: Királyasszony a templombanDe hiába várja. Vissza se megy többé Deli szűzek közzé: Inkább menne temetőbeA halottak közzé. Inkább temetőbe, A fekete földbe: Mint ama nagy palotábaŐsz atyja elébe! "Hej! lányom, lányom! Mi bajodat látom? Jöszte, borúlj az ölemre,Mondd meg, édes lyányom." "Jaj, atyám! nem - nem - Jaj, hova kell lennem! Hadd ölelem lábad porát, -Taposs agyon engem...!" Harangoznak délre, Udvari ebédre; Akkor mene FeliciánA király elébe. A király elébe, De nem az ebédre: Rettenetes bosszuállóKardja - volt kezébe'. "Életed a lyányért Erzsébet királyné!" Jó szerencse, hogy megváltjaGyönge négy ujjáért. "Gyermekemért gyermek: Lajos, Endre, halj meg!" Jó szerencse, hogy GyulafiRohan a fegyvernek. "Hamar a gazembert... Fiaim, - Cselényi...!" Ott levágák FeliciántA király cselédi.- "Véres az ujjad, Nem vérzik hiába: Mit kivánsz most, királyi nőm,Fájdalom díjába?" "Mutató ujjamé

Arany János Leányomhoz

Kórágyon ott, nagybetegen,Halálhoz is már tán közel,Virágom édes gyermekem,Mily messze föld különöz el! Röpülnék, mint az érc-fonálVilláma, mely hírt hoz, viszen:De akaratom láncon áll,Erős békón lábam, kezem. Mit ér szünetlen, mint a rab,Futkosni pányvám szűk körét!Ha egy lépés sem hamarabb,Egy lépés sem közelb feléd! Mit ér e zúgó, rossz fejetSzéttörnöm a kalit vasán:Ha gyötrő, távol fekhelyedNem enyhül e meddő tusán! Szenvedsz: mióta? mennyi kínt?...Régen! sokat! Óh Istenem!...Röpűlök: látlak-é megint?Vagy a pohár csurdulva vár,S fenékig kell ürítenem!...

Arany János Bor vitéz

Ködbe vész a nap sugára,Vak homály ül bércen völgyön.Bor vitéz kap jó lovára:"Isten hozzád, édes hölgyem!" Vak homály ül bércen-völgyön,Hűs szél zörrent puszta fákat."Isten hozzád, édes hölgyem!Bor vitéz már messze vágtat." Hűs szél zörrent puszta fákat,Megy az úton kis pacsirta.Bor vitéz már messze vágtat,Szép szemét a lyány kisírta. Megy az úton kis pacsirta:Hova megyen? hova ballag?Szép szemét a lyány kisírta:Szól az apja: férjhez adlak! Hova megyen? hova ballag?Zúg az erdő éji órán.Szólt az apja: férjhez adlak:Eskü elől szökik a lyány. Zúg az erdő éji órán,Suhan, lebben a kisértet.Eskü elől szökik a lyány:Szól vitéz Bor: "Jöttem érted." Suhan, lebben a kisértet,Népesebb lesz a vad tájék.Szól vitéz Bor: "Jöttem értedElesett hős, puszta árnyék." Népesebb lesz a vad tájék,Szellem-ajkon hangzik a dal."Elesett hős, puszta árnyék,Édes mátkám, vígy magaddal!" Szellem-ajkon hangzik a dal,Indul hosszu nászkiséret."Édes mátkám, vígy magaddal!"- "Esküvőre! úgy igérted." Indul hosszu nászkiséret,Egy kápolna romban ott áll."Esküvőre! úgy igérted."Zendül a kar, kész az oltár. Egy kápolna romban ott áll,Régi fényét visszakapja.Zendül a kar, kész az oltár,Díszruhában elhunyt papja. Régi fényét visszakapja,Ezer lámpa, gyertya csillog.Díszruhában elhunyt papja;Szól az eskü: kéz kezet fog. Ezer lámpa, gyertya csillog, -Künn az erdő mély árnyat hány.Szól az eskü: kéz kezet fog;Szép menyasszony színe halvány. Künn az erdő mély árnyat hány,Bagoly sír a bérci fok közt.Szép menyasszony színe halvány -Halva lelték a romok közt.

Arany János Koldus ének

Küszöbről küszöbre járok, hol be, hol ki...Ne üzenjetek, hogy nincsen itthon senki,Ne uszítsátok az ebet, hogy letépjen,Annyi kezem nincsen, hogy magamat védjemSzegény honvéd jövök, kérni egy falatot.- Adjatok, adjatok amit Isten adott. Sokat táboroztam, meg is nyűttem, látszik;Versectől Szolnokig, Izsaszegtől Vácig.Ott maradt a jobbkéz, mankót hordoz a bal,Mankóstul sem ér föl régi ép lábammal:Oh, e rongyokat már hogy is nem hagytam ott!- Adjatok, adjatok amit Isten adott. Ne pirongassatok, hogy koldulni szégyen,Koldusbotom miatt más piruljon, én nem!Ha tisztét mindenki tette volna, mint én,Falatomhoz e sós könnyet nem vegyítném:Sántán is, bénán is, töltenék víg napot.- Adjatok, adjatok amit Isten adott. Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér!Hozzáfoghatót a történet nem ösmér.Mi haszna! az erőt ásta benső féreg:Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek;Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott.- Adjatok, adjatok amit Isten adott. Egy szelet kenyérkét, alamizsna fillért...!Valami pénz csak kell, s nem tagadom, hogy mért:Majd, ha eltikkadtam,... a déli nap éget,Kocsmaházba térek egy ital bor végett;Jó hely az, legalább nyujt egy kemény padot.- Adjatok, adjatok amit Isten adott. Megitél a világ, hogy részeges vagyok,Pedig, ha én iszom, hej ! van arra nagy ok:Magam sorsa is bánt... de az mind csak semmi,Megszokná az ember végre föl se venni:Más seb az, amelyre nem lelek balzsamot!...- Adjatok, adjatok amit Isten adott. Oh! mikor ez a seb idebent megsajdul,Lelkem minden húrja átrezeg a jajtul;"Húzd rá cigány, mondom, egy keservest, ingyen",És a cigány húzza, áldja meg az Isten;Könnye pergi át a barna ábrázatot...- Adjatok, adjatok amit Isten adott. Nyomorú egy élet... magamért nem bánnám,Ha a holnapot már hozzá nem szá

Arany János Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.Tőlem ne várjon senki dalt.Nem az vagyok, ki voltam egykor,Belőlem a jobb rész kihalt.A tűz nem melegít, nem él:Csak, mint reves fáé, világa.Hová lettél, hová levélOh lelkem ifjusága! Más ég hintette rám mosolyját,Bársony palástban járt a föld,Madár zengett minden bokorban,Midőn ez ajak dalra költ.Fűszeresebb az esti szél,Hímzettebb volt a rét virága.Hová lettél, hová levélOh lelkem ifjusága! Nem így, magánosan, daloltam:Versenyben égtek húrjaim;Baráti szem, művészi gonddalFüggött a lantos ujjain; -Láng gyult a láng gerjelminélS eggyé fonódott minden ága.Hová lettél, hová levélOh lelkem ifjusága! Zengettük a jövő reményit,Elsírtuk a mult panaszát;Dicsőség fényével öveztükKörűl a nemzetet, hazát:Minden dalunk friss zöld levélGyanánt vegyült koszorujába.Hová lettél, hová levélOh lelkem ifjusága! Ah, látni véltük sirjainkonA visszafénylő hírt-nevet:Hazát és népet álmodánk, melyÖrökre él s megemleget.Hittük: ha illet a babér,Lesz aki osszon... Mind hiába!Hová lettél, hová levélOh lelkem ifjusága! Most... árva énekem, mi vagy te?Elhunyt daloknak lelke tán,Mely temetőbül, mint kisértet,Jár még föl a halál után...?Hímzett, virágos szemfedél...?Szó, mely kiált a pusztaságba...?Hová lettél, hová levélOh lelkem ifjusága! Letészem a lantot. Nehéz az.Kit érdekelne már a dal.Ki örvend fonnyadó virágnak,Miután a törzsök kihal:Ha a fa élte megszakad,Egy percig éli túl virága.Oda vagy, érzem, oda vagyOh lelkem ifjusága!

Tompa Mihály A gólyához

Megenyhült a lég, vídul a határ,S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!Az ócska fészket megigazgatod,Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod. Csak vissza, vissza! meg ne csaljanakCsalárd napsúgár és siró patak;Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,Az élet fagyva van s megdermedett. Ne járj a mezőn, temető van ott;Ne menj a tóba, vértől áradott;Toronytetőkön nézvén nyughelyet:Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet. Házamról jobb ha elhurcolkodol,De melyiken tudsz fészket rakni, holKétségbesést ne hallanál alólS nem félhetnél az ég villámitól? Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.Neked két hazát adott végzeted,Nekünk csak egy - volt! az is elveszett! Repülj, repülj! és délen valaholA bujdosókkal ha találkozol:Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,Mint oldott kéve, széthull nemzetünk ...! Sokra sír, sokra vak börtön borul,Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;Van aki felkél és sirván, megyenUj hont keresni túl a tengeren. A menyasszony meddőségért eped,Szüle nem zokog holt magzat felett,A vén lelke örömmel eltelik,Hogy nem kell élni már sok ideig. Beszéld el, ah ...! hogy ... gyalázat reánk!Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:A kidült fában őrlő szú lakik ...Honfira, honfi ki vádaskodik. A honfi honfira vádaskodik. Testvér testvér, apát fiu elad ...Mégis, ne szóljon erről ajakad,Nehogy, ki távol sír e nemzeten,Megútálni is kénytelen legyen!

Vajda János Arabella

Mert lelkem oly tükör, amelybenLegszebbnek látod magadat;Gyönyörködöl az istenképben,Minőnek szerelmem mutat;Mert szép vagy ott, mint a dicsőség,Hódító, mint a diadal;Tekintetedben angyalfönség,Mitől imává lesz a dal: Ezért lejársz hozzám az égből,Hogy ez arany vissz-sugarakRád özönölve a lelkembőlFürösszék hiuságodat.Oh hát e kölcsönös fényességLegyen választó átok itt,Mely arcodon s szivem mélyén ég,Engem megöl, téged vakít? Hát csak butor, bár kedves, drága,Tükröd maradjak én neked,Kit soha, bármi hőn sovárgja,Félvén, nem ér lehelleted?Hát lelkem fénye, tisztaságaLegyen számomra kárhozat,S ki isten-voltodat nem látja,Szerelmedet majd annak add? Ez hát a rend a mindenségben!Te is olyan vagy, mint a nap,Tündöklő a végetlenségben,Melytől minden fényt visszakap;De kebléhöz nem fér, csak az, kiReá homályt vet, léha folt;Míg hátul a föld megkeríti,Arcára csúsz a satnya hold?!

Vajda János Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett.E földi létben gyász sorunk betölt.Találkozunk - irgalmas végezet! -Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmerszS helyet cserél bennünk a fájdalom;És folyni látom, majd ha már késő lesz,A megbánásnak könnyét arcodon. Mert amit én vesztettem, óriás,Hozzá az ég adott erőt nekem.Én látok itt olyant, mit senki más;Csodákat mível emlékezetem.A multból fölmerül egy pillanat,Mint oceánból elsülyedt sziget;És látom újra ifjú arcodat,Mikor még másért nem dobbant szived. És e varázslat rád is visszahat.E lélek a te Veszta-templomod.Oltára képében látod magad;Mi vagyok én neked, most már tudod:Ha majd a földi élettől megváltam,Imába, dalba foglalt szerelemÖrökkévalósága a halálban...Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem! Ki bájaidból méltatlan vadakraPazaroltál nem értett kincseket;Én, a hideg bálvány vezeklő rabjaKi minden kéjt szivébe temetett:Most itt ülünk siralomházi lelkek,És nézzük egymást hosszan, szótalan...Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,Az el nem nyert éden fájdalma van. Igy űl a hold ádáz vihar utánElcsöndesült nagy, tornyos fellegen,És néz alá a méla éjszakán,Bánatosan, de szenvedélytelen,Hallgatva a sírbolti csöndességetA rémteli sötét erdő alatt,Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppekHervadt levélre halkan hullanak...

Arany János Juliska sírkövére

Midőn a roncsolt anyagonDiadalmas lelked megállt;S megnézve bátran a halált,Hittel, reménnyel gazdagonIndult nem földi útakon,Egy volt közös, szent vigaszunkA LÉLEK ÉL: találkozunk! Férj, szüle, testvérnek szakad érted szíve, Juliskám!Csak, ki legárvább lőn, egy mosolyog: csecsemőd.Benne mi kárpótlást keresünk nő, néne, leányért;Jaj neki: búra ha nő, hol keres édesanyát!

Vörösmarty Mihály Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain.Munkában élt az ember mint a hangya:Küzdött a kéz, a szellem működött,Lángolt a gondos ész, a szív remélt,S a béke izzadt homlokát törölvénMeghozni készült a legszebb jutalmat,Az emberüdvöt, melyért fáradott.Ünnepre fordúlt a természet, amiSzép és jeles volt benne, megjelent. Öröm - s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot,Mely által a világot mint egy új, egyDicsőbb teremtés hangján üdvözölje.Hallottuk a szót. Mélység és magasságViszhangozák azt. S a nagy egyetemMegszünt forogni egy pillantatig.Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.A vész kitört. Vérfagylaló kezeEmberfejekkel lapdázott az égre,Emberszivekben dúltak lábai.Lélekzetétől meghervadt az élet,A szellemek világa kialutt,S az elsötétült égnek arcainVad fénnyel a villámok rajzolák leAz ellenséges istenek haragját.És folyton-folyvást ordított a vész,Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.Amerre járt, irtóztató nyomábanSzétszaggatott népeknek átkaiSohajtanak fel csonthalmok közől;És a nyomor gyámoltalan fejétElhamvadt várasokra fekteti.Most tél van és csend és hó és halál.A föld megőszült;Nem hajszálanként, mint a boldog ember,Egyszerre őszült az meg, mint az isten,Ki megteremtvén a világot, embert,E félig istent, félig állatot,Elborzadott a zordon mű felettÉs bánatában ősz lett és öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen,Virágok bársonyába öltözik.Üvegszemén a fagy fölengedend,S illattal elkendőzött arcainJókedvet és ifjuságot hazud:Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,Hová tevé boldogtalan fiait?

Vajda János Húsz év múlva

Mint a Montblanc csucsán a jég,Minek nem árt se nap, se szél,Csöndes szívem, többé nem ég;Nem bántja újabb szenvedély. Körültem csillagmiriádVersenyt kacérkodik, ragyog,Fejemre szórja sugarát;Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakánElálmodozva, egyedül -Mult ifjuság tündér tavánHattyúi képed fölmerül. És ekkor még szivem kigyúl,Mint hosszu téli éjjelenMontblanc örök hava, ha túlA fölkelő nap megjelen...

Arany János Juliska emlékezete

Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám,A honfi legszentebb könnyével áldozám,Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom',Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon: Nagyon fáj! nem megy!

Reviczky Gyula Magány

Nevedet még alig gagyogtam,S mégis már jól ismertelek.Nap fényiben, sötét sarokbanBorongó árnyad reszketett.Te vettél át, midőn születtem,Kis bölcsőmet te ringatád.Bús dajkadal gyanánt fülembenZsong most is: nincs apád, anyád! Azóta részvétlen világban,Magány! karöltve jársz velem.Bolygok, mindig sötétben, árnyban:Szülőföldem' sem ismerem.Bús télidőn családi fészekVédő melegje nem fogadt;Anyai csók, epedtem érted,S leltem közömbös arczokat! Más gyermek anya-ölbe fogvaCsitúl el, hogyha könnyezik:Az én szemem sivár homokraHullatta forró gyöngyeit.Nőttem s velem nőtt, mintha árnyamLett volna, a sötét magány.Egy sírra hullt, hogy azt se lássam;Abban feküdt szegény anyám! Tavasz nevetgélt; ujra éledtVirág a földön, lomb a fán;S kit izzó vágyak perzselének,Szomjam' csak én nem olthatám.A féreg is meglelte párját,Virág ölén szeretkezett;Én akkor voltam a legárvább,Kit senki, senki sem szeret. Lihegtem, boldogság, utánad,De hajh, nem leltelek sehol!Csak azt láttam, hogy a világnakGyönyöre, fénye éjbe foly.A mozdulatlan, komor árnybanOlvastam ezt a mondatot:Neked a napban is homály van,Ahol te jársz, ott nem ragyog. Óh gyászos árny, hát sose lészenNyugalmas, nyájas otthonom?Igaz barátom, feleségem,Olyan, ki lelkemmel rokon?Hiszen nincs szív, hogy ne találjaMeg sorsa mását, részesét!Csak az enyim maradna árva,Magános, gyászoló, setét? Küzdjek közönnyel, félreértve(Van-e magány irtóztatóbb?),És könnyet ontsak a szemétre,Mint Jehova szolgája: Jób?Az élet gyors hullámverésétEpedve halljam, mint a rab;S az életszomj, a lelki éhség,Mint Tantaluszt, úgy marjanak? Mindegy! Ne jajgass, árva lélek.Azért magány a végzeted,Mert titkon, öntudatlan' érzed,Hogy a tömeg közt nincs helyed.Avagy ki óha

Vajda János A vaáli erdőben

Odabenn a mély vadonban,A csalános iharosban,Félreeső völgy ölében,Sűrü árnyak enyhelyében; Oh milyen jó volna ottan,Abban a kis házikóban,Élni, éldegélni szépen,Békességben, csöndességben!... Nem törődni a világgal,A világ ezer bajával.Meggondolni háboritlan,Ami immár közelebb van... Illatos hegy oldalában,A tavaszi napsugárban,Nézni illanó felhőkbe,Mult időkbe, jövendőkbe... És azután, utóvégre,Észrevétlenül, megérve,Lehullani önmagától,A kiszáradt életfáról... S ismeretlen sirgödörbe'Elalunni mindörökre...S ott egyebet mit se tenni,Csak pihenni, csak pihenni...

Arany János Az örök zsidó

Pihenni már. - Nem, nem lehet:Vész és vihar hajt engemet,Alattam a föld nem szilárd,Fejem fölött kétélü bárd...Tovább! tovább! Az út, hová talpam nyomul,Sűlyed, ropog, átvékonyul;Ónsúllyal a kolosszi légElzúzna, ha megállanék...Tovább! tovább! Rettent a perc, a létező,S teher minden következő;Új léptem új kigyón tapod:Gyülölöm a mát s holnapot...Tovább! tovább! Éhes vagyok: ennem iszony;Láng az ital, midőn iszom;Álmam szilaj fölrettenés,Kárpit megől szivembe kés...Tovább! tovább! S melyet hazud a sivatag,Mint délibáb: tó és patak;Gyümölcs unszol, friss balzsamu:Kivűl arany, belűl hamu...Tovább! tovább! Rohannom kell - s a földi bolyMellettem gyorsan visszafoly:Ködfátyol-kép az emberek:Én egy arcot sem ismerek...Tovább! tovább! Oh, mily tömeg? s én egyedűl,Útam habár közé vegyül:Érzem, mint csónak a habot,Hogy átmenet mind rám csapott.Tovább! tovább! Az üstökös meg' visszatér,Kiröppent nyíl oda is ér,Az eldobott kő megpihen:Én céltalan, én szüntelenTovább! tovább! Pusztán folyam mért nem vagyok,Hogy inna fel aszú homok!Mért nem futó, veszett vihar,Mely ormokon egyszer kihal...Tovább! tovább! Irígylem az ágról szakadtLevélkét: hisz majd fennakad;Irígylem az ördögszekért:Árokba hull: céljához ért...Tovább! tovább! Szegény zsidó... Szegény szivem:Elébb-utóbb majd megpihen.Az irgalom nagy és örök,Megszán s átkom nem mennydörög:Tovább! tovább!

Reviczky Gyula Magamról

Rossznak mondod a világot,Dőresége bosszuságod;Siratod az élet álmát,Földi gondok durva jármát;Felpanaszlod lázban égve:Bölcs elméje, jók erényeS fényt sugárzó lángod, ég,Csak hiúság, búborék. Óh, pedig hány perczed, órádVolt, midőn e sujtoló vádKönnyeidben elviharzottS kiderült rá szíved, arczod.Gyönyörűség volt az élet,Megáldottad születésed';Rózsák közt jársz, azt hivéd,S mi okozta? ... Semmiség! Nem tudod, mi nyomja szíved',Semmiségek üdvezítnek.Hogy jön, nem tudod, csak érzed,Hogy e bűnös-bűvös élet,Mely ma szennyes, ronda börtön,Holnap éden kertje rögtön.Ma a békét áhitod,S holnap küzdve élni jobb. Ember! önző vágy vezérel.Bánatával, örömévelEzt az undok szép világotSorsodon át nézve látod.Hogyha gondok elcsigáznak:A világot éri vádad,S ha örömre gyúl szived:Nincs e földnél semmi szebb. Ragyoghat a nap az égen;Te sötétben, feketébenLátsz mindent, ha bánatod van;Mig, ha kedved lángra lobban,Minden érted van teremtve;Télen is jársz rózsakertbe';A nap is csak rád ragyog,S kik itt laknak: angyalok. Az örvendőt meg nem érted,Ha világod' búban éled;S csak ha lelked' szenvedőnekVallod, sajnálsz szenvedőt meg.Mit törődöl a világgal,Szenvedő sziv sóhajával,Ha egy édes pillanatTeljesíti vágyadat! Hát ne fordulj vak hevedbenA világ és rendje ellen...Úgy tekints az emberekre,Hogy a föld se jó, se ferde;Se gyönyör, se bú tanyája,Csak magadnak képe, mása.Ki sohajtoz, ki mulat.A világ csak - hangulat.

Czóbel Minka A kígyó

Rászáll a nap sugárjaSok ártatlan virágra,Mi harmat húllt az éjjelRagyogva ömlik széjjelBársony-lágy zöld mohán.Tündöklik erdő széleHarmat sugáros fénybeVasárnap hajnalán. Az égről visszavetve,Levélzetén feledve,Kelyhén minden virágnakÁtlátszó kékes árnyakAranysugár közöttPókháló-könnyű lepleSzivárvány-gyöngyöt szedve,Harmatba öltözött. Gyönyör, nyugalmas béke,A földön és a légbe.Örömre hí a reggelNyíló virágszemekkelFelébredt életetPihenni zöld magányba',Napsugaras világba'Mi édes élvezet? De im, egy ingó ágonIjesztő éji álom!A napsugárba tévedt,Rémteljes szörnyű képetNapfény se mossa el?Viruló életárba'Halál sötétlő árnya,Enyészet-küldte jel: Vadrózsa nyíló bokra -Megölt kígyó rádobva.Megingó hosszú testeErőtlen, összeesve.A szétzúzott fejenAludt vér nyúló szálaLesiklik a virágraPiroslón, fényesen. Kígyó, pokolnak társa:Halálthozó marásra,Bűneért fel nem oldtákMegölték, eltiportákA gondos emberek.Hüvelye árnyékképpenIllathullámú légbenInogva tévelyeg. Egy árny csúszott a fénybeHalál lehelletére.Aranyporos szemévelNyugalmasan néz széjjelSok ártatlan virág.Ki látna szörnyű dolgot?Tovább forog a boldog,Életteljes világ.

Arany János A lejtőn

Száll az este. HollószárnyaMegrezzenti ablakom.Ereszkedik lelkem árnya,Elborong a multakon.Nézek vissza, mint a felhőÁthaladt vidékre néz:Oly komor volt, - oly zöldellő,Oly derült most az egész. Boldog évek! - ha ugyan tiBoldogabban folytatok, -Multam zöld virányos hanti!Hadd merengek rajtatok.Bár panasszal, bár sohajjalAkkor is szám telve lőn:Kevesebbem volt egy jajjal...Hittel csüggtem a jövőn! Most ez a hit... néma kétség,S minél messzebb haladok,Annál mélyebb a sötétség;Vissza sem fordulhatok.Nem magasba tör, mint másszor -Éltem lejtős útja ez;Mint ki éjjel vízbe gázolS minden lépést óva tesz.

Komjáthy Jenő Hópelyhek

Szállonganak a hópihék:Úgy fáj e szív, úgy fáj e lét! Minden fagyos, ah, jéghideg;Egész testemben reszketek. Ó, mondhatatlan fájdalom!A Föld egy roppant sírhalom. Alatta minden megfagyott,Csupán az én szivem dobog. Az órjás sírhalom alattÓrjás szivem majd meghasad. Úgy tombol a kín szívemen,A Föld fájdalmát érezem. Az Ég egy roppant kriptabolt:Érzem, mi lesz, mi van s mi volt. A Múlt halott, és a JövőEgy végtelen nagy temető. Sivár, gonosz és fénytelen,Mindenkép semmis a Jelen. Nincsen remény, eltűnt a hit,Holt vagy haldokló minden itt. Szivem! Te sorsod is halál;Felejtsd, hogy egykoron valál! Hiába volnál büszke, nagy,Ha semmivé léssz, semmi vagy - És elenyész a semmibenVégső vonaglásod, szivem! II. Erdő, mező dermedten áll;Azt súgja minden, hogy: halál. Mély búba tör a téli szél:Sirasd meg ember, hogy levél! Lélek beléd csak halni jár,Bánd meg ezerszer, hogy valál! Álmot temet a hópehely:Reszkesd a titkot, hogy leszel! S egy hang szivedhez odafagy:Dermedj meg attól, ami vagy! III. Azt mondják, hogy fehér a hó,- Hiszen a látszat oly csaló! - Csak én tudom, hogy feketeSzálakból szőve szövete. Az ártatlan, szép szín alattLátom a sötét pontokat. E pontok mint központ körülSok játszi test jegőcösül. A zord, üres, sötét szemekFelém baljósan intenek. Megannyi mérhetlen atom;A sírból jő s a sírba von. E gyászatomok démonok,Szemök oly rémesen forog. Üregszemökkel látnak ők,És hímezik a szemfödőt. A csillogó, roppant lepeltRám teszik, ha időm letelt. Ne még, ne még! Ó, várjatok,Boldogtalan paránynapok! Ha majd a szörnyű óra jön,Átlépek a bűvös körön; Fény nem ijeszt, sem a setét,Lelkem veletek frigyre lép; Együtt bolyongunk végtelen,Csodálatos nagy téreken, S nézzük egy örök élte

Tompa Mihály A madár fiaihoz

Száraz ágon, hallgató ajakkalMeddig ültök, csüggedt madarak?Nincs talán még elfeledve a dal,Melyre egykor tanitottalak?!Vagy ha elmult s többé vissza nem jőA vig ének s régi kedvetek:Legyen a dal fájdalmas, merengő,Fiaim, csak énekeljetek! Nagy vihar volt. Feldult berkeinkenEnyhe, árnyas rejtek nem fogad:S ti hallgattok? elkészültök innen?Itt hagynátok bús anyátokat?!Más berekben máskép szól az ének,Ott nem értik a ti nyelvetek ...Puszta bár, az otthonos vidéknek,Fiaim, csak énekeljetek! Hozzatok dalt emlékül, a hajdanLomb- s virággal gazdag tájirúl;Zengjétek meg a jövőt, ha majdanE kopár föld ujra felvirúl.Dalotokra könnyebben derül fény,Hamarabb kihajt a holt berek;A jelennek búját édesitvén:Fiaim, csak énekeljetek! A bokorban itt az ősi fészek,Mely növelte könnyü szárnyatok;Megpihenni most is abba tértek,Bár a fellegek közt járjatok!S most, hogy a szél összevissza tépte:Ugy tennétek, mint az emberek?Itt hagynátok, idegent cserélve ...?- Fiaim, csak énekeljetek!

Arany János V. László

Sűrű setét az éj,Dühöng a déli szél,Jó Budavár magasTornyán az érckakasCsikorog élesen. "Ki az? mi az? vagy úgy -""Fordulj be és alugyUram László király:A zápor majd eláll,Az veri ablakod." A felhő megszakad,Nyilása tűz, patak;Zúgó sebes özöntA rézcsatorna öntBudának tornyiról. "Miért zúg a tömeg?Kivánja eskümet?""A nép, uram király,Csendes, mint a halál,Csupán a menny dörög." Megcsörren a bilincs,Lehull, gazdája nincs:Buda falán a rab- Egy-egy felhődarab -Ereszkedik alá. "Hah! láncát tépi aHunyadi két fia -""Uram, uram, ne félj!László, tudod, nem élS a gyermek, az fogoly." Mélyen a vár alattVonúl egy kis csapat;Olyan rettegve lép,Most lopja életét...Kanizsa, Rozgonyi. "Kettőzni kell az őrt,Kivált Mátyás előtt!""Mátyás, az itt maradt,Hanem a többi rab -Nincsen, uram, sehol." A felhő kimerült,A szélvihar elült,Lágyan zsongó habokEzer kis csillagotRengetnek a Dunán. "El! míg lehet s szabad!Cseh-földön biztosabb.""Miért e félelem?Hallgat minden elemÉg s föld határa közt." Az alvó aluszik,A bujdosó buvik;Ha zörren egy levél,Poroszlót jőni vélKanizsa, Rozgonyi. "Messze még a határ?Minden perc egy halál!""Legitten átkelünk,Ne félj uram: velünkA gyermek, a fogoly." Az alvó felvirad,A bujdosó riad;Szellő sincsen, de zúg,Felhő sincsen, de búgS villámlik messziről. "Oh adj, oh adj nekemHűs cseppet, hű csehem!""Itt a kehely, igyál,Uram, László király,Enyhít... mikép a sír!" Állj meg, bosszú, megállj:Cseh földön ül a rab;Cseh földben a király,Mindég is ott marad,De visszajő a rab...!

Arany János Vojtina ars poétikája

Tele vagyok, dallal vagyok tele, Nem, mint virággal a rét kebele,Nem mint sugárral, csillaggal az ég:De tartalmával a "poshadt fazék," *Vagy mint csatorna, földalatti árok,Amelybe nem csupán harmat szivárog. -Tele vagyok. Nincs tűrni mód tovább:Feszít a kóranyag, a zagyva táp.Olvastam egypár száz kötetre mentRegény-, beszély-, poéma-speciment:Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! sNe rágjon ennyi éretlen gyümölcs! -Melyből világok lettek, a kaosz -Bennem hasonló zűr támadt ahoz,Hemzsegve tarkán "mint a beteg álma":Lássuk, ha e zűrből valami válna. Költő leánnyal, borral nagyralát: Tőlem ne várja senki már dalát.Bort... legfölebb ha néha megiszom:S a szerelem... rég volt az! rég bizon.Én is szerettem: (oh, ez édes emlékSzivemre most is oly enyhítve ömlék!)De halkan, zaj ne'kül... mint a virágEgymásra hajlik és hangot nem ádMidőn felpattan illatos poraS elönti a kéj boldog mámora.Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!...(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);Nem kiabáltam a természetet,Csak érzém, mit szivembe ültetett;S midőn szerelmet a leánynak esdék:Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték. De a hazáról... Úgy van, a haza! Zengjen felőle hát a dal, nosza!...Késő ez is: mi haszna lelkesűlAz ember, ha középen bélesűl!De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,Midőn a hont ordítva szeretik? -Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:Köténybe rejti kis bokrát a múzsa. Volt a hazának egy-két énekem. Bágyadt, igaz, s "örömtől idegen":De honfi keble érzé a panaszt,A csendben, éjben jól kivette azt;S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.Sebet tör a dal, de balzsamteliUjjával ismét megengeszteli. Most helyzetünk valóban istenáldás: Ének se kell, csupán hangos kiáltás.Ki a hazáról m

Reviczky Gyula Túlélek én minden csalódást

Túlélek én minden csalódást!Nem öl meg engem fájdalom.Sok bánat eltompítja lelkünk',S ez jól van s bölcsen is nagyon.Mit innom hágy a sors, a mérget,Mint a dohányt, bort megszokám.Szerelmi bú, nyomor, szegénységKétségb'esést nem hoz reám. A keresztlevelem hazudja,Hogy fiatal vagyok, pedigA vénség szomorú nyugalmaLehatott már a lelkemig.Mesés világba nem ragad márA nagyravágyó szenvedély,S szivem, mely annyira csalódott,Csak az emlékezetnek él. A nagyralátás büszke szárnyonRagadt magával el, tova.Nem látszott onnan, a magasbólA bűnös ember nyomora.Felhőkbe törve égtem én aVágyak tüzében egykoron.Elhamvadt bennük ifjuságom,S a tűz utója már korom. Mint az angyallal Jákob egykor,A boldogsággal küzködém;De áldását hiába kértem;Nem tudtam lenni boldog én.Fáradt vagyok a küzdelemtől;De megpihenni nem tudok.Most is kínlódom, mint az angyal,A ki az égből lebukott. Mit ér, hogy annyiról lemondtam?Mit ér, hogy bölcs türő levék?Szerelem, ábránd, hit, vidámságNélkül mit ér a bölcseség!...Lelkem sajog s bár türelemmelVan mint a szentirás tele:Csak más olvas belőle vígaszt;Nekem a kínok kútfeje. Reményt! reményt! Óh, hagy hihessem:E nyomor egykor véget ér.Oly iszonyú a mult; fülembeKiáltja minden percze: vér!Nem haltak még ki a Kaínok,Még nem sülyedt el Szodoma.Az ember most is csak a régi,S óh jaj, nem is lesz más soha! S habár uj Messiás születnék,Nem hozna ő se jobb időt.A gonoszság, mely nem hisz Istent,Halálba vinné most is őt.Mig butaság, gőg, szívtelenségÉlet-halálra versenyez:Nagy lélek, nagy erény örökkéÜldözve, számkivetve lesz. Hogy koldusbot jutott HomérnakS Jób hamudombon szenvedett;Hogy megölték képmutatók azt,Ki békességet hirdetett;Hogy lesz még számos méla Hamlet,És l

Arany János Ágnes asszony

Ágnes asszony a patakbanFehér lepedőjét mossa;Fehér leplét, véres leplétA futó hab elkapdossa.Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Odagyűl az utcagyermek:Ágnes asszony, mit mos kelmed?„Csitt te, csitt te! csibém véreKeveré el a gyolcs leplet."Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Összefutnak a szomszédnők:Ágnes asszony, hol a férjed?„Csillagom, hisz ottbenn alszik!Ne menjünk be, mert fölébred."Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Jön a hajdu: Ágnes asszony,A tömlöcbe gyere mostan.„Jaj, galambom, hogy' mehetnék,Míg e foltot ki nem mostam!"Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Mély a börtön: egy sugár-szálOdaférni alig képes;Egy sugár a börtön napja,Éje pedig rémtül népes.Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Szegény Ágnes naphosszantaNéz e kis világgal szembe,Néz merően, - a sugárkaMind beléfér egy fél szembe.Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Mert, alighogy félre fordul,Rémek tánca van körűle;Ha ez a kis fény nem volna,Úgy gondolja: megőrűlne.Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Ím azonban, időtelve,Börtönének zárja nyílik:Ágnes a törvény előttMegáll szépen, ahogy illik.Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Öltözetjét rendbe hozza,Kendőjére fordít gondot,Szöghaját is megsimítjaNehogy azt higgyék: megbomlott.Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Hogy belép, a zöld asztalnálTisztes őszek űlnek sorra;Szánalommal néznek ő rá,Egy se mérges, vagy mogorva.Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Fiam, Ágnes, mit miveltél?Szörnyü a bűn, terhes a vád;Ki a tettet végrehajtáSzeretőd ím maga vall rád."Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Ő bitón fog veszni holnap,Ő, ki férjedet megölte;Holtig vízen és kenyérenRaboskodva bünhödöl te."Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Körültekint Ágnes asszony,Meggyőződni ép eszérül;Hallja a hangot, érti a szót,S m

Arany János A rab gólya

Árva gólya áll magábanEgy teleknek a lábjában,Felrepűlne, messze szállna,Messze messze,Tengerekre,Csakhogy el van metszve szárnya. Tűnődik, féllábon állván,El-elúnja egyik lábán,Váltogatja, cserélgeti,Abban áll aMúlatsága,Ha beléun, újrakezdi. Szárnya mellé dugta orrát,Messze nézne, de ha nem lát!Négy kerítés, négy magas fal;Jaj, mi haszna!Bár akarna,Kőfalon nem látni átal. Még az égre fölnézhetne,Arra sincsen semmi kedve:Szabad gólyák szállnak ottanJobb hazába;De hiába!Ott maradt ő, elhagyottan. Várja, várja, mindig várja,Hogy kinő majd csonka szárnyaS felrepűl a magas égig,Hol a pályaNincs elzárvaS a szabadság honja kéklik. Őszi képet ölt a határ;Nincsen rajta gólyamadár,Egy van már csak: ő, az árva,Mint az a rab,Ki nem szabad,Keskeny ketrecébe zárva. Még a darvak hátra vannak,Mennek ők is, most akarnak:Nem nézi, csak hallja őket,Mert tudja jól,Ott fenn mi szól,Ismeri a költözőket. Megkisérté egyszer-kétszer:Nem bírná-e szárnya még fel;Hej, dehogynem bírná szárnya,Csak ne volnaHosszu tollaOly kegyetlen megkuszálva ! Árva madár, gólya madár,Sohse nő ki tollad, ne várd,Soha többé, fagyos télig;Mert, ha épenNő is szépen:Rossz emberek elmetélik !

Arany János Visszatekintés

Én is éltem... vagy nem életSzületésen kezdeni,És egynehány tized évetJól-rosszul leküzdeni?Én is éltem... az a sajkaEngem is hányt, ringatott,Melyen kiteszi a dajkaA csecsemő magzatot. Első nap is oly borultanHajola reám az ég!S hogy nevetni megtanultam,Sírni immár jól tudék;Sohase birám teljébe'Örömeim poharát;Az ifjuság szép kertébeVas korláton néztem át. Félve nyúltam egyszer-máskorEgy rózsát szakasztani:Késő volt - a rázkodáskorMind lehulltak szirmai.Keresém a boldogságot,Egy nem ismert idegent:Jártam érte a világot -S kerülém ha megjelent. Vágytam a függetlenségre,Mégis hordám láncomat,Nehogy a küzdés elvégreSúlyosbitsa sorsomat:Mint a vadnak, mely hálóitEl ugyan nem tépheti,De magát, míg hánykolódik,Jobban behömpölygeti. Álmaim is voltak, voltak...Óh, én ifju álmaim!Rég eltüntek, szétfoszoltak,Mint köd a szél szárnyain.Az az ábránd - elenyészett;Az a légvár - füstgomoly;Az a remény, az az érzet,Az a világ - nincs sehol! - Nem valék erős meghalni,Mikor halnom lehetett:Nem vagyok erős hurcolniE rámszakadt életet.Ki veszi le vállaimról...De megálljunk, ne, - ne még!Súlyos a teher, de imholEgy sugár előttem ég. Szende fényü szép szövetnek, -Mely egyetlen-egy vigasz, -Szerelemnek, szeretetnekHoldvilága! te vagy az.Elkisérsz-e? oh, kisérj el -Nincs az messze - síromig;S fátyolozd be derüs éjjelAki majd ott álmodik!

Arany János Évek, ti még jövendő évek

Évek, ti még jövendő évek,Kiket reményem megtagad,Előlegezni mért siettekHajam közé ősz szálakat?Miért vegyülget ily korán eLombok közé sápadt levél,Emlékeztetni a vidor fát,Hogy majd kiszárad és - nem él! Nem evvel tartoztok ti nékem:Kaján elődötök, a mult,Adós maradt sok szép örömmel,Míg szerfölött is oszta bút;Ennek kamatját, jó reményül,Fizessétek le most nekem;Ki tudja, úgyis: érem én azt,Hogy a tőkét fölvehetem? Vagy épen azt jelenti e hó,Fürtömre mely szállongni kezd,Hogy bár rövid volt, vége! végeNyaramnak s a tél berekeszt? -S hogy meg ne essék szíve rajtam,Ha jókor meglep a halál,Azért kell, mint az ősz kalásznak,Megérnem a sarló alá? Úgy van. Nem évek száma hozza- Nem mindig - a vén kort elé:Kevés esztendők súlya szintúgyLegörnyeszt a mély sír felé.És nékem e földön teherből,Bánatból rész jutott elég:Azzal fölérő boldogságotHiába is reménylenék. Ah! vén vagyok: tapasztalásomTárháza megtelt gazdagon:Ott van, romok közt, életemnekVezére, széttört csillagom;Ott egy szakadt fonál: ez a hit;Egy csonka horgony: a remény;Ily gyüjteménynek birtokábanAz ifju hogyne volna vén! Szétnézek és többé körültemNincs a nehány kedves barát, -Aggódtatóan rám függesztiSzemét egy könnyező család.Eleget éltem, hogy utánamEmlék maradjon itt alant:Emlékül inséget hagyok s eKét vagy három boldogtalant! Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!Bűnöd csak egy volt: az erény.Ha veszteség ennek jutalma,Jajgassák-é, hogy megnyerém?Vigasztalásul, annyi szenved,És szenved nálam annyi jobb;Miért ne én is... porszem: akitA sorskerék hurcol s ledob!