Modern magyar irodalom

अब Quizwiz के साथ अपने होमवर्क और परीक्षाओं को एस करें!

Radnóti Miklós: Razglednicák

1 Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár. 1944. augusztus 30. A hegyek közt 2 Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj. Cservenka, 1944. október 6. 3 Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál. Mohács, 1944. október 24. 4 Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

Weöres Sándor: Negyedik szimfónia

1 Elnyugszik a bajnok. Zord homloka rémlik: halmon eke-hullám, szántás feketéllik; már őszül a tölgyfa, ázott busa bálvány, beléje-karolva hétszínü szivárvány. Jöszte, arany dárda, felhőn kiszögellő! Kergeti a záport kopó-inu szellő. Szunnyad a vén bajnok. Míg álma fereszti, álmát a világnak tajtéka befesti... Búborék-alakok gyülekezve kelnek, habjai a benső, álomi tengernek, játszva szelid szűzet, daliát, vad rémet, hajdanként mutatván, mit nem ád az élet. Alattuk a mélység végtelen örvénye horpad a homályba, fodrosúl a fénybe, testtelen imbolygás tág űrben lebegve, valóbb a valónál: lélek tiszta kedve. Hullámok, hullámok lengedezve szállnak, tükrei kékségnek, öblei homálynak, csigázva, gyöngyözve, bukdosva rogyásig, elalél az egyik, iramlik a másik - Hej, méz-ölü róna! hej, bor-hasu hegylánc! soha táncot ehhez foghatót te nem látsz: rokolyák lengése, csizmák dobogása sellő-vigalomhoz csak dér kopogása. Alszik az ősz bajnok, piheg, mint a gyermek, álmának habjai zengőn feleselnek és palota épül a puszta beszédből, ráfészkel a napfény, tornya égig ér föl... 2 Dőlve éji menny falára messze villog Rezi vára, szikla-csontváz koponyája: cenk Ser bolgár ottan mulat, fáklyák tűze ver rőt lyukat a fekete éjszakába. Padka végén az egérke álmos, félig szúny, de mégse, tej-képébe fut a vére: mennyi tudja, egy se mondja: szakállak és kelyhek sorja, üszköt vet a fáklya széle. Kapu alja mintha forrna: társzekerek, húzva, tolva, döngnek, szinte a pokolba... "Pedig, pedig, cenk Ser bolgár! óvna tőled a szent oltár, hogyha emberséged volna!" "Itt vagyok én... új leventéd... nem vonlak már, gyere önként, elfeledjük, ami történt..." Deszka reccsen, rogy a korlát, mint ha fészek ejt fiókát, lenn a vár-árok vet örvényt. Suttogás száll hajnaltájra: "E vígságnak nagy az ára..." Mind, akár ha lába fájna, cenk Ser bolgár maga ropja, forgószélben szénaboglya, beledermed Rezi vára. Eldől a láng, sötét minden, tócsa terül, ital nincsen, szolgák dúlnak kinn a kincsen, törnek a telt társzekerek, az egérke ott pityereg, vörös kakas kél a szirten. És azóta Rezi vára téli szélvész citerája boszorkányok kéjtanyája, éji lidérc fenn ha gyúlad, cenk Ser bolgár ottan múlat. Régi mese régi fátyla. 3 Tisztelt egybegyűlt közönség! - Vagy lám, senki sincsen itt, hogy dézsából rája-öntsék egy vers összes rímeit? Akkor hát: te szent magány! all inexportable et magne, kinek hátát egy se látja, ha perlője, ha barátja, lélek-sivatagba sejk, szú-vezér and as you like: nem bírsz nem figyelni énrám, ich spendiere dir poémám. S hogy ez explicatio vajjon invocatio, vagy csak dedicatio: döntse el a ratio. De a sok szóból elég: valamit már, úgy hiszem, mondanom is illenék; mert én ugyan felteszem, hogy a tisztes és kopott szóknak éden-állapot, ha görögnek fel-alá s hasmánt, mint a vízfolyás, nyűg nekűl - hisz gondolat oly sok járt a toll alatt, fenkölt eszme-lángverés, hetven horgú érvelés, tarka-barka tünemény, szülemény, meg sülemény, hogy a szédült szók evégett nem bánnák az ürességet; ah, de hátha (gond biz' e') valaki még elolvassa s rám szól academice, mint a szél a szélkakasra: inkább kezdem szép mesém; jobban mondva, kezdeném, s közben elfütyült fejemből... 4 Fordul az ég maga fenségében, fordul a föld maga inségében egy-virágnak kelyhe, szirma, egy-törvénye az esztendő, mellyel a szegény veszendő általfogni bírja. A Teremtő egy élettel áldott, le nem tépem azt a szép virágot, aki bölcs, ám többre jusson, én az illatát ha érzem, s olykor ujjam is bevérzem, mint oktondi asszony. Félszáz évig az idő ha zordúl, az emberfő téliebbre fordúl: üres tökhéj botra tűzve, ajkatlan száj, merev orca, mint egy gyermek kése karca vettetik a tűzre! Izzik a menny, izzik a medence, a temető száz égő kemence, vérző tetem a kereszten, rög a dunna, sár a párna, mégis mindnek örök álma a jóságos Isten.

Pilinszky János: Senkiföldjén

1 Senkiföldje egy csecsemő szeme! E puszta és lakatlan égitesten, e csillagpuszták roppant és kietlen fönnsíkjain kallódva egyedűl, hogy vissza többé soha ne találjak, úgy eltünök, örökre felelőtlen! Gyönyörűek az első hajnalok a sivatagos kopár levegőben! És gyönyörűek ők, a reggelek, s az emlék nélkül rámmerengő alkony. Mint kisfiúk szive a tengerparton, szökött szivem megáll és megdobog! 2 Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek a lüktető pupilla kráterére, s szállva alá a feneketlen mélybe, a megszállott sötétre érkezem, hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak, csak egyetlen kis idegen is át ezer tolong, időtlen búcsuzóban, mióta világ a világ, tenger tolong, örökös visszatérők, forró reményben és reménytelen, örök didergők benn az elevenben, ezer halott egyetlen idegen! Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, egy tű hegyén hány angyal férhet el? Itt tenger sors egyetlen egy helyen, és ezer év egyetlen idegen, s ezer szive egyetlen dobbanásnak! 3 Élő itt hosszan bizony nem időzhet, elárulják halandó zajai. E rettenetes csönd se elegendő egyetlen élőt elnémítani. Már távozóban, épp hogy odavésem a meleg űr falára a nevem. Ha netalán egyszer közébük állnék, megkeresem majd és emlékezem. 4 Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. Megismételhetetlen nyugalom. Álom, mely lassan engem is elaltat. A kicsinyek nagy álmát alhatom. Ha valahol, itt mindent elfelejtek, míg ide is majd megjön a világ, a zűrzavaros expedíció, hozva házanépét és vagyonát, a szutykos és a vad szomoruságot, a szeretőit és a szenvedélyt, mindazt, mi eddig is nyomoruság volt, a semmiséget hozza mindenért! Hoz kismadarat ketrecben és majmot, csodálkozhatsz a zajos meneten, majd szétszednek és megismered őket, én gyűlölöm őket, mert ismerem. 5 Elhagylak akkor szép sivatagom, nem várhatom be üldözőimet! Kezdődhetik előlről bujdosásom, keserűségem kapkodva siet. Az első csillag! - ezt is ismerem, hányódtatásunk zord íródeákja, Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk. 6 Először nézel a mi éjszakánkba.

Székely Magda: Albigens

1 Az elsô tiszta mozdulat aztán kilóg a lópata tehetetlenül sorvad el az angyalok pillanata Mert az igazon gyôz a rossz a rosszon gyôz a rosszabb mivégre mégis ellene mondani a gonosznak 2 Mikor a jóra semmi jel, jel nélkül is indulni kell az egyre sürgetôbb sötétben, amíg kigyúlva, mint az ablak, magam világítok magamnak.

Illyés Gyula: A nagy nemzetek büszke fiai

1 Nagy szobortalapzatukról a nagy nemzetek büszke fiai nem tudnak - mikor is tudtak? - messzibb előre elpillantani, el az időbe addig, ahol - mert a szemük is szobor-vak - paloták, házak, erős várak, városok elromolnak: mind hamarabb már! S vár népre háztalanul és vár- s várostalanul mindre egyenként megfeleltetés, hogy: mit csináltál? Testvéreiddel! No, mondd csak! És lesz szóra-szólítás egymás után egyenlőként birói székhez, nem - Isten elé! Oly könnyű nem lesz az a felelet! Számoltat meg majd földi hang idelent benneteket. S dehogyis tragédiai hang! Komédiai is. Mert hisz egyszerre voltatok s vagytok dermesztők, mint a tigrisek s pukkasztók, mint a majmok. Mert mi, magas körötökön kívüliek, idelenn csak mi nyujthatjuk föl a kezünket: vértelen! Mert alulnézetből, ahogy a kis-iskolások és a szolgák, mi láthattuk jól csak világi pódiumi-nagyságotoknak emberileg be törpe mivoltát! S mert, ha csak azért és akként bűntelenül, hogy egyre kivül, más ki magasodhat itélet- szóra kivülünk fölibétek? 2 Elszabadult bikától ahogy az utca-nép falhoz visszakozik: rettegtük, örök bennszülöttek, önhittségteknek tébolyait - No de nevettük is, ahogy dromedár, elefánt, kézen-vezetett paripa hátán fölvonultatok kegyesen, gyönggyel-arannyal terhesen megannyi barbár bálvány: a nagy bajnok! a nagy bíró! a nagy író! sofőre mellett a nagy vezér, megannyi régi nagy barátunk. Nyakukban itt lánc, ott szalag, amott lótusz-füzér, s velük a szépfogu milliomosné, ahogy templomainkba lépdel, keblén új kézi mozigéppel, karján legújabb stricijével, tovább mind a nagy tekintély, a tudástól már arc- s pilla-mozdulatlan, a nagy, a nagy, a nagy, a... mind, aki attól van oda fönt, ami lent alatta van, s ím épp azért nem látja meg az időt, mutassa bár a holnap: paloták, házak, erős várak, városok omolva romolnak, máris és mi marad? A kézben? No meg a kezeken? Hova törlitek azt a szennyet? S mi lesz a szájon a „védekezem", ha nem más, csak a hűség lesz az ügyészség -? No de csak szaporán a menettel, de tovább előlünk, el csak gyönyörűk, veletek, hogy kedvünkrevalón kiröhöghessük, örökös egerek, magunkat és kulissza világtok, monstrum macskák, kacér Kacor-királyok. 3 Eltüntök sorra, fölülünk, kik alant itt sárból gyúratunk láb-taposással; de kő-sorsú lehet (ha szívós) ez a sár is: a tégla-agyag! Ám ti, emelt fejűek, ti, törődni vakok az alapozással, meginogtok már a talajvíz fölhatolása alatt. Meg volt, hogy oszlopul álljon a kő, meg a terv: kariátida-eszme: mint váljon múló kézből is itt Mű: oly maradó hogy dacoló zord éggel is olyképp; az idő meg ne repessze, de edzze a fagy, meg a hó. Volt helyetek, piedesztálon! kivilágítva, iránymutatónak, fényesen attól is, már hogy milyen éjeken át nézte milyen bizalom! De ti vakon arra, hol a holnap, - hova sakkoztátok a mát? Csontváz lesz rég a tigris, ám az egér csont-kaparászva elél. Ám ha ledér e búcsúdal: szólalhat föl az ünnep igénye szerint is lentről a kisdedi Kar: Fordul a viz- s por-csöpp, ha vihar dúl, tenger s föld mélyeibe, ámde a márvány-fórum, - mint a szklerotikusok űr-kerítette szive - ám de ti, mint Karakórum, Urr, Babilon, Ninive.

Weöres Sándor: Harmadik szimfónia

1. Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas - Küldd néki töretlen álmodat, míg magad vagy a vadász meg a vad, s nem szűnhet kerge futásod. Győznöd se lehet, veszned se szabad : a hályogos sűrűség alatt vermed hasztalan ásod. Kinyílik a táj, lehunyódik a táj - az üresség öntözi szélét! A rét, a liget itt mind a tied, de nem lelhetsz soha békét. Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy rögben alhass. Madárka sír, madárka örül, s néz a hatalmas. A múlt se pihen : új percek méreg-csöppjeiben elomolva őrzi részét. A holt vadlúd, bár tolla se lebben, röpül zúgó szárnyú seregben, s röptében üli fészkét. A jövő nem vár, előre arat : a most ömlő sugarak a holnapi gyermek rózsás bőréről csiripelnek. Ne kérd a veremtől jussodat. Te vagy a vadász és te vagy a vad s távol, a hatalmas : az is te magad. Ő odafönn merev csillámu közöny, és sorba burkolt lénye idelenn rengés, mely sohasem pihen, s a két arc : az Igaz és a Van összefordul mámorosan, mint a Nap meg a tenger nézi egymást ragyogó szerelemmel. Küldd néki töretlen álmodat! mert szíved éber-álma, mint légen a pára, átlódul a pályán, s fönn sajog a menny hajnal-koronáján. Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas - Kereplőként űzöd körbe magad, rab vagy, de keserved álma szabad s igazad az álom, a röpke! A szikla, ha rávésed jajodat, többé nem szikla : élő te-magad, s föllibben a fellegekbe! Kinyílik a táj, lehunyódik a táj - az üresség öntözi szélét! Sugarak izzó füzére alatt meglelheted százszor sírodat, mégsem lelhetsz soha békét. Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy a rögben alhass. Szél körme kapar a sír körül, és vallat a fény, a hatalmas. Te vagy a vadász és te vagy a vad s a pálya is, minden te magad - madárka sír, madárka örül - piros gerendák közül kidagadva tág szemmel nézel magadra. 2. Rikolt a páva veled, tipeg az éjbe veled, elveszti nyúlt vonalát a futórózsa veled, odafönn villámló kútnál remegő gyöngy közt aludtál - kikkel egy-éjbe jutottál, mindannyival oda futnál. Rikolt a páva veled - rád-kúszó rózsa remeg, a mező nyers illata nedves csókjára pereg. Sír a liliom, a sáska is - hogyha lehetne, szánna is. Csak a könny csorog a szirmon, a fán - ki merne sírni igazán? Ki merne súgni neked arról, hogy mi lett veled? melyik ég rejti helyed? őrzi-e gyöngyeidet? Ki egét elhagyta, lássa : habos örvény a lakása, fedelének éj az ácsa, sötétség a kalapácsa. Tipeg a páva veled, remeg a rózsa veled, fáradtan rád-hajlanak, megosztják alvó-helyed. Itt minden örömbe bogárka vész, s a fájdalom mélye tiszta méz. Hét szín mozog itt és hang-özön : egyetlen, arany csend volt odafönn. Színek közt gyúl a szemed, hangok közt zsong a füled - kívánsz-e búcsúzni, mondd, vagy itt lenn jobb a helyed? Odafönn villámló kútnál remegő gyöngy közt aludtál - remegő gyöngy közt a kútnál tán már aludni se tudnál. Hegyekkel játszik az út, a tücsök dobja pereg, rád-kúszó rózsa remeg. Rikolt a páva veled - 3. Tűzhabos, bársonyos tereken át keresem szárnyának pille-porát. Ormokon, kő-fokon kutatom fátyla nyomát. Leheletét szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban őrzi a sötét. Jégszirmos hegyeken át, csatakos völgyeken át kérlelem, keresem : ápolná kegyesen sápadt kis mécsesem fénysugarát. Ide se lát! Ide se lát! Alszik és álmában épít ablaktalan tükör-palotát! Hasztalan üldözöm zajban, csendben, nem érem el soha : itt van bennem, vad futásommal ő űzi magát, mécsesem fénye az ő kicsi foglya, vézna, ijedt fény, mégis beragyogja a végtelen tükör-palotát. Rögökön, fellegeken, kék vidéken siető léptemmel el nem érem : szívemben szövöget napokat, éjeket, a kinti sokszínű szőnyeget benn szövi mind, bennem szőtt szőnyegen odakinn keresem, míg ezer mintája szüntelen körbe kering. De néha meglátom - igaz-e, vagy álom - mikor a kerek táj télbe hajol, s a jeges réteken minden csak sírverem, s lenn fekszem, földdé vált fekete holt. Homályos tereken, idegen egeken sebzetten bukdos a légen által, és rekedt, színtelen víjjogással lezuhan a jég alá! lezuhan a jég alá! A mélység föllazul, villogó gyöngy-habot ont és megint elsimul, és minden fekete, holt. Leheletét szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban őrzi a sötét. Jég alatt, nem-múló percemen át őrizem simuló pille-porát. S a fényben szüntelen szaladó éveken tű-fokon csókolom ujja nyomát

Nemes Nagy Ágnes: Villamos-végállomás

- Ez valahogy... furcsa. - Mondhatnám, lehetetlen. - Hiszen ezt helyreállították a háború után. - Persze hogy helyreállították. Jártunk itt sokszor. Hogyne jártunk volna. - De most olyan mintha... - Igen, olyan-mintha. - Mégsem. Ez sokkal újabb romterület. A közlekedés megszüntetése, alépítmény- és vágányfelújítás miatt. - Akkor miért lyukas az állomásépület fala? Az a nagy, kerek, az világosan ágyúgolyónyom. És miért az a betonbunker a sínek ócskavasa mellett, rámázolva: Jégkrém kapható? 2. Ez mindig furcsa hely volt. A villamos befutott egy völgytorokba, ment, ment, egyre szűkülő úton, aztán szemből is felszökött a hegyfal, s a villamos megállt. Katlan. Fokozhatatlan végállomás. Körös-körül terméskő fallal bélelve a völgy, kőszoba az ég alatt. Szűk bejárata fölött híd feszítve, íjhúr a katlan-szoba félkörívén, kinyitva és bezárva a teret. Az állomásépület favázas. Cifrázatok, vasrács sárgára festve; századvégi öntöttvas-líra. Intim, viktoriánus kis végállomás. Fokozhatatlan, intim, viktoriánus. Azok a korán kivilágított kis villamoskocsik - ez egykocsis viszonylat -, amint kizúgnak az estébe, elavult szentjánosbogarak. Laknak itt most a hegyoldalon? 3. Persze, hogy laknak. Nem sokan. Például két kőoszlop ott fent, régi, ismerős bejárat valahová. Egy fatörzs van közéjük döntve most. Két kőoszlop, mögöttük erdei ösvény, benőtt, bizonytalan kanyarral, mintha még indulna valahová. - Menjünk fel? - Ne. 4. A várócsarnok szinte ép. Faragott faoszlopaival, vidéki veranda őszi napban. Körül terelőkorlátok tetemei, talpfák közti kőzúzalékra dőlve. Odébb rozsdás kábelbokrok a fűben. A hegyoldalban ingadozó kőlépcsők ferdesíkja. Jellegzetes. Jellegzetes, nagy légnyomás utáni lépcsők. Kirobbantották. Csak a bunker sértetlen, vasajtaját benyitva, bent szemét. Két ember fér bele szűken. Szabványméret. Jellegzetes. De hát nem robbanthatták fel, itt nem lehet bunker, jégkrém kapható, szabványméret, hiszen már rendbehozták 30 év előtt. Nem akkor vagyunk itt, hanem ekkor, 30 év és még valamennyi után. Szanaszét vadsóska, drótcsomók. 5. - Ú-kanyart írtunk le. - Nem írtunk le ú-kanyart. Szerinted hol van a két kőoszlop? - Ott. - Dehogy. Ott. - Szerinted hol van a végállomás? - Ott. - Lehetetlen. Ú-kanyart írtunk le eljövőben. Úgy, hogy az ú gyújttópontjában van a végállomás. Nem téveszthetem el a végállomást. 6. Visszamegyünk. Természetesen nincsen ott. Visszamegyünk. Nincs ott a végállomás, ami semmit sem jelent. Annyi a domb, a szerpentin, a terelőút, bármely dombhullám, bármely kanyar mögött feltűnhetik egy másik katlan, ami nem robbant szét, szétrobbant, de rendbehozták 30 év előtt, ami romtalan, nem romtalan, de mégis. Nem mondom, hogy számtalan van belőlük. Ez helytelen volna, túlzás. Három, legfeljebb négy végállomás, az érzékelés terébe ennyi fér. És nem egymás mellett azok az állomások, térben kiterítve, dehogy. Ugyanegy völgyben, ugyanegy pontban, együtt. Egyetlen mértani hely rezeg ott, áttetsző burokba zárva, afféle harmónika-folyosóba zárva, amilyen a repülőtereken, tudod. Egy láthatatlan erőtér-folyosó, gyomrában három-négy időmód. Csak úgy véletlenül, úgy ott felejtve, esetleges állomás-tartalommal. Rezeg a földi légifolyosó, amelybe az előbb véletlenül beléptünk, fúj a szél. Fúj a szél, kifújódnak a téglaközök, betömődnek a téglaközök, fölemelkedik, leroggyan a fal, bókol, hajlong a végállomás a folyosó szelében, most nagy talppal szétmázolt kőköpet, most újra fal, jegy-ablak, szélkakas. Állapotai egymásra préselődnek, szorosan, szellősen nyeregtető hullámló ráncai szétrongyolódó, tépett vastraverzek lobog a kő, mint a textíliák fel, fel gubancolódva le. Oda léptünk be mi, ki hitte volna tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna vad fúvásába, készületlenül ahol egyetlen zászlórongy a ház egy eldőlt katonaköpeny amely felpattan mindig-újra üres kabátujjakkal ég felé és úgy, mintha nem volna forma nem volna, csak a szél. 7. De visszavonják. Már nyomják össze a folyosó harmónikafalát, hiszen nyilvánvaló feledékenység, hogy ott maradt. Egy percre a bunker, a kő-köpet, egy értelmezhetetlen időállapot kiszökve a térbe, és mögötte mind a többi. De emeletes daru emeli már, daru, mely nem vet árnyat, építkezések láthatatlan fémtornyai az égen, amint tolatnak, a dimenziózavart kapkodva kiküszöbölni. Nézd, micsoda sürgölődés most a levegőben, a hibajavítás fémes villogása, átlátszó, óriás munkálatok. Ott, ott az ég, mint egy kikötő felett, ahol párába oldott árboc-panoráma, kémények és raktárak vasa zúg. Nézd, csillanások, csörrenések időhegesztés kékes ívei. Ott valamit lezárnak és kinyitnak égboltnyi lángvágóval tépve szét forrasztva össze tépve szét kiterjedéseink sebeit. Ha most gyorsan a domb mögé... 8. - Miről beszélsz? - A végállomásról. - De nincs ott. Nem érted? Nincs ott.

Tandori Dezső: Töredék Hamletnek

- ily egyetlenné el-nem-gondolás tehet csak. Minden megközelítés már önmagától tünékeny: mérték, melyet mindig saját változása teremt meg; oly síp, mely csak saját hangjára szól - Ó, te állhatatlan odaadás, te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő megül halálosan -

József Attila: A Dunánál

1 A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. 2 Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. 3 Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

József Attila: Hazám

1 Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok, nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán. Rám csapott, amiből eszméltem, nyelvem származik s táplálkozni fog, a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársaként él, komor munkahelyeken káromkodva, vagy itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor. 2 Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már! S a hozzáértő dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk. Az erőszak bűvöletében mint bánja sor törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk! 3 A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát. S a gondra bátor, okos férfit, ki védte menthetlen honát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát. Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ, hisz „nyiltan" dönt, ki ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ. 4 Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatűnt, emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt. Volt, aki úgy vélte, kolomp szól s társa, ki tudta, ily bolondtól pénzt eztán se lát a család. Multunk mind össze van torlódva s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ. 5 A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt. Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart. Szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják a pénzt s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. 6 Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény. Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény. Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia. Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia. 7 S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad - édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad! Totyogjon, aki buksi medve láncon - nekem ezt nem szabad! Költő vagyok - szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat! Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat. Hadd írjak szépet, jót - nekem add meg boldogabb énekem!

Juhász Ferenc: A boldogság

A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Nem krypton, a zománctejföllel befuttatott hasú. Csak egyszerű 40 wattos üveghólyag, körte-alakú jövő. Ott lógott fekete drótszálon a plafonról, beköpve a légyszar barna-fekete pettyeivel, mint kis, üvegből-fújt barna-fehérpettyes ló, mint üvegből-fújt zöldszeplős varangy. Néha pók ült az üveg- pocakon, néha légy, hanyatt, tapadópárnás lábaival. A légy- lábak fémpénz-alakú tapadóvánkosa fekete buborékcsokor, ingerület- érzékelő idegvégződések párnacsokra, bizsergő hő-nedv-kiválasztó antigravitáció-hólyagcsokorpárna. Erő-hólyagpamacs. Fordított biológiai elektromágneses erőteret, mágnes-antimágnes bizonyosságot tudó, tapadó-szívóerőt teremtő légytalpak! Légy- talpak: a légyidegrendszer párnaszivacslencse-idegpénzei! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Poros és öreg és sárga, mintha bőre nőtt volna a hólyagüvegnek, sárga, mint a levelibéka hasa. Tudjátok-e mi is a szegénység? Tud- játok-e mi volt a szegénység? A boldogság egy villanykörte volt! Egy 40 wattos villanykörte! Olvastam alatta hajnalig! A boldogság egy 40 wattos villanykörte volt! Egy 40 wattos villanykörte! Akkor már villanyunk is volt. Volt már villanyunk! És olvastam hajnalig. Olvastam hajnalig. A kis szobában, a nem-fürdőszoba-fürdőszobában lógott az a villanykörte. A fény-festette sárga csöndön néha átlövődött egy zöld, kék, pepita, szivárványcsíkos, piros, aranysárga, méz- sárga légy, mint zengő bógáncs, homlokára ragasztott páros kristály- párnával, dupla zománc-napraforgóval! Zengett a döghitű sötétkék, sötétzöld zománckoporsó, zenélt az eres és szőrös üvegpropeller-szárnyú piros porcelánkoporsó, homlokán két fekete vaskoszorúval, födelén két izzó szivárvány-keresztpántos ikrakoszorúval. A pók meg, mint bolyhos barna ördögfing, izzadó pamutköpés, alvadt-vér menzesz- vatta: szén-bibircsókokkal, ezüst-szemölcsökkel, kék üveglencsékkel, lila gyémántpattanásokkal kirakva parókafej-koponyatetején. A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Olvastam alatta Asszony, Asszonyom, Szőke Gyönyörűségem! Olvastam Szelíd Szőkeségem! Aztán bizsergett, sercegett, zúgott, bongott, pattogott az én villanykörte-boldogságom, s kis üveghólyagbelső-durranással, nagy izzás-pattanással eltört a fény! Mint kék-árnyékú arany legyező- villám. Sötét lett, mint az elmebaj-magányban. Sötét lett, mint a ka- tatóniában. Sötét lett, mint a skizofréniában. Gyertyát gyújtottam, a körtét kicsavartam, s a gyertyaláng-istencsudálkozásban kamaszujjaim közt forgatva az üvegtestet, vizsgálni kezdtem az üveghólyag belső szerkezetét, mint röntgenernyőn tüdőt az orvos! Abban a belső hólyagbékében az eltört izzószál lógott, mint elszabadúlt ló fejéről a kötőfék, mint tehénkötél, harangkötél, akasztókötél. A hólyagközépen a bordás, vályús, rézgyűrűléces sárgarézfoglalat szívébe ágyazva az oszlop, a bibe, az üvegbibe, mint a tulipán bibéje. Az a bibe, mint a faluvégi kőkereszt! Mint Gerard du Nerval hosszanti-bordás, vékony márványsíroszlopa a Père Lachaise-i temetőben, a bal oldalút mellett a domboldalon. Kopár-szegényen és nem oly gazdagon, mint Géricault szakállas, forradalmi zöld bronz- szoborfeje a Főút kőteveajaknyúlványa szélén a Père Lachaise-i temetőben! S az üvegbibe csípőjébe forrasztva jobb és baloldalt függőleges drót- száltengelyek, merevítő drótszál-oszlopok, kemény drótpálcák. S a hosszú hengeres, vékony üvegbibenyak tetején a lapos üvegrózsába ágyazva küllő- sen, csillag-alakban, mint lázmérőcsőben a higanyszál, vízszintesen, fél- köralakban hat hajszáldrótküllő, s az egész, mint egy fordított madárláb! És a hajszáldrótküllők szálcsúcsvégükön kis malacfarkú hurokkal befejezve, mint az akasztókötél. És a küllősen, csipkésen, csillagosan, vízszintesen szétlegyeződő merevítő tartótengelyek kemény dróthurkaiba, mintha tűbe fűzünk cérnát, tűfok ovális lukába cérnaszálat: hullámosan fodrosan, félkör-formában befűzve a tömör-sűrű spirális rugó, az izzószál. A sűrűn-tekert fémszál. A wolframszál. S a végeken, a csönd kezdetén, a függőleges fémtraverz-tartóoszlopszálak gombostűfejű végibe is cérnaként visszahurkolással befűzve a fémrugó-izzószál, s a drótszálak vége az üveghólyag-belső hatalmába szúr, mint egy eszkimó-szigony, kiáll a tartóoszloptűből az áthurkolt drótszálbefejezés, mint kapkodva beföldelt tömegsírból kivégzettek fagyott, ezüst keze! Ez a villanykörte-belső szerkezet! Mint kék csönd fölött ezüstkorlát! Mint légballon vesszőkosara! Mint a fény drótszájkosara! Mint fél-esernyőváz André Breton versében! Mint Isten Korláta a Mennyország kapujában, hogy a Pokolba ne zuhanjanak a bűnre-szomjas, bűnre-éhes, bűnre-vad Angyalok! Néztem a villanykörte-belsőt, s a hőtől-eltört sűrű spirálrugó-izzószál szakadt vége úgy lógott a fénytelenség kopár belsejében, a két vízszintes küllő között, mint póksegg szövőszemölcséből a pókfonál! Árvaságom drótszál-szégyene! És gyöngéden, finoman, lágyan, lassan, pontosan forgatni kezdtem a villanykörtét, mint Einstein, az Isten, a végtelen gömbzárt világegyetemet, mert úgy lógott himbálódzva lassan a hajszálvékony spirálrugó izzószál, mint aranyeres fenékből hosszan a végbél, mint ezüstgyűrűtekercs zsiráfnyak zsiráflefejezés után, mint egy befejezetlen hullócsillag, mint akasztott asszony nyelve, az önakasztott lila Árulás, mint a Kék Asszonyvacogás, az önakasztott a bíbor férfi-háziköntös rövid-hurkú piros selyemövén. Forgattam azt a körtét a halottszagú gyertyafényben, a keresztről-levett Jézus sebvirágos teste-szagú viaszfényben, míg a lazán lengő spirális kék izzószál a szomszéd izzószál kiálló nyakcsonkjához ragadt, s egymásra tekeredve hosszúkás lágy hurokban a rugós szálcsonk s a rugós szálvég, mint párzó kígyók! Mint párzó kobrák. És úgy összeragadva a szálak, mint levágott fej a nyakra népmesében, nyállal összeragasztva! Mint pókhasból folyó póknyál, az állatenyvkötél, az állatmézkötél, az állatselyemragacskötél, ha a másik szálhoz ragad! Összeforrt, mint seb, ha összeforr, mint húszcentiméteres hasmetszésem sebe, a húszcentiméteres vízszintes szike-vágás hasam jobboldalán, a köl- dököm fölött, mikor epehólyagomat kivette Huber László sebész-barátom a János-kórházban. Aztán egy liter epét hánytam, már bódulat-ébredés után az ágyban! Aranyat-hányó embervulkánmadár voltam. Odatapadt izzószálrugó az izzószálrugóhoz a Csönd belsejében, mint pióca öreg kéz kiálló eréhez, a zöld fémághoz, mint mikor fürödtünk Bián a tóban: pióca az ázottan összeráncolódott zacskós gyerekfiú- heréhez, mint földigiliszta földigilisztához, ezüstpóknyálpióca, ezüst- mézszálgiliszta, mint élet a halálhoz, mint halál az élethez! És újra fény lett és újra fény! Fény, fény, fény, körtefény, sárga villanykörtefény! Sárga villanykörtefény! Sárga villanykörtefény! Mert a boldogság a villanykörte volt! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Hisz akkor már villanyunk is volt. Én a Takarékba jártam, minden héten a Takarékba jártam, Mama küldött minden héten. Vittem húsz fillért, ötven fillért, egy pengőt, egy pengőt, ötven fillért, húsz fillért vittem, a Mama küldött, vittem a pénzt összeszorított, izzadt bal markomba szorítva, jobb kezemben meg a Takarékkönyv. Vittem a Fő-utcára, mezítláb a porban, vittem a virágzó hársfák alatt, jegenyefák epileptikus zöld csúcsvonaglása zöld toll-árnyaiban, vittem a porban, forgószél, portölcsér, tehénlepény, lócitrom, és úri hintók és bivalyos-szekerek és ökrös-szekerek és lovas-szekerek és valaki mindíg meghalt, a lélekharang szólt. Odabent meg, a barna hüvösségben a barna-farácsos pultkerítés mögött a Bajszos Úr ült, a farács- cellaablak rácstokrolóját fölhúzta, s nagy bajszos, szőlőkacs-betűkkel a füzetbe beírta: Juhász Ferenc, befizetés 20 fillér, befizetés 50 fillér, befizetés 1 Pengő! Az F-betű szárán nagy tintabuborékpocak, mert vastag bajusszal írt a gyíkszájként szétnyíló vékonyhegyű toll, mint amikor a kígyó lenyel egy nyulat, sikló békát, boa kecskegidát, a B szára és pocakhajlata, pocaktetőgörbülete megkövéredett, a P-betű gömbjén vaskos tintaháj. Az a sok betű csupa sáslevél, csupa fűzfalevél, csupa kiboncolt izom! És Schulteisz Gábor a zsidó kereskedő hitelbe adott téglát, deszkát, gerendát, cementet, oltatlan meszet, ács-szöget, kátránypapírt! A boldogság egy villanykörte volt. A boldogság a villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Mert akkor már villanyunk is volt. És lett nádtető helyett piros palatető. És lett fürdőszobánk is. Ha lehetett volna! Én mindíg olvastam és mindíg olvasni akartam. Papa útálta a könyvet, Mama szerette. „Mi lesz belőled? Éhenkórász! A költők éhenkórászok! Tanúlj szakmát, elintézem, menj műszerészinasnak." Dehát mindíg olvastam és olvasni akartam. A nem-lett bevakolt fürdőszobában laktam. A nem-fürdőszoba fürdőszobában. Hiszen a boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Te Petróleumlámpa-Gyerekkorom! Ott éltünk a konyhában, petróleumszagú petróleumlámpa-lázban. Írtam a leckét a viaszosvászon-terítős konyhaasztalon, írtam a verset a petróleumlángszagú sárga derengésben, világított a konyha a petróleumfüstszagú benti köhögés-hóesésben, Papa mindíg a lavórba köpött, krákogott, köhögött, ivott, köpött, s a konyha, mint egy fehér szívverés, mint egy átvilágított tyúktojás sárgállott a konyha zölden, bíborlott fehéren a csönd. Télen a vödörbe pisiltünk, télen a vödörbe kakáltunk, s a lavórban a szőrös borotvaszappanhab, a levakart arclekvár, a késsel lekapart részeg káromkodás nagy püffedt, barna morzsaléktüskés csomói merengve úsztak a zöldrühes vak szappanoslében, mint a világegyetemben a megőszűlt térszigetek, mint a létben a meg-nem-váltott világszigetek! S amikor Mama elfújta a lámpát, és Papa előbb cigarettára gyújtott a kormos petróleumlámpaüveg csigaszarv-szemcső üvegkéménye fölé hajtott sárga ének-arccal, hogy szemöldökszőre és szempillaszőre is göndörré megperzselődött, csigás szőrforgáccsá a kerek üvegkémény forró aranyörvény-tüzében, mikor már csak barna sercegése volt a csöndnek, piros izzáspont-szívása: a sparherd vaslemez-koronggyűrűi közűl a szunnyadó tűzfény egymásba-épűlt piros karikákban világegyetem-tűzgyűrűket árnyékozott a konyha-plafonra. Gyűrű EKG-jeleit a gyásznak. Szegénységünk kályha-szívének gyűrűs elektrokardiogramm-vonalait. S odakint Pici, a kutyánk ugatott a sárban esti caplatókra és zöldfeketén zuhant az eső. És odakint a hideg, mint az Isten átka és odafagytak a csillagok a földhöz. A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Te, el-nem-tékozolt gyerekkorom! Asszonyom, Szőke Szárnyam, Szőke Harangkondulásom, Szerelmes Szőke Árnyam: neked adom! A Világmindenség Egyik Arca vagy. A Küldetés Lobogója! A Tűz Titok-Könyve. A Megtestesülés Szőke Gyöngye. Az Irgalom Fehér Álma. Gyermekkoromnak Túlvilága! Olvastam én gyufát gyújtva a dunyha alatt, egy egész doboz gyufát elgyújtogatva lassan olvastam a büdös dunyha-lugasban. És barna égésfoltok a dunyhavásznon, mint anyám mosott havi-rongyain, ahogy üvegálarc-üvegzászlókká fagytak az udvaron a szederfa és az ecetfa közt kihúzott spárgára akasztva. Ti, Szent Ágyék-Álarcok, Szent Vérzés-Álarcok, Szent Szülőnyílás Álarc-kendők, Szent Vagina-Vérmaszkok! És olvastam kis piros rúdelem-zseblámpával az átizzadt-tollú dunyha alatt! Mintha egy őskori ősvarangy óriás szeplős hasa alatt kuporognék nyálkakristályos varangyvizelet-szagban. Olvastam égő gyertyával a dunyha alatt. A gyertyafüst bélgázdurrogás homályában, s az olvadt viasz, mint forró viaszállat-könnypolip bal mutatóujjam hegyének sárga bőrléceire és bal hüvelykujjam pamacsfelhős körmére s fehér félholdas körömágyára folyt, megdermedni ottan s ráfolyt a Nagyidai cigányokra, s odaszáradt zsírosan a lapokra, mint a csecsemőhányás, mint a csecsemő, mikor spriccelve tejet hány! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Ott a Lett-volna-soha-nem-lett Fürdőszobában. Egyik ajtaja a padláslépcsőre nyílt, másik ajtaja tapétaajtó volt, a szoba felé. Kis ablaka a hátsó kert felé. A kertben szilvafák, szőlőtőkék, mákok lila nyakfodorgalléros, zöld fodortányér-csúcsvégű zöld növénykoponyái, málé kaporcsillagkerekek, a fölmagzott saláta, mint zöld növényszökőkút-csipketorony, balra a szomszéd disznóólja, jobbra a mi disznóólunk és az ablak mindíg nyitva volt. Ott olvastam a disznóröfögésben, piros malacsivalkodásban, barna disznóröffenésben, kék kakaskukorékolásban, fehér libagágogásban, sárga kacsahápogásban, ezüst gúnársziszegésben, taknyos zöld tyúk-károgásban, őszöreg kutyaugatásban. És disznószarszag és ganéjszag és tyúk-liba-kacsaszar gyermekkor-szaga! Apám horkolva aludt a szomszéd szobában az ágyban, csíkos ingben, fehér hosszú-gatyában, anyám sírva virrasztott az ágyban, barhet hálóingben, öcsém szipogva szendergett az ágyban, fekete klottgatyában és fehér ingben. És a nagy, rézlábú, rézcsengőkalapos rokkant vekkeróra zöld foszforfém-bárddal ketyegve szeletelte az időt, aprította, mint én kisbaltával a venyigét a tőkén az alkonyi fagyban, mikor a kakas lila villámokat kukorékolt s a tó fölött a nyugati ég tüdővérzése. És lilán ráalvadt a kopasz kukoricakéve-szárkúpos dombokra az alkony kiokádott tüdővére, s a tavon túl, az ezüstbronhus-szövevény tar mammut-ezüstnyárfák alatt az alkonyi lila ködben barna ló húzott barna szekeret, tüszkölt, prüszkölt a barna ló, fújt gőzliliomokat, a barna kocsis meg barnán pipázott, barna pipafüstje barnán szétlazulva, mint barna törpe füstcédrus nőtt ki a pipából, gyűrűzve szállt a lila levegőben, mint egy csöpp atombombarobbanás halálgombája, ha az űrben halállal barnán szétterűl. És a lila téli csöndben pipája pulzált, mint egy ismeretlen csillag, piros parázs-szív, ritka lüktetéssel. Ritka pulzusveréssel fölpiroslott a szájból kilógó barna üst, a pipában pirosan izzó dohány, s messziről nekem, mint rángó, véres pici madárszív, a keresztre-szögezett harkály fölvágott vérző mellkasában a tüdők kék habzacskója között, mint az élve fölboncolt kecskebéka szíve. Mert a hím-kecskebékát hátára fektetve, széthúzott kezekkel- lábakkal, nagy rozsdás szögekkel a kerítésre szögeztem. És úszóhártyás hátsó lábai lógtak, mint zöld üvegrongy-kesztyűk, és tokája, mint egy sárga vánkos és sárga bőrpatkós bőrcsésze a szája és szemei, mint beszélő rügyek, aranyvagina-pupillájú asszonyhüvelyek, és kloákája üvegpalack-aranyér-koszorú és bicskával fölvágott mellkasa és hasa belseje, mint angyalok ürüléke, mint látomások bélsara. És e belsőszerv-lekvárban az izmokon, inakon, ereken függő, lilafehér hártyába csomagolt békaszív lassan rángott, mint a pipázó kocsis parázsló pipadohánya. És száradó, zöldtenyerű, sárgaszeplős jobb-keze, a szöggel-átvert, mint a Jézusé a kereszten. És szalmabőrré száradó zöldtenyerű, sárgaszeplős balkeze, a szöggel-átvert, mint Krisztusé a kereszten. És fújt a ló és kocsikeréknyikorgás és a vadlibák kék vas-háromszöge énekelt rikácsolva a kihányt tüdővérszínű égen s a piros tavon, az alvadt esti lázon a madarak, a madarak, a madarak, százezer itt-volt és most-jött menni készülő madár, gázlómadarak, gémek, kanalasgémek, gulipánok, bankák, mátyásmadarak, szarkák, harkályok, bölömbikák, sirályok, jégvágómadarak, nádiverebek, verebek, varjak, csókák, rigók, szárcsák, récék, vadkacsák. És kiáltoztak és rikoltoztak, és sírtak és a vízben állva nagy szárnyuk alá dugták csőrös fejüket, és tollászkodtak és állva aludtak, féllábon állva várták a benti parancsot, szőke-szempillás piros csésze- szemhéjuk a szemgolyókra eresztve. A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. A tapétaajtón, mint cérnavékony izzószálkeret, keskeny neoncső- tégla-négyszög, lázmérő ideges higanyszála: kibolyhosodott a villanykörtefény. Az a fényszál-téglalap idomlap-egyik, mint a boldog káosz-űr titkos-gyönyörű extragalaxis-képlete. Szines csillagokból vonalzott Isten-messzi lét. Fény-öröm. Izzás-csönd. Halál-jövő! Anyám percenként átszólt a szobából: „Ne égesd annyit a villanyt! Ki fogja ezt kifizetni? Talán te?" Pedig Mama szerette a könyvet és engem is szeretett, azt hiszem. Abban a sosem-lett fürdőszobában egy ágy volt, magam-szögezte X-lábú deszkaasztal, zöldre festve, szék, a falon az asztal fölött aranyozott, négyszögletes gipszrózsa-koszorúban aszott tükör. Ezüst háta-bőre hámlott, mint az én kamaszhátam nyáron. Rongyosan, hártyásan, cafatosan. Merthiszen klottgatyában kapáltam. És volt még egy fehér nahkaszli is. Az asztalon gyertyatartó, mint rézpikkelyes rézliliomszár. Levágott sárga tyúkláb, libaláb, kacsaláb. Levágott gyíkláb. A gyertyatartóban gyertya volt. És az a gyertya mindíg égett. És az izzó viasz úgy folyt, mint kamaszhímvesszőből a sperma onanizáláskor. És a gyíkláb-madárláb- liliomláb gyertyatartóra száradt. És az ősvarangybőr tükörben kamaszarcomban fekete angyalszem-sárkányszem-szörnyszem-szarvasszem szemem! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte, És ti, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek a tojásfehérje-színű boldog villanyfényben! Ti, könyvek, könyveim, akkoriak, Reményt-tudók, és Hatalmat-adók! Könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyveim! Vad éjszakáim boldog nappalai, Vígaszaim, Nem-gyürt Álmaim, ti Isten-előtt-is-elsők, könyveim! Szent Ágoston Vallomásai és Platon Összes Művei és Baruch de Spinoza Berthold Auerbach fordította művei, németül, feketekávéval- átitatott barna-lapúak, mint egy látomás sóhaja, és Babits Mihály Összes Versei és Kosztolányi Dezső Összes Versei, és Dilthey tanulmányai és Móricz Zsigmond Erdélye és Thomas Mann Varázshegye és Sigmund Freud Pszichoanalizise és Reiner Maria Rilke versei és Stephan George versei és Angelus Silesius versei és Tisza Domonkos versei és Petőfi Sándor Apostola és Kemény Zsigmond regényei és Immánuel Kant A tiszta ész kritikája és Lenin Állam és forradalma és Ludwig Feuerbach Tézisei és Spengler Untergang des Abendlandese és Oscar Wilde Meséi és Ortega A tömegek lázadása és Tóth Árpád Örök virágokja és Juhász Gyula versei és Babits Mihály Az európai irodalom története és József Attila Összes Versei és a Három öreg, meg az Ifjúság és Ady Endre Összes Versei, amit, azt mondta, Athenaeum-úr adott ki, ahogy egy balga pusztai legény- cézárka, magyar csacsi-Jeszenyinke hitte, és Friedrich Nietzsche művei és Ottó Weininger Nem és jelleme és a Nagyon fáj és a Medvetánc és a Külvárosi éj és a Járkálj csak halálraítélt és Ruysbroeck Szűzanya-szűzhártya-szerelme rubint-ragyogása, meg a Kommunista Kiáltvány, meg Mózes Könyvei és János Evangéliuma! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Most elmondtam neked, mert nagyon szeretlek! Szeretlek Szép Szőke Szívverésem! Szeretlek az együtt-ébredésben, amikor fölkelünk, amikor lefekszünk, ha ruhátlan szerelmeskedünk, amikor ölelsz, ahogy ölellek s tengeri virágállat-testedbe villámlom húsomat, ha gyereket csinálunk, gyereket fürdetünk, ha a gyerekek kis meztelen seggére verünk: lágy tenyérrel, vagy könnyű fakanállal, ha olvasok neked, ha olvasol nekem, ha elmegyek, ha hazajövök, amikor fürdesz s a hátadat mosom, amikor melleid mosom, amikor ánuszod, ágyékod mosom, amikor lábaid mosom, sötétzöld víztalp- nyomaid a fűrdőszoba zöld pamutszőnyegén, amikor hátamat mosod, amikor hímvesszőm, heréim mosod, ha eszel, ha ürítsz, ha nevetsz, ha sírsz, szoptatásod idején, döcögő gazella-pocakú gyermek-kihordásod idején, ha injekciót adsz, ha vérnyomásom méred, temetőben ha járunk és az arcomat nézed, ünnepnapon és hétköznapon, ovulációd idején, havi tisztulásod idején, Gyötrelem-Napon és Gyász-Napon, Megaláztatás-Napon és Dicsőség-Napon. Szeretlek! Benőttél engem, mint ifjú növény a házat. Benőtte a Létet Föl-sose-lázadt Tiszta Szőkeséged. S én lángolok e Boldog Világegyetem-Szőkeségben. Mint a Sejtelem- Kezdetidőben a szőke villanykörtefényben! (1983)

Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten: az Oktogonon. Csütörtök este van. Nem átkozom magam. Nem siratom. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog, Lábamnál olaj-szivárvány-patakok és föltorlódott esőhólyagok. Mint mozgékony-bőrű kaméleonok agyag-csipkekorsó szeme forog a nyüzsgő buborék-állatok vízhártya-szeme. Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog, színét cseréli szín után. Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok. Ez a tér a virágzó kő-magány Galapagos-szigete. Magam vagyok. A tér, mint kivilágított óriáskerék forog, hajói: taxik, autóbuszok, villamosok, ablakai: a kirakatok, ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. Kiáltoznak az újságárusok. Hallgatnak a virágárusok. Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik a csönd állatfényvirágait, az éj pillanat-lényeit, elektromosság-szörnyeit. Szívem az égre feszítve látja sorsát: mint óriás szines agyvelő, villany-térkép vibrál fölöttem: Magyarország. A fénypont-falvak, városok, mint agysejtek, velő-dúcok, a villanygolyók: a kék erek, tekervényei fénylenek. Jaj, emberek! A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Nem átkozom magam. Nem siratom. S itt is, ott is az esőben kivirágzik a tető, a fal, az ég: fénypókhálóban fénypókocska, s fény-sejttódulással mozogva a hirdetések mimóza-levele nyílik, elfordúl, összehúzódik, mint mélytengerí rózsa-állat feje, ha ringatózik, tapogatózik. Segíts meg, emberiség! S az eső kristály-páfrányai alatt, mint celofán-ősállatok: nylon-köpenyek, gumikabátok, átlátszó műanyag-zsákok zizegnek, zörögnek, izzanak. Gyíkbőrbe bújt asszonyok, kígyóbőrbe bújt férfiak. És éhesek. És szomjasak. Kék, zöld, sárga, piros arccal tolonganak. Ki tudja, hogy itt vacogva állok? Kinek vegyek most virágot? Hol vannak a jóbarátok? Ki hallja meg, ha kiáltok? Nézem az esőt téged keresve. Hívlak kékülő szavakkal. És piros, sárga, zöld fényvonalakkal óriás söröskorsót rajzol az esőbe az este. Megszületik az elmúlásba esve. Aranykorsóban aranysör pezseg, aranykorsó okád villanyfürtöket. Csurog a nyálkás kövezetre a foszforhab, villanyfoszfor. Hová megyek? Mit énekelek? „Ments meg uram engem a gonosztól!" A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. El kéne szaladni. Itt kéne maradni. Őgyelgek a villanysörhabon. Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne, ordítoznék, de mindenki kinevetne. És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország, feküdnék neon-agyadon, hogy lássák az átsugárzott bordák között megdagadt szívemet. Amely tied. De nem szabad. De nem lehet. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Én nem kiáltok, nem mondok átkot, csak állok az esős szivárvány-vadonban, szájamból nagyanyám szava lobban: "Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól, ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól, ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól, ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!" De kinek motyogok, kinek beszélek? Kit ment meg a haláltól az ének? Hiszen én istent nevetve megtagadtam, tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam. Lángomat isten-nagyra csavartam: világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással, zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással. S most befonják fejemet a piros, kék, zöld villany-gyökerek. Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik, mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít. Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Mit akarok? Mit akartam? Magamat szívedbe kapartam, mint akna-tűzben a föld-anya hasába a bozontos-arcú kis katona: fölötte fény-halálfejek, fém-levelek, körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek, hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok, szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok. Mint embrió kuporgok összecsavartan lüktető, véres dzsungeledben: ringatnak a lágyan-mozgó bordák, verdes vér-zuhatagod sistergése, a belek zsíros, fodros remegése, hallgatom, hogy dolgozik, forr a máj, a vese, a tüdő, a foszfor, nyitott szemem látja belső éjedet, s érzi átderengő testedet tapogató-csáp-szemem. Világűröm vagy, s mélytengerem. Magam vagyok. Veled vagyok. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. Kiforognak a mélyből a fény-állatok. S a villany-medúza-Magyarország, a tenger agya libeg fölöttem, s úszik a világűr-medúza: a földgolyó a tejút-öbölben. Én elhiszem hogy puha álcádat leveted, megépűl hited, s arany-mozaik szárnyaid kibontod, kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból, kitinszerkezete megszikkad, megszilárdúl, hártyája megszárad, kifeszűl, hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból, s az idő méhe csöndesen bezárúl. Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod. Itt állok egyedűl. Ázott fejemet lehajtom. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Csütörtök este van. Nem átkozom magam. Nem siratom. S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan, a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

Illyés Gyula: A ház végén ülök

A ház végén ülök a padlás-grádicson s ilyeneket hallok: Na te paradicsom mostan kettémetszlek... s mégegyszer kettőbe így ni... most aztán, huppsz, bujj be a levesbe. A kis öreganya szünetlen beszélget magamagában, azt hiszi nem figyelnek rá... De ha látják is, ahogy tipeg-topog amihez hozzányúl azzal eltársalog. Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass, mit kapkodsz kezembe mint egy mérges kakas. Egy marék só is kell... Hol vagy te sótartó? Hozok egy kis rőszét az alsó udvarból... Fölszedünk majd, krumpli, ne félj hogy megfázol. Gyere ki már te ág ebből a rakásból... Igy beszél s ahogy jön a barackfák alatt egyre feleselve, a csillogó gallyak lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen, örömkönnyek folynak a kis leveleken. Fent felhők emelik, mint papok az ostyát, az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják. Ó, Isten, ki, mondják, fűben, fában, vízben bujkálsz mint a mosoly a szerelmes szívben, ki a költőkénél jobban kinyitottad nagyanyám füleit titkos hangjaidnak, nekem, ki mint süket rekedt ordítással dülöngtem utánnad e pörgő világban, tedd meg nekem is, hogy úgy mint ő füleljek szavadra s szavadra oly bátran feleljek. Ime már az alkony, mint hatalmas állat rámhajol s hűvösen végignyalja vállam. Nézd, az udvarunkból a szederfák alatt hét tányér levesből száll fehér áldozat feléd... Mosolyodnak s rejlő szavaidnak őrzői ládd meleg hittől áradoznak. Mint rég ama zsidók végső vacsoráját, áldd meg e megpróbált család vacsoráját. Ki búzákba, fákba árasztottad véred, engedd, hisz te mondtad, vegyétek, egyétek, bekanalazhassam a békés igéket s mint a tizenkettők lángjaidtól égjek. Ime a folyókban már az éj közeleg. Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek. Holnap utrakelek. Engedd, hogy mentemben menjek fűvel, fával, vizzel beszélgetve s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok. Kiknek uruk előtt nézésük is dadog oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak. Tanuljam el amit mondani sem tudnak. S mit a némán rángó vonások kérdeznek a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek és szavaim mint nagyszülémnek szájában hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban, nem törődve azzal nevetnek-e rajtuk. Nem szokták még itt meg a szívbéli hangot. Tisztán mint a kérő kisdedek szemei könnyeznek a néma csillagok fényei rajtunk... A virágok helyett vigasztalni éjszaka ők nyítnak reményt árasztani. Mint ezer kérdező kék szem néznek felém a harmatok is a káposzták levelén. Imre, útra készen, ma este úgy érzem, állok egy igéző tekintet fényében. Mosolygó és síró pillantások alatt biztatgatják egymást cihelődő szavak bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran vigyenek e zavart, dadogó világban. - Én, aki egy földre lapult ház végéről állok fel, a világ forró fenekéről félve nézek körül, remegve szívemben most sejteni merem, hogy kiszemeltettem. A holdfényben kétsort hajladozó ágak az útra fekete csokrokat dobálnak. Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek. Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének ezüst csibe-hangon sirni kezdenének.

Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve

A könyörület gesztusára számított - akárha filmen látná -, arra a mozdulatra, ahogyan megáll előtte és az övét megoldja lassan, hogy követelőző vágyára ilyen készségesen felel. - Ragyogjon a pohár - gondolta később - amelyből ivott! Ragyogjon ez a júniusi este a hóban és a ködben. Hogy arca helyébe más arcot képzelhettem, és ő tudta. Ragyogjon majd a számkivettetésben ez az óra!

Szabó Lőrinc: Vissza, és mégis

A menny kizárt. Vissza a földre. Le. Lépcsőház, utca. Vége! Fekete nyugalom szállt meg. Nem közöl: marad az egyetem. Hány óra? Vége! Hat? Már hat? Mentem a menzára. De hisz ötkor ültünk le! Hang mozdúlt. Hogy is, hogy volt? Mintha száz éve! Nem közöl, ő mondta, s ime, a mennyei kör pokolkört zárt! Mégis, hogy volt tovább? Még négy év, és mint a többi diák, tanár leszek. Hang megint. No, de ha... Bátyuska várt, Tauszkiék, Erika, csajkák csörögtek. S ekkor, az övé: „Akkor hát szerdán, nálam, öt felé," a hang tisztán átcsendűlt agyamon. „Voltál nála?" Pontosan, józanon beszámoltam. Bátyuska kacagott: „Harasó! Hölgyek, Lőrinc befutott!"

Oravecz Imre: A Kishalom tetejének elhordása

A részeges pap ötlete lehetett, lejtőtlen, egyenletes terepet akart a templom elé, hol valaha a temető volt, hogy könnyebb legyen a harangláb körül körmenetezni, a tanács legfeljebb csak jóváhagyhatta, először simán ment minden, megmozdult az egész falu, ki fogattal jött, ki anélkül, és lassan fogyni kezdett a bogárhátú domb, lent a völgyben pedig emelkedni az iskolaudvar, mert oda hordták, töltésnek, de hamarosan megtört a lendület, és meglepődtek, mikor elérték a sírszintet, mert a csontok még nem porladtak el, minduntalan beléjük ütközött az ásó, megakadt a lapát, akadályozták a szakszerű kubikolást, egy darabig megilletődötten tologatták a maradványokat, és igyekeztek mindent egyenként összeszedni, és újra eltemetni, de annyi volt a sír, hogy nem győzték a pepecselést, és változtattak a módszeren, azontúl talicskába szórták a nagyját, és hátul, a templom faránál a mélybe döntötték, az apraját meg a földdel együtt kocsiderékba hányták, és akkor árasztották el a falut a csontok, a zöme oda került ugyan, ahova szánták, és vagy eltakarták az egymást követő rétegek vagy sem, de sok leesett szállítás közben, elgurult vagy félre rúgták, és az út szélén, az árokban vagy a Patakban kötött ki, de jutott az udvarokra, a szérűkre, konyhakertekbe is, mert felkapták a kutyák és elszaladtak vele, talán ez volt a bomlás első látható jele, az ősök meggyalázása, ez az emlékezetkiesés, de mi mit sem érzékeltünk belőle, gyanútlanul kivettük részünket a munkából, segítettünk feldúlni a nyugvóhelyeket, szenvedélyesen gyűjtöttük, csereberélgettük a koponyákat, és nem is sejtettük, hogy egy-egy szép példány révén talán éppen szépapánk vagy szépanyánk fejének vagyunk birtokában, nem féltünk tőlük, kezünkbe vettük, gondosan körbetapogattuk őket, ellenőriztük, nincsenek-e fokossal bezúzva, beléjük nyúltunk, megszámoltuk a fogakat, kikapartuk a szemgödörből a porhanyót, mely valaha a golyó volt, megtisztítottuk, visszaillesztettük az állkapcsokat, valóságos csoda, hogy nem lett semmi bajunk, hogy nem kaptunk valami fertőzést, holott az utolsó nagy kolerajárvány áldozatai is ott feküdtek, legalábbis azt beszélték.

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái

A városvég itt csupa szürke ház, a részegekre angyalka vigyáz, s a villanyfényben, mint aranykehelyben alusznak a tűzfalak, háztetők, s a sorompón túl ében-szín lepelben zizegnek a láthatatlan mezők - a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség - Ha becézésem és csókom se kell, kicsi lány, mivel ringassalak el? Ha elzár tőlem a buta lakat, lesajnál minket majd a virradat. Bámuljuk egymást búslakodva és szánk sarkát bontja már a nevetés. Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát - aranypor mállik az éj válláról, s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő" - a nevetésed is ílyen bolond: mindenre illik és semmit se mond. Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen, messzi kocsma-zene hallszik, a környéken minden alszik, az alkóvban odaát mélyen alszik anyukád s szomszédban a Vakos néni, ferdeszájú Vigláb néni, Balogh úr, a vasutas, imádód, a kis-inas - Itt is, ott is, emitt is, amott is bajszos rendőr őrzi az álmot, nagyfülü bagoly őrzi az álmot, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát - itt is, ott is, emitt is, amott is dongnak az öreg faliórák, bánatos hangú ingaórák, fodrozzák az éjszakát - Alvó lélek, kússz a tájon, álmodon mint pókfonálon, huss! huss! Föl a légbe visz az út, tág a lég, tág az út, tág a lég, tág az út, hozd az örömöt, hozd a bút, hozd az örömöt, hozd a bút, huss! huss! Nézd! a ház, mint a felhő, fényt cikáz, mozdul, mint a barna-béka, vele mozdul az árnyéka, és belőle alvó lelkek párolognak, légbe kelnek a kéményből, mint a füst, az ereszről, mint ezüst - száll a kövér Vakos néni, deszka-vékony Vigláb néni, és köröttük nagy sereg libben, szökken, hempereg - Ni, a Gős pék ketté-bomlott és kergeti önmagát. Balogh úr a templomtornyot fújja, mint a furulyát, azt fújja, hogy „Ne sirasson", mégis könnyezik belé - Ott meg a cukrász-kisasszony tipeg fejjel lefelé - Vigláb néni peckes-módon sétálgat a sürgönydróton, krinolinja lyukas-hordó, kezében egy napraforgó, vékony nyakán férfi-gallér, oldalán egy szép gavallér. Vigláb bácsi nagy-kesergőn kuporog egy lámpaernyőn, nézi párját: „Lássa, kérem, parádéra megy a pénzem. Nekem pohár sörre sincsen, neki fodrász, ruha, minden. Én megmondtam már ezerszer, hogy hibás a mai rendszer, államreform kéne régen, persze nem hitték. Na tessék! Adó, lakbér... nem csekélység! Öt gyermekem van, kérem!" Oda nézz, szösz-bogár: ott a boltos lánya áll, boltnak hisz egy fecskefészket, benne várja a vevőket; ez már mégis hajmeresztő, hogy ma senki be se néz! Majd belép a szívdöglesztő hollywoodi filmszinész: „Kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét." Röptük össze-vissza húz... rá ne nézz, mert megvakulsz. Mogyoró Pál ezalatt megfogott egy sülthalat. „Tanár úr tudná talán, milyen hal ez? macskacápa?" „Rá van írva uszonyára, de nincs itt az ókulám." Pál örült, hogy futhatott és szekundát nem kapott. És a ritka állatot vezeti egy hosszu hídon: „Majd vadászni megtanítom." Tejes-ember a kéményen üldögél, mint nyári réten, kisgyermek lett újra szépen, mézes-kenyér a kezében. Távol, öreg bükkfa alatt labdázik egy fiú-csapat, ő a szemét rajta-felejti, mézes-kenyerét halkan leejti, kicsúszik alóla a rét, meg a kémény, s eltűnik az éj csipkéi mélyén. És erre-arra az alvó-csapat potyog a falról, mint a vakolat. A villanyfényen átdereng az ég, s a városon túl látszik a vidék, a dombok gyengéd-rajzu háta - és elcsitul az alvók karneválja. Jön a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény... és az éji tág csodát, ezt a fura micsodát ketten láttuk: te meg én.

Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember

Akinek azt mondják: "rosszkor születtél, kotródj az anyád méhébe vissza.": e véráztatta kapun nem dönget, az csak egyszer nyílt, zárva találja; elindult a hosszú kettős fasorban, végén kilép a az üres világba, s a fején jelként(hogy a rablók ne bántsák, úgy sincs semmije: ) kerek kék sapka. Kék sapka, tetején taréja nincsen, simára húzva, körül beszegve, két kis vakond-prém hajlik a fülre, alul az állán tök-inda tartja, az útról nem szed melléje virágot, s ahogy vándorol tájakat temetve, mindenütt fedi a sima kék sapka, holtig eltart a kerek kék sapka. A volt otthonból,két szellő közt, fátyolos szemmel, tündér-tekintettel, bandukol a hosszú kettős fasorban, jobbról-balról függő zóld falban, végül kilép az üres mezőre ahol a határ határát veszti: onnan mindég van tovább hova menni, ottan többé nem ismeri senki.

Kosztolányi Dezső: Akárcsak egy kormos szénégető

Akárcsak egy kormos szénégető, fekete az apám és szigorú, nem csókol meg, sohase nevet ő, a homlokán titokzatos ború. Mért nem beszél? Mi szótlanul eszünk s ő fölkel és a csillagokba turkál egy hosszú csővel, a temetőútnál, de sose mutat csillagot nekünk. Csak nézem őt. Körötte száz csoda, korongok, mérgek, kémszerek pora. Olyan tudós, erős, akár az Isten. Ha nála aluszom és a homályon lidérceket idézek, szinte várom, mikor zörget rablókéz a kilincsen, hogy összetörje és vadul lelője... Úgy szeretem s félek vacogva tőle és félek, hogy egyszer a fegyverével ennen koponyáját loccsantja széjjel, vagy elmegy innen, nem jő sose vissza s vérben, halálban omlik el a titka. Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel. Ilyenkor kimegyek. Az udvar alján kel az újhold - oly vézna, furcsa, halvány - olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag. Akár apám kemény és sárga arca egy fekete keménykalap alatt.

Oravecz Imre: Sétáló fiatal asszony éneke

Alattam föld, sétálok, fölöttem ég, sétálok, mögöttem sivatag, sétálok, előttem falu, sétálok, jobb oldalamon szikla, sétálok, bal oldalamon vízmosás, sétálok, lábamon őzbőrbocskor, sétálok, derekamon gyapotszoknya, sétálok, keblemen háncsblúz, sétálok, csuklómon rézkarkötő, sétálok, nyakamon gyöngysor, sétálok, hajamban ecsetvirág, sétálok, combomban megadás, sétálok, ölemben befogadás, sétálok, hasamban marasztalás, sétálok, csípőmben hullámzás, sétálok, emlőmben törekedés, sétálok, karomban ölelés, sétálok, ujjamban cirógatás, sétálok, járásomban kecsesség, sétálok, bőrömben simaság, sétálok, arcomon üdeség, sétálok, tekintetemben büszkeség, sétálok, hangomban édesség, sétálok, szívemben melegség, sétálok, énekemben elégedettség, sétálok.

Pilinszky János: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.

Nagy László: Menyegző

Arccal a tengernek itt állunk párban, kürtszóban, ünnepi arany riadóban, síp-sikolyban, a dobhang döbbenetében, lábdobogásban ijedten, a tengert utánzó táncosok lendülete fenyegeti hátunk, mert a tengernek bemutattak minket, vegye tudomásul, itt állunk párban, a kőfokon, itt, a végtelenségbe bevágó szárazföld csőrehegyén két emberi csillag, összeesküdve örökre a jóra, igazra, gyönyörűségre, a legszilajabb álmon is túl a rendre, hogy általunk jönne világra, vegye tudomásul a tenger, a szüntelen ostrom: okosak a vének, ruganyos a vének tanácsa, megengedik: IME, TESTETÖLTHET AZ IGE, HA TUD, márványlap-arcélükből rettenetes kódex tűzvirágot lepréselni mért is tömörödne, tekintetükkel, zuzmara-üstökösökkel mért is ütnék porba a szív delelését, mért is úszna égre eltaknyult isten-szakálluk csíra-ölő árnyával, fekete szalaggal becsavarni e pázsitos bolygót - félre ijedtség, mi vagyunk a fenség, koronánk örökös láng, csillagsor-pályák, babonátlan lámpái az észnek a fölismerések spirál-tornyai a végtelenségig, ó, nem a doktrinák drágakövéből áll koronánk, koszorúnk se mirtusz: a koponya ér-fonata, a nagyvilág kék halántékán ugyanaz a pulzus, ugyanaz a dübögés a pacsirta búbja körül, mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz, kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen, törni törekké, akár a laskát, ez a mi csatánk, békesség vagyunk, az újrateremtés indulata, a képzelet kivirágzása kánoni kopárság ellen, herétlenek ellen, mert ingereink hérosziak, mert csillagok lázítnak minket a legnagyobb nászra, hogy virágpor-cirmos arcunk elijessze az örök halált, hogy szerelmünk eszményi szagától a május teljes legyen, lepattant gombjainktól tücskös és jánosbogaras az éj, szerelmünk harmatától erős a smaragd mező, hogy ménjeink selyemhajóval ott siklassák az öregeket: ráncot, csontot, hogy áztassa ifjuságunk varázslata, ó, nekünk igazi násznagy a tenger, a tenger, viola távolból nászajándékokat hömpölygető, babapólyákat, csipkés patyolat-hengereket, hogy méltassa a térben mérhetetlen sóvárgásunkat, s a törvényt, amit immár a tiltakozók is tisztelni kénytelenek, mert megtépi őket a só, megsebzi őket a fény, hát valami történik mégis, örvendjen a tenger, itt állunk párban virulva a kova-fokon itt, a világ kirakatában krétafehér szakállak rendeletére, kéz a kézben, várva a ceremónia végét, viseljük a jelképek ünnepi gyötrelmeit, a hátunkra tűzött haragzöld selymet, amint hullámzik, akár a reménnyel tömény mező, s tűri a gyöngyzáport koponyánk, a búza, a rizs rubin és opál kopogását, a sámáni igézetet, ezerévek igéit, szivárványos babona-záport: LEGYETEK TERMÉKENYEK, LEGYETEK TERMÉKENYEK, vetik ránk réztálakból a lignit-barna kezek, kezek a hátunk mögött, gótbetű-görcsös kezek, sárgák meg zöldek, epeszakítók, heroin-fehér kezek, szűzmell-gyaluló, here-aszályos, halálfejgyűrüs kezek, kezek oltári gyertyasorként nyílt ujjuak s kezek egy-ujjuak: revolvertáska-kezek, savakkal, sorsokkal bánó, balzsamozásra váró kezek, kezek a hátunk mögött, kezek a koccintások villámaiban, az új párért emelt kezek, ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, itt állunk párban szelíden arccal a tengernek, s kezek a hátunk mögött, kezek a zene aranyóljaiból kieresztik a vérengző dallamokat, ragadozó ritmusokat, s mozdulatlanokat marni párducok jönnek, sasok, de nekünk állni kell királyian, kéz a kézben, összeforradt kézzel, összekapcsolt vérköreinkben, ér-glóriában, gyöngyvirágillatú mátkaruhában, arccal a tengernek s mosolyogni a gigászi mókát a habból perdített tünemény baba-pólyákat, nézni az albatrosz-párok fáradhatatlan röptét, de állni a körtáncosok szélverésében, akár a szobor, várni, amikor dobszóra dobognak a lábak s rengetik az anyaföld tűzeres agyvelejét fekete sevrócipők, és drága mazsolaszínü topánok, lakkcsizmák, fogsorokkal sarkantyúsak, vérszekfű-tarajuk át-üt a föld sóhaján, a poron, s rúgva a port a szegények disznóbőr-bocskorai, sörtésen, torzonborzan, mint kicsi szörnyetegek ugrálnak kergén a zsírtalan remete-sarukkal, akasztottember-színü szederlila bilgerlikkel, csukaorr-cipőkkel, gyászszalag-cuggú cipőkkel és összevegyűlnek a condrák, a fátyolruhák, a folthátán-foltok, mint párzó éjjeli lepkék, a püspökpalásttal, a bíborpuha érsekköpennyel, s fegyencek csíkjai gyűrűzve mint a giliszták hajnaluk piramisát nyalják: a hóhéri csuklyát, s csokorként dobálják a vézna balerinákat nagy lihegések magasra a girlandoknak, az ünnep galandférgeinek, és ropják zenére a kopottá kikefélt gúnyák a diplomata-frakkok ollói közt is, rajongva, mert ők is hivatalosak és összevegyűlnek a tüllök, a törpe zsokék lótajtékillatú selyemgatyái, a prémek dúvadhordái, a bárányok irháival, zihál azúr-dresszben a tizenegy aranyérmes, tolongnak a díjazott gárdák, az elégedettek, a dicsőségféltők, lóugrás-táncban a sakkmesterek, szívmellényben az ultivitézek zihálnak, forognak tisztviselőcskék, ráncuk elől-hátul mosoly, titkárnők, új délibábok rezegnek a talaj fölött kávépárában, a drága dohányfüst csipkéiben, dögvész-uszályban a miss Európák és Amerikák, company-vezérek karjain, aranyos ringlispilen, forgó aranyfán pávaként ülnek magasan, a porban toporgó, fejüket forgató tyúkok fölött, szédelgő, árva kis csajok fölött, és teljes az ünnep, s rebbennek gyűrűs galambok, felropognak a díszsortüzek, üdvözölnek kalapok, csákók, s nem ülnek vissza a fejre, kard-élek villannak, ezüstlenek rozmaringszálak, szép delfinkendők és veronika-kendők lobognak, fölúsznak a zászlók az égre s fölúsznak a zászlók fölé fölúsznak az elaggott, krétafehér istenszakállak, s szózat hallatszik steril, a jégszférák sugallata: ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON, arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban, bűvölve mozdulatlanná és megörökítnek kameráikkal a propeller-fejű fotósok lebegve a halak fölött, féltérden a zöld levegőben, nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek, csöves üveglencse-szemükből kiüt a hideg sugár, kattognak, zengnek, acélszita-szárnyuk zenél, kék darázs-gépek, precízek, csupa gombok, rugók, motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól, s megörökítnek minket, megsokasítva arcunk röpítik rotációsok: IFJÚSÁG, SÓLYOMMADÁR, TIÉD A VILÁG ÉS TEÉRTED VAN A VILÁG, óriás betűk rólunk, akik itt feszülünk arccal a tengernek s lagzi a hátunk mögött, s múlik a drága idő, gyorsabb mint a sólyommadár, de előttünk mindig a nappal, mögöttünk az éj, mögöttünk mindig az éj, pedig pöröl a sötéttel a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló virágfa, tulipánfa, rengeteg tavaszi lámpa, a láng és vér szivárványa, az ábrándok kohótüze, az agyvelők ultra-világa, mégis hatalmas az éj, s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött, hol márvánnyá lettek a leabroszolt jégtorlaszok, asztalok az éjben, fehérek, hosszúak mint a vasút, s rózsát nevetnek a tálak, többet mint a Rózsák Völgye, hogy a föltálalt étel fölizgassa a mirigyeket, levesek aranytócsáit hörpölje hamis glóriasor, a sok cicoma, cirkuszi bokréta, álarc-kobak, dagadnak sáfrányos gőzben, faggyúban tündöklenek, hústörkölyösek, becukrozódnak, beittasodnak itt a fejek, a parafafejek, a gyémántfejek, a dísztök-fejek, a gumifejek, a fölfujható mosolyuak, a mumusfejek, az ijedt fejek, a szerénykedők, fejek a pironkodók, fejek a finnyás és mohó fejek, hánykódnak a krémben, lángolnak az alkohol üdveiben, fejek vérdíjasok, fejek árvák és örökké rezgő fejek, fejek a migrén szentségtartói, sugarasak, fejek az irigység csikorgó sóderfészkei, fejek, fejek a rágalom remekbefaragott szószékei, a szélkakas-fejek, a harckocsikupola-fejek, a galambdúc-fejek, a bábeli torony-fejek, regebeli családfán rezgők: a fejvárosok, dobogó démon-fejek, a sarabolatlan sárkányfejek, fejek a hátunk mögött, és terelik, pörgetik őket isteneik a vének: az örvényszakállú fejek, ÉLJEN A LAKODALOM, ÉLJEN A LAKO, A LAKODALOM zene a hátunk mögött, az örök zenebanda zenél, zúg a hegedűkből a fűrészelt fenyves, a nagydobokon csökönyös szamarak bőrét örökké a bunkók ütik, de csak a tébolyt cifrázza a húr, meg a bongó öböl, csengetyűk lázzsibogása, a réztorok s rózsafa-gége, ÉLJEN A LALALA LAKODA LAKODA LAKODALOM höbögik megdagadt nyelvek, de örökké bort ad a fűrt, örökké születik a bárány, de kés-fényben vérzik örökké, lángol a konyha és izzadnak a kukták szüntelenül, megzabálódik a hús és tengerbe söprődik a csont, a tengerbe okádik, ürül meg vizel a lakodalom, s újra a LALALA LALALA LAKODALOM, emeli borunkat s töri kenyerünket a lakodalom, jussunkat emészti, nyoszolyánkon bagzik a lakodalom, a szégyentelen, a görnyedező, a görcsben rugózó, virággyertyáinkat dönti le könyöke és lúgjaival gyalázza a földet, gyilkolja a gyökeret a lakodalom, fodor a fodron, figura a figurán tülekedik, kocsi kocsi hátán üzekedik és összefarol és összeragadnak mind a világmárkák, akár a bogár, ó éj, a romlás nászéjszakája, ó lakodalom, a sátán feketemiséje, te rút, és izzik az éjben a körmök gyöngyháza, a varasult rosszseb parázsa, a kármin, a fekete lakk, a kőrisbogárzöld zománc, topáz a hervadt ujjon, szuvas ínyen a porcelánfogsor, korhadt pilléren platina-híd, és izzanak a pudvák, odvak, a sorvadt mohák, tapló-füleken a rémcinke-függők, bagoly-fejű lények kezén a lapokká préselt ganéj, nagy aranybetük izzanak, s cizellált bronzlevelek, a meddőség szíkjei, sivatagi láz-sömörök, rókagödör-arcok, s pórusok, hol a lódarazsak a bérlők, izzanak a vőfélyek csapzott keselyű-frizurái, nyűves pálcái, a koszorúslányok, a nászasszonyok, megromolva velejükig izzanak hajzatuk gyökeréig mind, zilált pántlikáik a lepörgetett magnó-tekercsek, lóbéllel felkoszorúzva komornái mind a halálnak, s mi arccal a tengernek itt állunk párban megmerevítve, izzanak a poharak, húrok, izzik a tánc, az anyaföld, izzik a lakodalom, izzik ez a forgatag ünnep, örvényel az égre, lesuppan a földre süvítve, húzza neki a zenekar, s kurrog, rikogat, ropja: SUPRA AGGNŐ, SZÖKJ FEL KABLA, TIPORJ A MAGRA! TE VAGY A TÁNCOS, RIHERUHA-RÁNCOS, ROPJAD RÁNC! HA MEGVOLT AZ ESKÜVŐJE, LESZÁRADHAT A TÜDŐJE, HÚZD! EZ A KÖSZVÉNY HA MEGÁZIK, MINT A KAKAS BUBITÁZIK, BILLENTYŰ! TYŰ, TYŰ, TYŰ! TUBARÓZSÁN TETŰ MÁSZIK, VASKESZTYŰ! HÉ, AZ AGGCSONT MEGELLETT, A CSIKAJA DERES LETT, HÚZD! IDENÉZZ A CSILLAGÁRA, NE A MENYASSZONY FARÁRA, HÚZD! FEHÉR BÁRÁNY, FEHÉR KOS, EZ A LAGZI HUZAMOS, HÚZD! VETKŐZIK A MÁTKAPÁR, KOPÁR LETT A MÁTKAPÁR, KÁR! MAJD NEM LÁTSZIK AZ A CSONT, RÁTÖMKÖDJÜK A BETONT, HÚZD! BEOMOLHAT BUDAVÁRA, HALLGASS CSAK A HADNAGYÁRA, HIPP! KRIPTABELŰ VARJÚ TÁNCOL, SZÁJÁBAN A HÚS, A FÁTYOL, HUSS! IKULÁS, PIKULÁS, TÁNCOL EZER MIKULÁS, HOPP! EZER HORDÓ BOROM VAN, MIND AZ EZER CSAPON VAN, TÖLTS! NE IJEDJ MEG A POHÁRTÓL, TE SZELLEMI EXKAVÁTOR, EX! ISZIK IGY MÁS IS, GÉGE SE VÁSIK, MEGMARAD A STEX! TYUHAHÉ, RÓKAPRÉM, MÁS IS KURVA NEMCSAK ÉN, HÚZD! BÁRCSAK EZ AZ ÉJSZAKA MINDÖRÖKKÉ TARTANA, HÚZD! s mi felszalagozva és megkoszorúzva a dörgő időben, arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!

Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek

Az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a szárnyait mondom széttárt vörös kapu szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében a gyárkémények alatt ültünk tudtuk holnap a görbe vonalak ho zsup ho zsup azt mondta elmész Kasikám és én kiszáradok a pódiumokon s nádler úr mázolmányaiban nyilván nyilván az úristen megfeledkezik a szépasszonyokról már jött is a félkrisztus faszobrász fiatal volt és gyalázatosan igazságszagú holnap túl leszünk a magyar határon hát igen hm igen nyilván nyilván a város rohant mellettünk ide-oda forgott és néha fölágaskodott láttam az apám kajla szalmakalapját amint úszkál a hóüveg fölött a patikától a szentháromság-szoborig és vissza valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán leszek az érsekújvári plébánián de éppen tíz esztendővel előbb sporni úr lakatosműhelyében ettem a füstöt az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza később az én szépen elgondolt jövőmet is beitta és kipisálta a sörrel szerelmes lett egy öreg takarítónőbe kihullott a haja s csak a cigányokkal barátkozott 1909 április 25 Párisba készültem gyalog a faszobrásszal a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott leveszem rólad a szárnyaimat ó Szent Kristóf te sohse leszel az apád fia egy részeg ember krokodilkönnyeket sírt az „Arany Oroszlán" szálló falának dűlten éreztem mindennek vége keresztülszaladt rajtam egy vörös sínpár s a tornyokban harangoztak galambok bukfenceztek a háztetők felett jobban mondva galoppoztak a napkocsin a ferenciek új harangja szinte énekelt már aki aludni készül fényesítse ki az ólomrudakat az órák fehér juhászkutyákon kísértenek éreztem mindennek vége pálinkások és rövidárukereskedők becsukták boltjaikat csak menj vissza barátocskám a gyerekeidhez a kerekek többet nem fordultak visszafelé az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe ahol az élet beleharap a saját farkába a semmibe ó dzsiramári Ó lébli ó Bum Bumm a hajó pedig döcögött velünk mint a terhes asszony s a hátunk mögött valaki összetolta a kulisszákat ez volt az első keresztbevágott nap az életemben fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek papagallum ó fumigó papagallum a partokon húszas csoportokban vörösréz madarak kukorékoltak a fákon akasztottak hintáztak s szintén kukorékoltak csak néha a víz fenekéről néztek felénk az elkomorodott hullák de mi 21 évesek voltunk a faszobrásznak csúnya rózsaszínű szőrök kunkorodtak ki az állából különben jól éltünk csak éppen a gyomrunk átlója hiába húztuk meg a srófokat az ökrök újra meg újra nekiindultak a tarlókon át s a szemeinket néha már alig tudtuk levakarni a lányok bokáiról ilyenkor mindig felkiáltottak belőlem a cintányérok Bécsben 3 napig az utcán aludtunk aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból mi is az hogy civilizáció az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektől mi is az hogy családi kapocs az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbítja a köldökzsinórját mi is az hogy istentisztelet az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött velünk az űrben arany mérföldlábakon higgyétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha a vörös nem vörösebb mint a fehér s ha mégis mi azért mentünk tovább kamaralógósz ha felállítjuk a mérleget, úgyis mi húzzuk a rövidebbet és ekkor kinyíltak a szemeink és mélyek lettünk mint a fekete kutak a bánya vidékén és mentünk és mentünk 13 angyal járt előttünk szintén gyalog és énekeltek nekünk a fiatalságunkról már tipikus csavargók voltunk jól megnevelt bolhákkal a hónunk alatt szerettük az árokba hullott gyümölcsöt a savanyútejet és a zsidók hitközségi kasszáit s jöttek felénk innen és onnan is a testvérek a világ minden fajta nyelvével s csodálatosan téglabőrű ábrázatokkal speciális szaga volt valamennyinek s némelyiket legyalulták a kilométerek s némelyiknek még tejes volt a szája az anyja csecsétől az utak fehér dunnákban hevertek alattunk a sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat írtak az égre este láttuk amint az asszonyok lába között kinyíltak a virágok de mi növényevők és asszonygyűlölők voltunk és áthúztuk magunkat Passaun Aachenen Antwerpenen a faszobrász lesoványodott mint a szálka s a szakálla egészen megvörösödött nekem versek és hadzsura erdők kezdtek nőni a fejemben a fényfolyókon kétszer átúsztak előttünk a patkányok nagy tutajokon amelyek nadrággombbal és madártojásokkal voltak kimintázva postafiókokban vártak rám a szeretőm levelei de tudtam az éjszakák a legtetvesebbek ilyenkor tehát a verseimen dolgoztam akik úgy jöttek elő a fejemből mint valami aranygyapjas birkák semmi kétség ezek a leggyámoltalanabb állatok de ha valaki füle mögé dugja a táblát a redőnyök ijedten leszaladnak ez a mi életünk a vámőrök minden állomáson bélyegzőt ütnek a szívünkre s mi csak úszunk tovább hajnal iránt bizony okosabb lenne ha mindenki édesfagyökérrel vagy krumplicukorral kereskedne osszátok be a világot amiben éltek nekünk könnyű naponta 50 kilométert megyünk belőle kifelé alagutakban hegyek gerincén s a hallgatag német erdőkben érezzük a friss trágya szagát a földeken a hegyek néha megfordulnak s a fák citeráznak a szélben a fák alapjábanvéve teherbe esett lányok de ha jobban megnézzük a határkövek is teherbe esett lányok halkan beszélnek egymáshoz és azt mondják: ha ő elmegy én öngyilkos leszek tegnap egész nap pelenkákat szegtem arany fonállal angyalkának keresztelem majd és gyémánt cseresznyét akasztok a fülébe vagy egyszerűen csak ezt mondják: a férfiak mind sánta kutyák a hegyek már egészen fölénk hajolnak az óriás kígyó pedig skrupulusok nélkül lenyeli a napot még utóbb is költő lesz belőlem csak jól felhúzni a kereplőket a legtöbb baj úgyis anna kisasszony szelességén múlik tegnap két verset küldtem haza a független magyarországnak s megint visszaestünk Stuttgartba ültünk a koldusok asztalánál lekváros lepényeket ettünk s egy stájer paraszt szíve világított le a gerendákról a szomszédház udvarán az ÜDV HADSEREG misézett flóták és klarinétok visítottak a csillagok alatt láttuk a sárga üvegbaglyokat amint áthajolnak a fiatal anyák fölött ó isten báránya ki elveszed a világ bűneit a faszobrászban megint cihelődni kezdett a félkrisztus és mindenáron beszélni akart fogd be a csuszalesődet ordított föl a stájer paraszt egészen orrunk alá tolva a szívét látjátok 7 rozsdás tőrrel van keresztül szúrva a szeretőm 7 hazugsága ez bennem testvérkéim látjátok ezt a zöld karimát itt a jobb oldalán ez az én gazdám utolsó harapása rajta testvérkéim 26 esztendős vagyok s olyan tiszta volt az életem mint a reggeli harmat télen egész nap a házunk előtt söpörgettem nyáron kövér gabonát arattam hej haj de az ember sorsa olyan mint a mindenkinek nyitva volt a szeme s a falak mögött láttuk amint a világ kifordítja szűrét budapest-páris-berlin-kamcsatka-szentpétervár a faszobrász részeg volt már s a szemeiből mint valami kanálisokból folydogált a szomorúság a kiáltások egyre inkább a sarok felé tartottak hogy elolthassák kanócaikat esküdjetek meg hogy ezután csak a tiszta gatyamadzag varázshatalmában hisztek szólaltam meg egész váratlanul s láttam amint a hangom erre felé jön a szomszéd udvarból én költő vagyok tehát csak tudom a lámpások azért égnek jól mert kétszer turatámó és tele vannak petróleummal szörnyen neki voltam keseredve szerettem volna valamit adni ezeknek a szegény embereknek de a csillagok már leléptek strázsáikról a 13 angyal most nyilván kinyitott szájjal alszik a padlás-grádicson uram-isten a falakról vörös seregekben lefelé masíroznak a poloskák mindenki sózza be az orrahegyét íme milyen rövid az élet de belőlünk mégiscsak kanmacskák lesznek a párisi tűzfalakon tente baba hát tente az ember elalszik így lesznek a vertikálisokból horizontálisok és viszont az égből kiléptek a téntagyerekek gyertek át velem a kerten a folyó túlsó partján Mária altatgatja fiát mindenki kattantsa be esze fölött a reteszeket a padlón sárga tócsákban foszforeszkáltak az emlékeim a sarkokban kinyíltak a hátizsákok és veszettül ugatni kezdtek mint Mária a fiát az egész kertet az ölemben ringattam és lejjebb íme itt vannak 1 1/2 márkáikkal a sameszek sóhajok üvegesednek virágok virágzanak ó hát itt vagy te is én és te rajtad én kösd csak rám a térdeidet asszonykám ezüst szalamander papagáj vitézkötés az életemen gyümölcsfa leszakított csillag ó jaj ó jaj mindenki csavarja meg az üvegdugókat az órák kiléptek csillag ketreceikből s hosszú parafaorrukkal kelet felé fordultak az elefántok az első hang amit hallottam egy gramofon ordítása volt a perifériákról a faszobrász nem tudott fölkelni ezen a reggelen meg fogok dögleni mondta meg fogok dögleni a kolduskirálynő óriás mosogatódézsával állt a feje fölött az órából kijött a csontfejű kakukk és alázatosan meghajolt meg fogok dögleni sírta a faszobrász meg fogok dögleni s mindenki látta a halált amint kétszer végigment a szobán de hát miért is mennél el testvérem miért a mezőkről még be sem terelted a nyájat sárga hajadban meg sem gyújtottad a lámpákat s a kígyók is mind alszanak a szemedben ó ne törődj a csúnya kávéskannával ő megharapta a szolgáló köldökét s most mind a ketten másállapotban fekszenek meg fogok dögleni visította a faszobrász meg fogok dögleni s a házak hosszú taktusban a templom felé hajoltak egy kese csikó még betolta fejét az ablakon és nyerített ki veszi meg a kabátomat mondtam én is 5 korona senki többet 5 korona s a hegyekről egyszerre lefelé kezdtek szaladni az utak hát menni megint menni azóta sem láttam többé a szegény faszobrászt pedig nagyon jó barátok voltunk s esténként úgy égett előttem a szakálla mint a csipkebokor 2 hétig egyedül vándoroltam szomorú voltam mint valami öreg szamár s minden pocsolyánál megmostam a fejem emlékeimet szerettem volna kimosni a fejemből melyek szörnyen megülepedtek és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé hogy miféle partok felé azt nem tudom úgy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim vannak lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal mert akkor már költő voltam megoperálhatatlanul rendesen leveleztem a szeretőmmel s tudtam csak föl kellene hasítani a szügyemet és tiszta arany csurogna ki a szívemből csak ezek a belga parasztok ne lennének annyira piszkosak ezek a soviniszta állatok még mit se tudnak a világ folyásáról hiába állok előttük egyik sem látja meg homlokomon a csillagot olyan voltam mint a 7 árva de azért mégis itt értek bennem össze a görbe vonalak itt találkoztam össze szittyával aki zürichből jött és chilébe készült vallásalapítónak én komolyan hittem hogy lehet belőle valaki nagyon különösen voltak megkoszosodva a fülei kint hevertünk az antwerpeni rakodó parton s ő szónoklatot tartott a gyapotbálákhoz és rusznishordókhoz polgártársak énekelte polgártársak a házinyulak a legszaporább tyúkok s a malmok patkányfogakat csempésznek a gabonába de azért őrölnek is és ez nem hiába történik mitől félek gyámoltalanok igéim virágokban lobogtak már a mezőkön dögöljenek meg akik elismerik a nyugvópontok szükségszerűségét reggel mi elindulunk a nap iránt isten csárdája felé szegény eszemben kinyíltak a liliomok hát igen reggel elindulunk isten csárdája felé krisztus könnyeit fogjuk inni a nádfödelű pajtában és szilvóriumot ó de minden jó ember sorsába belepottyan legalább egy krokodilus s ő aki a zürichi herbergből jött és chilébe készült vallásalapítónak ezen az éjszakán trippert kapott a rivoli utcai matrózbordélyban a kártyatornyok hangtalanul összeomlottak kerítések nőttek föl körülöttünk mintahogy az állatkertben látható egymásután még 21-szer az ég felé kiáltottam: latabagomár ó talatta latabagomár és finfi a lemezek csak szakadatlanul forogtak le kellene fűrészelni a mesteremberek fekete kezeit az asztalosok minden csomót kilöknek a helyéből a lakatosok még nem értenek a kattantyúk betevéséhez s egy napon ezért összedűl a ketrecünk látjátok Izabella is elvesztette egyik kesztyűjét ó hát ki is törődhetne velünk szerencsétlen háromszeműekkel a házak fölött csörömpölve más tájak felé röpültek a madarak szittya az öltözőben felejtette az új vallás kulcsát s az első napon hangosan sírt utána mint a gyerekek aztán levazelinozta a füleit és elindultunk brüsszel felé mint akiket kiraboltak mindenről lemondtunk és tudtuk csak az idő ért meg minket ő sohse fog bennünket kiejteni magából este már a maison du peuple hosszú asztalainál ültünk s szívtuk a jó belga dohányt láttuk amint vandervelde átment a termen a szocialista titkárságba más híres vezérek pedig a kassza előtt játszottak új francia kártyákkal roppant gyűjtőmedencében a világ embercsuszpejza volt itt együtt kék szemű oroszok kiket eljegyzett a forradalom olajszagú hollandok poroszok sovány hegyvidékiek magyarok lehervadt bajusszal garibaldi patétikus rokonai és mindenki itt volt akit megvertek vagy akinek otthon nem volt elég kenyere némelyek vállán New York felhőkarcolói virrasztottak mások szeméből vörösen kikönyökölt a gyűlölet nézzétek a világ legnagyobb lendületei futnak ki az állomásról viharok zúgnak telefondrótok moszkva szívéből visítanak elvtársnő üljön a zongorához pincérek átszaladnak rajtunk a fekete levessel mozik előtt gyülekeznek a proletárok a szövetkezet embere tízes csoportokban osztja ki a jegyeket kutyák fölszaladnak a repedt fogú falakon és énekelnek mint az öregasszonyok valaki azt mondta le az oligarchiával és egyszerre: róma páris tiflisz stockholm szamarkand s a ruhrvidéki bányák halljátok-e a müncheni városháza harangocskáit florencben az apostolok vállán alusznak a galambok mindenki tudta már nem lehet messze isten órája a fanatikusok bőre érzékenyebb mint a szeizmográf s mi valamennyien vakarództunk elvtársnő üljön a zongorához föl föl ó ha most ide tudnám kapcsolni a szeretőm gyémántszemeit a középső lámpa mellett elhajóztak a szalamanderek szittya már aludt a vörös tócsákban s most szép volt mint egy fiatal bulldog mi mindennel gazdagodhatna az ember egy óra alatt ha olyan okos lenne mint teszem egy fényképezőgép de az ember mindig be van csukva s bőre fölött észrevétlenül elszaladnak a világok éjfélkor az orosz gyűlésre mentünk a petit passage-ba egy szőke tovaris beszélt még egészen gyerek lángok virágoztak ki a szájából s a kezei röpködtek mint vörös galambok hát igen mi rokonok vagyunk dosztojevszkij ördöngöseivel mi leharaptuk magunkban a szentimentalizmus hetedik fejét és mindent le akarunk rombolni ó Oroszország te elátkozott föld ki látná gyámoltalan szenvedésedet ha a te csillaggal megjelölt fiaid nem látnák európa leköpi bennünk az ázsiait és mégis egyedül csak mi megyünk a hegyre fölfelé semmi kétség az asztrakháni péklány vagy a szentpétervári szajha egy napon meg fogja szülni az új embert oroszország a forradalom vörös tavaszával viselős de oroszország pusztáin még nem tudnak kifakadni a virágok de oroszország hasonló a megműveletlen földhöz segítsetek hát testvérek európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai segítsetek segítsetek! s mi láttuk amint öreg sapkája alatt meggyulladt a feje valamennyien a tenyerébe ültünk hurrá Oroszország! éljen! zsivió! hurrá! az én hátamról akkor leesett egy púp ablakokon kinyíltak a jégvirágok és szittya akiből azsan provokatőr és rendőrkém lett később megcsókolta az orosz kabátját tiszta vagyok mint a gyermek mondta - ha tripperem nem lenne elmennék carszkoje szelóba hogy megölhessem a cárt ezen az éjszakán nem ittunk pálinkát megmostuk a lábunkat és nem gondoltunk szerelemre egy magyar nyomdász aki azóta 12 évet kapott lázadásért szerencsét vetett a szobalány kártyáiból és halkan és messzire hangzón énekeltünk végre hát végre eljött az idő s mi teljesek vagyunk mint a beojtott fák azt hittük márciusok arany lobogói seregnek fölöttünk a hattyúk fönt ültek a hintákon és két hangon nevettek az eduard téren föl akartam ajánlani magam a szegények asztalára de hajnalban eljöttek értünk a belga csendőrök még alig virradt a pisáló szobor előtt még nem álldogáltak a bedekkeres idegenek a piszkos utcák még azt hitték magukról hogy komolyan párisban fekszenek nevettek ránk a városháza arany cirádái s mi mentünk láncba vert kezekkel a szakadó kékségben lefelé a meredek lépcsőkön a krumplisütők megvasalt kályhái előtt kocsmák moslékjában a halkereskedés hajnali bűzében szegény csavargók kiket összecsordázott a rend s most haldoklik bennük az isten a rue mouffetar-ban kurvákkal találkoztunk boldog voltam nagyon örültem nekik hogy ilyen szépek a virradatban a ferdére meszelt szélben ferdére állt a kontyuk a nap gyémánt fátyol mögül kukucskál rájuk a tűzfalakról egész éjszaka virrasztottunk mint a szentek s most nyálaztam a cigarettájuk után ha csak megvakarhatnám a hátam nyöszörögte szittya ki nem régen még chilébe készült messiásnak valaki fehér ágytakarót lobogtatott egy balkonról a szőke gyerekoroszra gondoltunk aki lángokból élt mint marinetti futurista istene és szerette oroszországot jobban mint fiú az anyját most átdobják a belga határon s egy kék reggelen a kreml előtt felakasztják segítsetek hát testvérek európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai segítsetek! segítsetek! én csak együgyű költő vagyok csak a hangomnak van éle mit ér ha valaki papírkarddal leszúrja a tumaromi boszorkányt 12 napig ültünk az egérszagú toloncházban 105-en voltunk egyetlen teremben nappal és éjjel éjjel és nappal éjjel az országutakra gondoltunk és poloskákat gyilkoltunk reggel meleg vizet kaptunk délben hideg kását s egész nap imádkoznunk kellett érthetetlen belga imákat hangosan a szakállas őr után aki fönt ült egy magas pódiumon mint valami bálvány aztán sötétzöld vagonokban elvittek bennünket a francia határig 9-féle tojást találtam a madárfészkekben uram isten jön páris akiről éneklő csodákat hallottam s akit még nem ismerek tudtam a franciáknak vörös kakas áll a címerükben tudtam a francia föld lánnyal és művészettel áldott zola parasztjai ezüst gitárokon úsztak hajnalban kék hulláit gyepágyra fektette a szajna szittya dunajecről mesélt a magyar tanítóról aki most hegedűvirtuóz a chat noir-ban 9 szeretője van idegen francia lányok akik csatalovak voltak a francia-német háborúban megnéztem a jegyzeteimet: 3004 krisztusképet láttam idáig 9-féle tojást találtam a madárfészkekben lüttichnél elhajtottam 2 tehenet tehát 300 kilométerre voltam páristól s fejünk fölött mankón jártak a papagájok Ó PÁRIS! PÁRIS! ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid fölött született meg guillaume apollinaire a szimultanista költő tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van és mentünk naponta 60-70 kilométert és mentünk a vastorony árnyéka felé vegyétek meg a vízhólyagjainkat mondtuk az embereknek vegyétek meg jókarban tartott vízhólyagjainkat ha vékony tűvel szúrjátok föl meg sem érzitek utána az égetés ízét a franciák azért mégis nagyon hasonlítanak a belgákhoz bajorországban laknak a legemberségesebb fajankók lehet hogy a jó malátasörtől ilyenek de az is lehet hogy bennük valóban spanyolviaszra ült a keresztény filozófia megduzzadt könnyzacskóinkat állandóan a nyakunkban hordtuk mint valami nehéz sós kolompokat napokig sehol se kaptunk szállást ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott mindjárt házat is tojni a hátunkra? egy börtönőr aki különben suszter is volt 12 órára bedugott bennünket a szalmába a sárga csövekből lándzsákkal fogókkal és valóságos orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek ez azonban nem jelentett semmit messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval valaki állandóan azt énekelte felettünk: TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK s reggel feketekávét ittunk a suszterné szoknyája körül azt mondta nagyon szép hajam van s ha jobban megnéz egy igor nevű legényre hasonlítok aki 20 év előtt a szajnába ölte magát miatta a feketekávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban s én megígértem hogy Párisból küldök neki képeslapot két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal PÁRIS Ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát és ki tudja miért és többé nem szakadt el tőlem a hangja benne sírt a vámőrök sípjában és nevetett Páris elektromos kürtjeiben nevess hát te szamár nem látod hogy az élet aranyfészkében ülsz most Páris ringat bennünket mondta szittya egészen megfeledkezve a tripperéről egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból hozzáképest szódavíz volt az anyám teje tűzd föl a szárnyaidat holnap elmegyünk GRIZETTE-hez holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és megnézzük a villanyos madarakat holnap átmegyünk a tuilleriákon és a csillagbáron hát igen igen nagyon szomorú voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan nőnek a körmök ó jaj jaj hozzám szakállasan és vakolatlan érnek el a csodák 2 × 2 = 4 csipkebokor nyílik ki mindenütt de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik s aki reggel elindul nem bizonyos hogy estére hazaérkezik az a legboldogabb akinek kifordítható a bőre mert ki is nézhetne túl önmagán amit fölállítunk az föl van állítva de amit fölállítunk az nem jelent semmit a folyók hajlandók darabokra törni ha sietni akarnak az urak nem tudnak két lábbal lépni mint a verebek tudjuk hogy az asszony elhagyja a párját a majmok megnézték hátuljukat goldmann úr tükreiben és teljesen boldogok talán ha sakkozni tudnék de én semmihez sem értek igazán a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirakatokban én láttam párist és nem láttam semmit szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől nevetni akartam előttük de nagyon szégyelltem hogy két nadrág van rajtam gatya nélkül bizonyos hogy a költő vagy épít magának valamit amiben kedve telik vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek vagy vagy madarak lenyelték a hangot a fák azonban tovább énekelnek ez már az öregség jele de nem jelent semmit én KASSÁK LAJOS vagyok s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

Székely Magda: Zsoltár

Az én Istenem elhagyott hazugság lakja számat már minden tettem tettetés minden szavam gyalázat Tapogatózom fülelek szimatolok hiába világtalan világba vet egy érzékszerv hiánya Könyörgök én ügyefogyott vonj Árnyékodba engem segítsd le rólam súlyomat adj részt az enyhületben

Ady Endre: Az ős Kaján

Bibor-palástban jött Keletről A rímek ősi hajnalán. Jött boros kedvvel, paripásan, Zeneszerszámmal, dalosan És mellém ült le ős Kaján. Duhaj legény, fülembe nótáz, Iszunk, iszunk s én hallgatom. Piros hajnalok hosszú sorban Suhannak el és részegen Kopognak be az ablakon. Szent Kelet vesztett boldogsága, Ez a gyalázatos jelen És a kicifrált köd-jövendő Táncol egy boros asztalon S ős Kaján birkózik velem. Én rossz zsakettben bóbiskálok, Az ős Kaján vállán bibor. Feszület, két gyertya, komorság. Nagy torna ez, bús, végtelen S az asztalon ömlik a bor. Ó-Babilon ideje óta Az ős Kaján harcol velem. Ott járhatott egy céda ősöm S nekem azóta cimborám, Apám, császárom, istenem. Korhely Apolló, gúnyos arcú, Palástja csusszan, lova vár, De áll a bál és zúg a torna. Bujdosik, egyre bujdosik Véres asztalon a pohár. „Nagyságos úr, kegyes pajtásom, Bocsáss már, nehéz a fejem. Sok volt, sok volt immár a jóból, Sok volt a bűn, az éj, a vágy, Apám, sok volt a szerelem." Nyögve kinálom törött lantom, Törött szivem, de ő kacag. Robogva jár, kel, fut az Élet Énekes, véres és boros, Szent korcsma-ablakunk alatt. „Uram, kelj mással viadalra, Nekem az öröm nem öröm, Fejfájás a mámor s a hírnév. Cudar álmokban elkopott A büszke oroszlán-köröm." „Uram, az én rögöm magyar rög, Meddő, kisajtolt. Mit akar A te nagy mámor-biztatásod? Mit ér bor- és vér-áldomás? Mit ér az ember, ha magyar?" „Uram, én szegény, kósza szolga, Elhasznált, nagy bolond vagyok. Miért igyak most már rogyásig? Pénzem nincs, hitem elinalt, Erőm elfogyott, meghalok." „Uram, van egy anyám: szent asszony. Van egy Lédám: áldott legyen. Van egy pár álom-villanásom, Egy-két hivem. S lelkem alatt Egy nagy mocsár: a förtelem." „Volna talán egy-két nótám is, Egy-két buja, új, nagy dalom, De, íme, el akarok esni Asztal alatt, mámor alatt Ezen az ős viadalon." „Uram, bocsásd el bús szolgádat, Nincs semmi már, csak: a Bizony, Az ős Bizony, a biztos romlás. Ne igézz, ne bánts, ne itass. Uram, én többet nem iszom." „Van csömöröm, nagy irtózásom S egy beteg, fonnyadt derekam. Utolszor meghajlok előtted, Földhöz vágom a poharam. Uram, én megadom magam." S már látom, mint kap paripára, Vállamra üt, nagyot nevet S viszik tovább a táltosával Pogány dalok, víg hajnalok, Boszorkányos, forró szelek. Száll Keletről tovább Nyugatra, Új, pogány tornákra szalad S én feszülettel, tört pohárral, Hült testtel, dermedt-vidoran Elnyúlok az asztal alatt.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Rakovszky Zsuzsa: Visszaút az időben

Bruce Goldberg amerikai hipnoterapeuta és követői betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe, hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát. Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak. Mikor vak macska, felmosóvödörbe. Király voltam, hóhér kezére adtak. Övcsat - ötezer évre lemerültem a földbe. Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam a sárszínű folyónál, legyek felhőiben. Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak százszámra úsztak el a napban égő vizen. Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam. Rablók orozták el megsárgult kombinémat, fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban. Égő házban vizesdézsába fúltam. Az ütközetben otthagytam a lábam. Zsarnok anyám árnyékában fakultam. Disznók faltak föl egy parasztudvar porában. Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam. Egész az idő pereméig estem - mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan derengő létezőket, de még ott is kerestem a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül ott sem volt semmi, csak valami fal. Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr lassan kiégő csillagaival.

Pilinszky János: Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk partravont halak, szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap. Suttogón hiába hív az elveszett elem, szúró kövek, kavicsok közt fuldokolva kell egymás ellen élnünk-halnunk! Szívünk megremeg. Vergődésünk testvérünket sebzi, fojtja meg. Egymást túlkiáltó szónkra visszhang sem felel; öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell. Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés, nem válthat ki poklainkból semmi szenvedés. Roppant hálóban hányódunk s éjfélkor talán étek leszünk egy hatalmas halász asztalán.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.

Pilinszky János: A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút, üríti zsebeit a nappal, rendre kirakja mindenét. Magad vagy a kataton alkonyatban. Mint gyűrött gödör feneke a táj; izzó hegek a káprázó homályban. Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van. Nyár van és villámló meleg. Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, a szárnyasok, mint égő kerubok a bedeszkázott, szálkás ketrecekben. Emlékszel még? Először volt a szél; aztán a föld; aztán a ketrec. Tűz és ganaj. És néhanap pár szárnycsapás, pár üres reflex. És szomjuság. Én akkor inni kértem. Hallom ma is a lázas kortyokat, és tehetetlen tűröm, mint a kő, és kioltom a káprázatokat. Esztendők múlnak, évek, s a remény - mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Takács Zsuzsa: Egy ismeretlen, ballonkabátos

Egy ismeretlen, ballonkabátos férfi jön velem szemben a kihalt, éjszakai utcán, és mosolyog. Ő az tehát, akit szeretek. Teljes holdfogyatkozás volt tegnap. Egy hályogborította szem nézte a szennyes várost, és benne minket egy ablakon át, ahol vele szemben ültem. Egy társaságban voltunk vagy másfél óra hosszat, és véletlenül magammal hoztam a kesztyűjét. Az ismeretlen férfi mosolyogva jön a kihalt utcán. Elege lett a Holdnak a homályból.

Petri György: Ballada (ez is)

Egy párkányon álltam, öt emelet magasban. Fekete lomb között az éjjeliőr zseblámpája bujdokolt. Hunyorgott tűrhetetlenül ez a földszinti hold. Láttam már, milyen: test, ha puffan a kőre, hasüregbe lökődött lábakat. Elengedtem az ablakkeretet. Hátamnak feszült a szoba. Tisztázatlan viszonyok, pillantások dagálya, félkurvák tekintetének hánytató hintalengése. Kivizeltem az ablakon, a lombra. Kijózanodtam. A lámpafényben álombeli mondattá vált a mély kút, hol víz csillant. Ölelgettek és hangoskodtak, ajándékozó karok fogtak át, ellepett a feszélytelen gyalázat, valaki megváltott. De azóta járda szélén, tócsából... - most már folyton: a sötét suttogás.

Székely Magda: Kőtábla

1. Iszonyú volt régen. Kemény törvények buktak és születtek, lobogott élő szózata kőtáblának és feszületnek. A hasadozó ég szava próféták csontjaiba vágott, tűzoszlopok és víziók ragyogtatták a pusztaságot. Ma iszonyúbb. Jónás mikor futott a szótól, tudva tudta, melyik a hang, melyik a hús, melyik a város és a puszta. De ma Tarsis és Ninive, mint két tojás, egyforma város: Ki tudja, hogy menekül-e, vagy most ért el feladatához? Mert megritkultak az egek, isteni szó senkit nem öklel. Hadakozunk, és nem segít ma senki fényes hírnökökkel. Nekünk kell tudni egyedül, testünk mulandó kén és foszfor, s ha késlekedünk szólani, a föld s az ég is velünk pusztul. 2. A homokpuszta közepén ételem ritka fű és sáska. Fülemből régesrég kihalt a tengerpartok csattogása. Nem nyelt el a hal. De a föld a kedvemért mannát sem termett. Fölöttem égő korona, a nap kemény tüskéi vernek. Szavam száraz, mint ez a táj. Mert ki a népet attól óvja, ami majd eljön, biztosan, ha addig meg nem tér a jóra, az még segíthet. De aki maga mögött az iszonyattal a megtörténtet hirdeti, annak már nincs tennivalója. És minden éjjel csontmezők fölött virrasztok. Néma oltár. Mind rámmered. Nincs szigorúbb a megvalósult víziónál, mert rámmered és kényszerít, s ki erre egymagam maradtam, szólnom kell. Semmisem segít, de ne maradjon kimondatlan.

Nemes Nagy Ágnes: Balaton

1. Karton fürdőruha-maradvány őrzi rajta a századot, de gyönge melle, mint a hablány melle a sás közt, úgy ragyog, sötét fejét a torzsba fúrta, mozdulatlan nyakát szelíden körülhullámozzák a kurta fürtök. Moszatba ér a karja széle: afféle Oféliát vélnél a vízben. Jő a fiú. Gázol, kutat. Két barna combján szőke, göndör pihék remegnek, hajlanak a szembevágó vízözöntől. 2. Ki hinné, hogy a Balaton szine alatt, szine felett halottak, roncsok, repülők, alapító oklevelek? Mocsári tó. Mint nádcukor csorog belé a hold, elforrta már a féllevét, mig délibb napja volt, csak ősszel látni, ha higúl, s felszáll a gőz a domb hegyéig, hogy ott szelídebb istenek kecskecsecsű szölleje érik. 3. A kisebb tó, a fok mögött. A nagy víz hajdan erre járt. Levendula-mezők között látni a geológiát. Hegyet gyűr, szétszakít, humuszt morzsol hamuból, s iszonyatos lábujjai kiállnak a saruból. 4. Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl a fényben, amint ráfröccsen a hab. Szalmakalapod vedd le a fejedről, s takard el vele arcodat. Füled alatt a palló, mint a dob. Halkan dobol a víz a dobban. Fogják a hangját sűrű nádasok. Hallani, hogy a deszka roppan. Aludj halász. Épp három óra. Krisztus halála perce ez. Észrevétlen suhint a tóra a nap, s egy napot elfelez. 5. Se hold, se út. Fönt jár a szem, bolyong a csillag-sűrüben. Lent egy kőpárkányt látni még, mintha foszfortól fénylenék. S ütődvén a hegy kebeléhez, a kéz egy szöllőfürtöt érez. Hogy nem buggyan szét ez az ég! Hogy bírja önnön gyönyörét! S iszonyatát - az éj delel - Hogy vége lesz, hogy bírja el? 6. A rézvörös, a szürke egymásba fúrta tőrét, tusakodik az alkony, reszket a tág levegő-ég. Nem mozdul mégse: reszket, rezeg a kétszinü metszet, állja a hab, mig felszökik, a metsző szélvész karcait. 7. Állja a víz a szél marását, tusakodik az alkonyat, holdtalan éj lesz - meg ne lássák, takard el vele arcodat, halott a lány, hogy meg ne lássák, a torzsba bújt, elernyedőben, de szűk a víz, emeli hátát, mert mélye nincs, csupán időben, mocsári tó, iszapja fűt, forró deszkán mutatja füstjét, takard el arcod, mindenütt a rémület s a gyönyörűség, keblek: szöllőfürt, hableány, suhint a nap, hasad a karton, iszonyatos lábujj nyomán kecskecsecs az északi parton, csillagsűrűbe csal az éjjel, ki bírja el, hogy vége lesz, meg ne lássák, a hold se kél fel, Krisztus halála perce ez -

Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt, madártetem a hóban... Száz év előtti karácsonyi lap a bombatalálat érte fiókban. Fényképcsomag: aki már nincs sehol, vízparton áll, gyerek fölé hajol, sötét haja lobog a nyári szélben. Szilánkok egy ház romjai alól, amely leégett az idő tüzében. Fakó zseblámpafény erőlködik, hogy kimentsen az éjből valamit. Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. A múlt kihamvadt évtizedeit villantaná törött tükördarab. Ahogy a kő fölött beforr a hab, ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen - a végén ránctalan nemlét marad, mintha sosem lett volna semmi sem.

Tandori Dezső: Kert

Hogy felszökött a napsütésre - tüzes vasak alatt - a kert. Hogy izzott még e füvek éle. Most mint a füst futkos a földön a sötétségbe zárt világ. Nincsen emlék. Lúgos sötét marja a tárgyak felszinét; mint a hámozott dió nedve, beleevődik mindenedbe ez az árkoló, keserű, eredendő feketeség. És futsz és rászakadsz a rácsra, hogy megvetemedik a tested; rozsdája arcod tetoválja, fémes virágok és keresztek - a pusztulást arcodba zárták: rázod kerted fekete rácsát.

Petri György: Passz

Hogyan lehet jóvátenni a rosszat? - Nagy kérdés! - És hogyan rosszá a jót? Hülyén, kábultan bolygok utcahosszat, keresvén az elrontanivalót. Valami aljasság, bűncselekménymegvalósítás, ilyesmi, de ebben a rohadt melegben nem jut eszembe semmi éptelenszerű ötlet, pedig az ilyen meglett korú költő előtt az utcán hever az ihlet. Hogy fájok nekem? Ez lírikusnál munkaártalom. De hogy még a te térded is énnekem? Ezt panaszolja (el? föl?) énekem? Bár... miként formában a tartalom, s szintolyképp tormában a fartalom, majd úgyis eltűnünk a sűrű semmiben.

Füst Milán: Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől? S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben? Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak... Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve... Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem? Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor Leborúltam a sötétben elétek! Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor, Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, - ősz haját verte a szél is S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. --Ámde az Istenség Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger... Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna. S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken. De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem... S a feje körül tompa derengés.

Weöres Sándor: Az elveszített napernyő

Hol kő-út visz mind-hígabb, könnyű légbe, tán húsz lépésre éles szakadék csorbán tátong akár a világ vége és gömbölyűbb az ég; idébb, lombos, virágos sürüség, odább az űrben hegyek lomha népe: fölfelé a hajnal hüsébe egy ifjú hívta kedvesét, fűben pihentek, ledőlve a sugárba; piros napernyőjét ottfeledte a lányka. Erdőn hagyott ernyő. Körötte csönd. Vajjon mi van ott, hol nincs ember egy se? Az idő méretlen tajtékot önt s bontatlan a közel s messze és jő a dél és jő az este, ott nem dél,nemeste: örök özönt forgat a szél,a köd, a fény, a föld s e szövevény a végtelenbe veszve mint óriás selyemgubó ragyog, peremén láng-kutak, sötétség-katlanok. Hajnal úszott, gyöngyszürke komp, rajta felhők tarka nyája, völgyből felcsendült az első kolomp, és mert a pár csak egymást hallva-látva; most emlékük simul az árnyba, piros selyem, rá zöld fényt szűr a lomb, fém -bordák, csont-fogantyu-gomb: az emberi rendből kiválva, bár ép még hazatért az ernyő: hona rideg talaj, szomszédja szikla, szellő. Nap-rengette bölcsőn, mely akkora, mint kezdettől a teremtés maga: hever a kicsi könnyű szerszám egy kékes-szürke, mohos szirt-gerendán, erdő szórt füttye, örök moroja lengi körül, vaskor cser, karcsu gyertyán, csipkebozót, kökény bólong ezerszám, nyugodt, méltóságteljes lények sora, csak ő virít közöttük kackiásan: távolról jött rokon, még idegen ruhában. Egykedvűn, mintha rég így tartana, köré-simul új otthona: húsos kövirózsa tapad a sziklán, fölé-ível a kunkorgó lila macskafarkú veronika, vadszekfű átnyúlik bogáncs-kalitkán, szitakötő borong hajnalka titkán s hajlongani kezd, recés szárnyát kinyitván: ez itt az élet, nincs másként soha - lomb-résben imbolyog a menny kék mosolya. Rálehel a tenger-tüdejű erdő, mint tegnap még, mint valaha, párnás lányfészek enyhe illata. Búvó zöldharkály és szökellő rózsaszín mókus rá nem siklana, ki tudja mit rejt: ember holmija; de kiváncsi sűn, a szirtre feljő, a kurta,ábu, tövises tekergő, körülcincálja mint gőzgép pöfögve; már a harkály se fél, odút ácsol fölötte. A Nap vezeti izmos sugarát: azt hinnéd, meghasad a menny harangja. Tág világ - menne mennyi szűk világ! A csukott esernyő heg-völgyein át hosszúkás folt mozog: fekete hangya vonszolja egy holt sáska potrohát, konokul küzd : fel a kopár magasba, le a redőbe; terhét mégse hagyja; s megfordul, mikor véget érne útja, evickél vissza a tetemmel. Miért ki tudja? Nem kurtább, nem balgább ez ujjnyi út a Mindennél s éppoly rejtett a terve. Nézd: ágak közt rátalálsz a meredekre, ott egy vércse az égboltra simult, a légben függ, szinte kővé-meredve : ragadozó, kit ittfeledett a mult. Hajdan itt farkas élt, meg barnamedve, kristály-szemű hiúz lesben lapult. Ujját nyálazta és eggyel odébb lapozott Isten: már megváltozott a kép. Égbe-repedt egypartú szakadék, ölében citromsárga homok-katlan, messzi rózsás párában sík vidék, göndör hegyek lila felhő-cafatban; fönn állt a pár; lenn kelt a Nap-kerék; hajnal-lángjukban egymásra-hagyottan álltak sorsuk meredélyén riadtan, cipő alól görgött az omladék, civódtak s tépték szívüket, süketen mindegyik, mert a másik süket. Az ifju vér gubancos sűrűjében bujkált, elsűlyedt a fénylő világ; a fiút, mint vadrózsa-ág, tépázta szégyen: Nem könyörög, mélybe veti magát... Fehér ingbe hadonászott a kékben, bozótos, indás kő-szegélyen támolygott mind tovább, folyton kisebb lett - és rettentve párja, tüskén át, vérgyöngyös térddel futott utána. Magas fű-sás borul a meredélyre és mint mélység ékkő-pitvara, tündöklő kóró-tányérkák hada s tömött, sötét gyep-nyoszolya simul űr fölé hajló rönk tövébe, ide rogyott kettőjük tébolya: egymásra-kulcsolódtak, sírva, kérve, holdsarlóként villant a comb fehére; lábuknál egy búbos tinóru-gomba hízlalta sokcsirás hasát, nincs pára gondja. Hegycsúcsról lejtő kő-ízü szél lég-csipkét hirtelen sző; megborzong, szinte él az elveszett napernyő; tenger-redőjű erdő kusza mély útvesztőin bujkál a szellő, de a kihajló sziklán szárnyra kél, az elhagyott szegélyen átömölve a szakadék felett könnyen repül a völgybe. Sürüség zegzugos sörénye örvénylik, imbolyog, sóhajt az erdő mélye, sok kis levél madárfarkként mozog s mint halpikkely csillog a fénybe; szellő-bolygatta csalitból kitépve szállnak erjedt zamatu illatok; tört tüskegally illan forog, elkapja lágy szövet: napernyő sátorán az első rés reped. Nem bánja senki _ fölötte sárgarigó kurjongat, benn görbelábu pók szalad bíbor öblét körülkeringi s elmenekül: bordás boltív alatt gyík kanyarog, helyet keres pihenni, hőségben dőzsöl, gondja semmi, kezén támaszkodik s kipillogat; majd egerek futkároznak ki-be és ugrál a nyelén egy tarka cinege. A nyári ég szikrázó-kék tetőjén jégfehér csipke-pára mosolyog; síkság fölött, a menny ereszkedőjén, súlyosan függő sötét gomolyok s málladozó vándorfelhő-sorok; Apollo, termetét kitárva, pőrén, ifjan, hatalmasan robog, hő olaj gőzöl a föld durva bőrén; levegőt ringató hegy-völgyeken, roppant terek között piros petty a selyem. A kallódó ernyő kisasszonya éppíy parány, elrejtve tág világba, tenger-széles árvízbe hullt bogárka; nincs, kinek vallana, ijedelmét begöngyöli magába, így görnyed függönyös homályba s hallja: hosszan nyüszít egy vert kutya, mintha nem volna másnak is baja, nem fájna más seb, se égi, se földi, vagy az egész világ minden kínját üvölti? Függ a menny hajlatán a lenti parton kuszán az alkony. Első? vagy hányadik? az ormon nem méri sem fű, sem bogár, nem számlálja kakukmadár, Így forog a teremtés óta folyton Örök iramban, szikla-peremen, árny-habban elmerűl a csillogó selyem. Múlt nap búcsúja, éj diadala: ég-föld ölében óriási gálya, holt Osiris úszó ravatala; bíbor parázs hull sáfránytengerárba, legyezőjét ráhajtja légi páva, szikrázó tolla rózsa, viola; semmibe-épült arany orgona párkányait és sípjait kitárja, nyílásain sugár-kévék szakadnak, homályba boruló hegyeket simogatnak. A lomb habzó szinén görcsbe gyűl az árny, a fény, mint testben kín és a kék. Ritkúl a rejtekből kongó kakuk-szó s a tarkán egybe-hangzó sípoló, csörgő,csipogó, patakzó szeszély és szenvedély. Az esti fény, az álmot osztó, hajlong lassu-hullámú fák hüsében, csillog a ciripelés ezüstös szőttesében. Minden kis hang a csöndbe finoman beleöntve; tövis közt fülemüle mint fém-húr dönögve, párhangot szélbe hint, majd csengettyű-füzér legyint libegve és pörögve, majd lassú fátyolként suhint, majd árad fürtösen, dúskálva, könnyen és mikor elnémúl: már medret vájt a csöndben Nyugat egén fakulni kezd a késő-est márvány - eres karéja s a felgyujtott, elhamvadt égi test meredek füstgombolyagot ereszt, rajta átszúr a csillagok acélja: ringó gally közt Bootes gyöngy-taréja s a Cygnus, a lomhán úszó kereszt s kettős tőrével a Cassiopeia s laza kötélként a halvány Tejút fekete, holt teret övezve körbe-fut. A völgy, mély aréna, pihen, ráborul szabdalt bástya -kúpok árnya; telt Venus lejt e gyürüben, közelít, forog, pompáját kinálja, táncol habos-fehéren, meztelen, harmatos hegyeket érint a lába; gömbölydeden, puhán, fény-fürtösen táncol habos-fehéren, meztelen, harmatos hegyeket érint a lába; gömbölydeden, puha, fény-fürtösen, síkos testtel simúl az éjszakába, mohó szörnyek reá-tátonganak; alélva bucsut int s a kárpit összecsap. Mint ha rendülnek ház-sorok: szélső fák tömött szövevénye eldülöngél, támolyog; bimbó repül a forgószélbe, köszörűként sivít a szikla széle, a vadon nyögdel, háborog; felhő-lepett hegycsúcson égve apró villám recseg-ropog, aztán szikrázó tűz ár hosszu bodra hasít a szirt felett, oroszlánként morogva. A vihar a fák közt villódzik, ezernyaka forog, kígyózik, dülöngő erdővel birkózik, vergődő szálfákba fogódzik, feszülnek szíjas gyökerek, kéregben villám bizsereg, meglapuló madárseregű rengő fészekbe didereg, dühöng a tüzes, nyirkos szörnyeteg, legörnyedve az ég a hegy körül pezseg. Letépett lomb kavarog szerteszét, kicsavart bükk mereszti gyökerét; a szikláról az esernyő lesodorva fatörzs mellé, földiszeder-bokorba, zápor paskolja szövetét, már foltos, rojtos, kibukkan a borda. Nem bánja sorsát - a kár a hegy orma nem fájdítja villámütött fejét és leszállt az égbe falazva, tapadó felhőben mered a virradatba. Az ernyőt új otthon borítja: a lomb-alatti rejtett rengeteg hűs sötét földje, korhadó csalitja, sápadt indák, penészes gyökerek, sok nyálkás, hideg, puha szörnyeteg, százlábu-nép, pondró-tömeg; a forgó idő, mint parittya, a telt Napot fölötte áthajítja s a változó Holdat; ő lenn pihen, mint foszló holttetem, bár nem is élt sosem. Ősz zizzen: ernyedten lombbal telefújja; tél nyargal : beborítja hó; az olvadás kifejti újra: már föld-színű, fakó. Egy csírázó makkocska túrja s a laza, szétfolyó szálak között kibújva, kél apró lobogó: zöld, zsenge bojt a szél partján kiköt; pár év és szálfa nő az eltűnt roncs fölött. Más lett az esernyő: nem emberi holmi; más lett a lány is: ember asszonya; piros vitorla és kormányosa hajdan együtt suhant bolyongani, míg darazsakat csábított zajongani sok mámorosan habzó szilvafa s kezdett rakoncátlan zsibongani belül a lány-kebel dongó-raja; azóta szorgos lett e vad sereg: az asszony-szív alatt várat építenek. Férfi és nő el is feledték, pedig egy-sorsuk első tanuja: lombard selyem, rajnai bíborfesték, elefáncsontját küldte India, vasát Pittsburg, fáját Brazilia; részeit mennyi kordén vitték, hány vasútra, hány hajóra tették: egy világ műve!ezerkéz fia! mégsenm ritkaság: régi úri lom; elveszett: nem öröm, nem is nagy fájdalom. Kanyargó erek húzzák a homályba, sűlyeszti fény-nem érte sár, foszlányra és dirib-darabra válva nem idegen szándékcseléde már s mint kalitkából szabadult madár, úgy érkezik tág otthonába: oldó talaj, örvényes tér, sugár minden irányba vonja, szétszurkálja, ős áradat formálja parttalan: a teremtés itt legelső napja van. Teremtés másod, harmad napja, nem méri Nap, Hold óra se: ráhajol a tenyészet apja, Saturnus rejtett arca, rög-feje, állig csüggő szürke szemöldöke. Élő, keringő nedv itatja: porladt szövet, vas-rozsda, szétrohadt fa bogos töve közt olvad befele, hajszál-erekbe szétivódva lassan fölpezsdül, élni kezd zúgó zöld forgatagban. Avar közt még látszik fogantyuja. Rászáll, gunnyad soká egy barna lepke. Éjfélre rápettyezte petéi százát: gömböcskék rajta, sima pásztákban, finoman hímezve. Sakár egy bibliai ősanya, szárnyát kitárja, győztesen libegve, betelt boldogság királykisasszonya, mint bánva, hogy hajnalra vége: Bóbitámat Isten felemelte az égre! Az esernyő nincs többé: a tárt világba morzsánként útra tért, mindent újjá cserélt; ezerszemű, ki még nyomát találja, megúszva fényt, lekúszva árnyba; maradt egyetlen, csöppnyi szála, fedi szedertövis hegyét, pehely csak, szinte láthatatlan; tű-csúcsról felrepült, vihar hátára pattan. Lilliom-karcsú légtölcsér dobálja, mélyben a hegycsoport forog, egymást-tipró, tolongó bivalyok; köd-lepedő résén erdők homálya, völgy-rejtekből csillámló patakok, bérc-oldal meredek törése, bánya, sínen mozgó apró kocsi-sorok, elszórt tanyák, egy város füst-uszálya és fenn a csend kopár rengetege és lenn a hegy, honnan felröppen a pihe. Magasba, mindig magasabbra lebben: a Hold, mint fehér gyümölcs, függ közel, a Föld kerek, lejtős, foltos lepel, sötét űrrel körülszegetten. Fürödve égi nedvben, teli tömlőként súlyos pehely, ereszkedik s talajra lel: zöld síkságon, lágy permetegben, akácvirág közt lézeng könnyedén és majdnem megtapad egy kisborjú fülén. Zivatar zúdul , elsodorja, rézsút emeli a lapály fölött, mint orsó göndöríti a ködöt s mikorra mind guzsalyba fonja: lenn kék tenger, fenn kék ég hömpölyög, nézi egymást két Nap korongja s kettős kék kagylóhéj között parány-vitorla békéje leng el, mindegy neki, melyik menny, melyik tenger. Pára-tulipán felveti fejét, villog kristály-zöld másvilági rét, lila tövis gyűl a látóhatárra; távol szigetet környez a sötét; mint nő -pillantás, játszik egy sugárka, illanva megsimítja kedvesét, ragyogva röppen elszunnyadt fiára, míg örök mosoly dereng a világra, vonulnak és hajolnak ívei híg partok közt, Theatrum Gloriae Dei Piros selyem esernyőről énekem egyetlen páromnak daloltam, tiszta forrás az igaz szerelem, elsimult tükrére hajoltam, kettőnket láttam, titkát ismerem: eggyé fogunk porladni holtan. Most már ujjongva töltöm életem, mint sárgarigó az erdei lombban: míg le nem hull egy vén fatörzs elé, harsányan énekel, majd megszakad belé!

Petri György: A szerelmi költészet nehézségeiről

Hát nem szólhatok szép szemeidről? Annyiszor csodált tekintetedet elfordítanád e költemény tükrétől? Ó, nézz belé! Ez pillantásod - hű lemez - megőrzi, s így eljövendő, nemsejtett korokkal válthatsz baráti pillantást, míg ők felismerik, hogy szemükkel rokon szemednek időmélyi bársonya, a szivárványhártyák korallmezője, az üreges és barlangos vidék, a rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet, zöldektől áttört szürkéskék derengés a titokzatos pupillák körül. Az élő anyag elrejti magát. Csak késnek enged, csak lencsék alatt mutatkozik rejtelmes rendszere csatornáival, járataival, hol a belső, titkos sürgés folyik, hírekkel és parancsokkal loholnak. Mint ostromlott vár: néma kifelé. Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör mag. Egyedül a szem mutatja, miből vagyunk. E félig víznemű gömbbe ágyazott porózus telep a test nyilvános anatómiája. Ezért utal némiképp a halálra. Ezért, hogy csak a szerelmesek mernek egymásra nézni, kiknek - többet vagy kevesebbet-e? - a halál mindenképpen mást jelent, mivel érzésük ismerős vele. Feltűnt már? Legrégibb barátok is, véletlenül egymás szemébe néztek, zavartan fordítják fejüket el. A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz. Néma - mint a feltárult rejtelem. Mint a megdöbbenés. A rémület. Mert egyszerre tárul fel benne minden. Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni egy kecses lábról, gömbölyű kebelről. Tőlük vezet ösvény, a szárak ívén, a térd dombjain, a hasnak pasztorális rónaságán. Végigsiklik a kéz fénylő pihéken, a köldök kútkáváján megpihen. Mindez elérhető házastársak között. De ha a levegőn át, mit kipusztít két eggyélobbant tekintet tüze, tehát az űrön át mered egymásra két szem - csillagokként -, súlyuk vadul növekszik, és egyetlen végzetes ponttá csődül össze minden szükségük, és bennük nincs hely többé semminek, s átszakítva pályájuk kordonát önpusztítóan egyesíti őket kölcsönös, rémült gravitáció... Ó, nézz szemembe! Szerelmem! Értelmiségi vagyok. Így hát d'une manière profonde tudok csak à l'allemande néked udvarolni, értelmiségi módra. Mentségemre szolgáljon: te is az vagy. A szád már korareggel keserű cigarettaízű, széthagyod a harisnyákat szobádban, teáscsészék környomával adod vissza a könyveimet. - Nekem pedig nadrágom fényes sok üléstől, mint régi érmek. Egy értelmiségi! E kétes elem a tudományosan felszeletelt tortában úgy bujdokol, mintha íze lenne. S mert hűtlen, izgága, azt hiszi, a lázmérőben ő a higany. Meghúzódott a köztisztelet rezervátumában hajdan, ő adta meg gyerekeinknek az általános műveltséget, metafizikai tekintélyt az érettségi tételeknek. De nem. Nekem akkor gyanús volt már, amikor: Saxa loquntur - kezdett fecsegni, noha tudjuk jól, hogy a kövek nem beszélnek. Már a szerénységük gyanús volt. Megadjuk a császárnak - hajlongtak, de - ami a császáré - hangsúlyozták. S végül kitalálták a történelmet, hogy a császárt is kétségbevonhassák. Gyávaságuk mélye merő pimaszság. Félrehúzódásuk még sunyi vád volt. Most előbújtak az antikváriumból, s mint barbárok közt római fogoly, közpénzen sétáltatják orrunk előtt előkelő szomoruságukat. Mért nem lehettem régi költő? Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e. Csak neked volna jogod nem szeretni, hallgatnád öntetszelgőn hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból esetleg kifecsegném: csapodár vagy. De fődolgom a mérnöki munka volna: megmérni, milyen hatalmas szerelmem, minő magasba csap föl szenvedélyem, hány mérföld messzeségből még imádlak, hány kínos napot morzsoltam le már hűségem olvasóján? Hogy számosabbak szépségeid a Föld csodáinál. Szerelmünk program, nem probléma volna. Hiszen mit ér a szerelem, ha gond? A bolond hiszi, hogy a szerelem megoldja kínjaink, de a bolondnak orvos kell, és a szerelem nem orvos. Abélard-t kiherélték. Kedvese szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében, könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit, aztán szárazon, mint a rőzse, égett a megszégyenült testűért tovább. Vad szerelmük kormaként maradt miránk a szentimentális nyavalygás? Ahogy ők - vagy sehogy. Érjen véget a szerelem, ha már nem tiszta tett, áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás. Ha üledéke van, mit felzavar az első olyan pillanat, amelyben már nem tudunk békésen egyesülni valami egyszerűben, mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás az eső szines fénypocsolyáiban. A szerelem nem tűri az alapok bonyolultságát. Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul. E látszólag rideg valókat könnyen hatalmába ejti az érzelem, elváltoztatja őket, akár a levegő. Rejtelmesen forr érintkezésük, az arany kizöldell, a körvonalakat rozsdával kikezdi, végül bensejükig rág s az egész illanó por lesz, rebbenő penész, mely bársonyosan csillámlik a fényben. A szerelmesek is áthasonulnak. Egyanyaguvá lesznek e fénybeszőtt porral. A világ fénybeszőtt porával.

József Attila: Ime, hát megleltem hazámat

Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet. E föld befogad, mint a persely. Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfillléres, a vashatos. Sem a vasgyűrű, melybe vésve a szép szó áll, hogy uj világ, jog, föld. - Törvényünk háborús még s szebbek az arany karikák. Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan. Igy éltem s voltam én hiába, megállapithatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan. Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél.

József Attila: Költőnk és kora

Ime, itt a költeményem. Ez a második sora. K betűkkel szól keményen címe: "Költőnk és Kora". Ugy szállong a semmi benne, mintha valaminek lenne a pora... Ugy szállong a semmi benne, mint valami: a világ a táguló űrben lengve jövőjének nekivág; ahogy zúg a lomb, a tenger, ahogy vonítanak éjjel a kutyák... Én a széken, az a földön és a Föld a Nap alatt, a naprendszer meg a börtön csillagzatokkal halad - mindenség a semmiségbe', mint fordítva, bennem épp e gondolat... Űr a lelkem. Az anyához, a nagy Űrhöz szállna, fönn. Mint léggömböt kosarához, a testemhez kötözöm. Nem való ez, nem is álom, ugy nevezik, szublimálom ösztönöm... Jöjj barátom, jöjj és nézz szét. E világban dolgozol s benned dolgozik a részvét. Hiába hazudozol. Hadd most azt el, hadd most ezt el. Nézd ez esti fényt az esttel mint oszol... Piros vérben áll a tarló s ameddig a lanka nyúl, kéken alvad. Sír az apró gyenge gyep és lekonyúl. Lágyan ülnek ki a boldog halmokon a hullafoltok. Alkonyúl.

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke

Indulj dalom, bátor dalom, sápadva nézze röptöd, aki nyomodba köpköd: a fájdalom. Az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi. Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló. Légy az, ami a bölcs kéj fölhámja, a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín fán, tengeren a fölszín: mélységek látszata. No fuss a kerge széllel, cikázva, szerteszéjjel, ki és be, nappal-éjjel, s mindent, mi villan és van, érj el. Tárgyalj bolond szeszéllyel, komázz halál-veszéllyel, s kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell. Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból? Kezében szomorú sár, ezt hozza néked abból. Semmit se lát, ha táncol fényes vizek varázsa, lenn nyög, botol a lánctól, kesztyűje, mint a mázsa, fontoskodó-komoly fagy dagadt üvegszemébe. Minden búvárnak oly nagy a képe. Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság. Tudjuk mi rég, mily könnyű mit mondanak nehéznek, és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek. Ó szent bohóc-üresség, szíven a hetyke festék, hogy a sebet nevessék, mikor vérző-heges még ó hős, kit a halál-arc rémétől elföd egy víg álarc, ó jó zene a hörgő kínokra egy kalandor csörgő, mely zsongít, úgy csitít el, tréfázva mímel, s a jajra csap a legszebb rímmel. A céda életet fesd, azt, ami vagy te, tettesd, királyi ösztönöddel ismersz-e még felettest? Az únt anyag meredt-rest súlyát nevetve lökd el, s a béna, megvetett test bukásait a szellem tornáival feledtesd. Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó, látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn, szelek között, az égben, s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek, mert - isten engem - én is, én is csak addig élek. Menj mély fölé derengni, burkolva, játszi színben, légy mint a semmi, te minden.

Rakovszky Zsuzsa: Tovább egy házzal

Itt eddig még nem, itt többé soha: jár-kel a fény a házban, átsajog helyiségeken: hol a jégszekrény, hol a mosdó vagy a fürdőkád oldala árad meg fehéren a félhomályban, ahogy nyitok-csukok ajtókat, elmosom a két poharat, itt többé sosem, itt még nem eddig, de most mindezt: a sarokban a rossz mosógépet, a sötét polip-kaktuszokkal, a párkányt, a tükörhöz tűzött képeslapon a tenyérnyi Füredet: átlakom emlékemmé. Ami szilárd volt, végleges volt, kitöltött tér - ezentúl élőként élő testbe épül és időbe. Vizet zúdítanak ki a ház elé: egyetlen pillanatra, mielőtt lenne szürkén sötétebb szürke folt, árnyéksík: sugárral, iránnyal áthatott el- és szétszáguldás, csillagrendszer. Ahogy kinn a lomb megbiccen, kigyullad-kihamvad a veranda linóleum-padlója. Itt már sosem, de majd máskor, másutt, miközben öntudatra lassú hullám dobálgat, más falakra, repedések, képek más rendszerére föleszmélő szemekkel - felszinére az örvénynek sehonnan ez forog, hogy lennék majd itt és most akkor ott.

Tandori Dezső: Előszó Paul Klee-hez

Itt most mindjárt pillantást vethetünk egy festő életére. És nem kell döntenünk: érdekes-e vagy érdektelen a személye. Nem lelkesedhetünk, nem is legyinthetünk. Majdnem úgy teszünk, mint ha semmit sem teszünk, de nem azért, mert „nem tehetünk", sőt, az ilyesmiről épp megfeledkezünk, és: „történik velünk". Itt majd egy textúra s nem valamiféle textus jegyében emlékezünk Klee úrra. Ez a könyv: ennyi. Itt nem valahonnan valamerre fogunk menni, bár egy élet rajza is kirajzolódik; de hát a rajz rajzolódva a legvalódibb. Itt minden úgy: adódik. S ha e bevezetőből netalán az adódna, hogy itt a dolgoknak van bizonyos módja, mondjuk meg gyorsan: ha van, hát - valamennyi. Ritkaság, hogy a megszokottról 253 ilyen természetesen mondatnak le minket. De hát itt nincs „ott, hol", csak egy - nevezzük így - tekintet. Minden annyira pontos. És ami fontos, az is, csak: ∞-szeres. Itt minden mindent „erez"; és ha a „Villa R."-ről van szó: R-ez; és hogy milyen eredetű egy képen egy betű...? Itt, történetesen, R-edetű. S ami az arányokat illeti: minden szellős, minden szoros, de ez a szoros azt is jelenti: -szeres, ami nem a szertelen ellentéte, csak azt kéri: ne tegyünk számot elébe. Hogy: hány-. És közben Klee úr (aki: kicsoda?) mintha táblázaton és listán számolhatna be (ezt merészeli), minek mi a sora. Mintha ez az egész nem lenne más, mint: iskola. De nem preparátumokkal, kitömött állatokkal; és nem is országhatárokat átlépő pedagógiai hajlamokkal; hiszen minden átlépés: sértő. Ezért neki mintha mindig minden épp ott lenne, anélkül, hogy bármit mímelne; anélkül, hogy csorbát ejtene a világ állapotán, mely neki legfeljebb: kocsány; és a levél tovább-tagozódása 254 bizonyítja: nem kell itt soha másra gondolni, itt-re és átváltozás-ra. Önmagukkal-azonosabb e dolgok „istene". Itt, bár évszámokat látunk, semmi se letűnt; arányrendszer fogad, de nem „távolodunk", nem „közeledünk"; és az idő sem az a kizökkenő- -fajta; csak annyira nem „tünedező" - vagy épp annyira az? -, ami kitölti, hogy ragaszkodás helyett mindjárt maga továbbölti, mintha lenne időn-kívülije, (egy fenyőnek? egy botanikus kertnek?) vagy akkor is ott maradhatna vele, ha már más kezd bele, más valami. Itt ha a labirintusok magukba kevernek, csak azt teszik, amik. Azonosulnak. És ha egy nézés erejéig „elmegyünk labirintusnak", még nem nagy híja ez szokásos modusunknak. „Legyünk őszinték": annyi minden untat, és olyan jó, ha valaki szórakoztat. Már ezt egy bizonyos szinten felül értem; és nem is vulgárisan, „Klee úr érdekében". Mert, bár semmi sem érdektelen, nincs érdeke sem e világnak; ha törvénye van, azon bárki könnyen átláthat, de hát ezt is akarja Klee: odatartja a kis Én (e nagy paradoxon) elé a folt- s vonalmezőt: „Hát hol van itt az én-te-mi-ti-ők"? kérdezi őt. 255 Ugye, nem is veszélyes, ha az ő-ből én lesz és az én-ből ő lesz? És mikroszkóp-mód hajol le minden szeszélyhez, amit törvénynek nem kötelességből érez; s ha érez is: nem sokszorosíthatónak. Nem „minősít" semmit jónak, de nem is kifogásol, nem „akar", amikor csinál valamit abból a forgácsból, amit az érzékszervek hasítanak. Beáztatja feltétlenítő szerébe; átbocsátja magán tényfékező gépe; kész az „anyag" - És abba is hagyhatjuk, ennyi erővel. Minden csak idéző jel.

Kosztolányi Dezső: Ének Virág Benedekről

Jaj, hogy szerettem volna élni régen, Vén századok bús mélyein, korábban, Mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma A buta "modern technika" korában. Otthontalan bolyongok hazavágyván És sírva vágyom vissza, ami volt már, Akkor a szemek föl az égre néztek S úgy állt a szív, mint liliomos oltár. Az emberek akkor meghaltak őszen, Mosolyogván az aszú, édes őszben Szivükbe hordták az "örök szerelme"-t S mindég holdfénybe mondták, hogy: szeretlek. Jó emberek között folyt volna éltem Tán itt, ahol most élek, észrevétlen Köröttem - essős akvarell - Tabán. Nyugodt lennék, vagy boldog is talán. Ülnék otthon az ablakmélyedésben, Sétálnék egy-egy régimódi halvány Leánnyal a haldokló némaságban, Vagy bogarásznék a Gellérhegy alján. És új boron, mikor habos a rámpás - Kapukulcs a kezemben s kézilámpás - Korhely árnyékomat nyomomba húzván Mennék haza a kormos, süket utcán. Aztán csak várni - az élet elröppen - Horatius-t olvasni esti ködben Álmodni mélyen és álmodni resten S télen táncolni, túl a kicsi Pesten. Ma hogy a föld vérünk, könnyünket issza, Szeretnék futni: vissza, vissza, vissza. Itt a szomszédomban az ordas hegyek közt A "szent Öreg" élt, Virág Benedek. Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát, S lúdtollal körmölt magyar éneket, Akkor se ismerték nálunk a költőt Futó szegény vad, elbújt reszketeg, Görcsös szókat gyalulva, gyúlt szemekkel, Tág pupillával nézte az eget. Sokszor megállok most, hol ő lakott rég S alázatosan és magamba szálló Lélekkel kérdem, mi maradt belőle? Egy kis küszöb s egy villamos-megálló. De én gyakran elmentem volna Hozzá, Hogy lelkemet szava beharmatozná, Piruló arccal néztem volna rája, Hogy mit mond papos és szigorú szája. Lobogó nyakkendővel és kalandos Frizurával, én ifjú ósdi lantos Olvastam volna néki órahosszat, Versekbe szedve A' Hazát, az Ather-t És írtam volna Daphnis-ról és Cloe-ról S Magyar Jövőnk-ről vagy száz hexametert. Ő meg bólintott volna a homályon S én lehajoltam volna, hogy megáldjon. Zsinóros régi atillát viselt még, Ráncos kezü és prédikáló bölcs volt Szobája, mint az agg papok szobája, A szekrényében likőr és gyümölcs volt: És dicsérvén a Poézis hatalmát Átnyújtott volna versemért egy almát...

Juhász Ferenc: Kiáltozás az idő ellen

Jaj, távolodban, testvértelenűl, jaj, magányomban: végzet-egyedűl, kiáltoznék, sikoltoznék sírva. Árvaságom vad szívedre írva! Távolodban, aki vagy magadban, aki vagy már velem-halhatatlan, ordítoznék, mint gyermek magában: lámpátalan, bezárt szűk szobában. Testvértelenűl, így önmagamban, te általam most már halhatatlan, jajgatnék, bömbölnék, mint a gyermek, akit az Árnyak dühei vernek. Zokognék, mint gyermek kis magában egyedűl egy bezárt vak szobában, petróleumlámpa-nélkül árván, a Benyitó-Reménységet várván. Kis, dohos, penészes vak szobában! Bezárva! A Gyermekkor-Magányban! Mert hát lenni most így lehetetlen. Bezárva, hogy vagy te a szívemben. Sikoltoznék, jajgatnék, zokognék, mint nagykéssel fenyegetett vendég, aki felé a rokonok döfnek, konyhakéssel levegőt böködnek! Bezárva hogy ácsorgok szívedben, a lüktető tébolyda-teremben: darázs-magány csapódik szivemhez, kristályszív-arc vacogó hitemhez. Szőrkoszorús kristályszív-szemekkel, kezeiben köszörűlt késekkel lökdös a jaj, fehér dörmögéssel, piros cellámban nagy gyémánt-késsel! Égő cikk-cakk-vonalait húzza, az áradó jajt bevonalazza, kék dörmögés-szövedékkel von be cikázó és szőrös gyilkos kedve. Fehér kristály-vonalait húzza, vérző gyászom szövi rács-dobozba, pihés kristály-szívvel üt löködve szőrös és cikázó gyémánt-kedve. Körűldonog égő lihegéssel, kezeiben két nagy konyhakéssel, késeivel szívem koszorúzza, gyémánt-arccal énekeim zúzza! Csupa szúrás a csönd körülöttem! Én meg állok tebenned-tebennem, jajgatok és rettenetem nincsen, nincs hisz aki innen kisegítsen. S csupa szúrt seb a csönd körülöttem, s vérzik a csönd, vér-szökőkút fröccsen, zuhog a vér a kék csönd-sebekből, szőrös gyémánt-arccal tört szívemből. Mintha égő kék csillagon állnék, az Idő tömbjén átkiabálnék, s te egy másik csillagon zokognál. S közöttünk a zöld Ősidő-Kristály. S nem hallanád, amit kiabálok, s nem hallanám vak zokogás-átkod! Tátogunk csak, egymásba temetve. Beforrva Ősidőkristály-Rögbe. Ráforrva tébolyúlt csillagunkra, egymásban egymástól messze úszva, ülünk: két csontváz két temetőben, vicsorogva Kristály-Ősidőben. Két anyagsziget két árva foglya, egymást iker-csillagként befogva, s közöttünk a sötét Ősidő-Tér, őstűzpont-tajték, halál-erőtér. Mit csináljak, mondd mit tegyek érted? Hogy magányunk egymását megértsed? Hogy magányod-magányom megváltsam? Sírván az őspontarany-szobában? Üvöltvén a Mindenség-Teremben, az Anyagpont-Gömbősvégtelenben. Hogy az Idő Kristályát föloldjam testvértelen te-én-távolodban. Az Ősidő-Kristályt fölolvasszam, Csönd-Temetőt elpárologtassam, s egymásba-robbanva úgy ragyogjunk, akik, mint a sírból föltámadtunk! Mit tegyek, mit, mondd mit tegyek érted? Valamelyik ablakon kilépjek? S hullván lefelé úgy sikoltozzak: sorsunkba, hogy nagy irgalmat oltsak? Nem lehet, nem, lehetetlen, Asszony: az Idő, hogy tőled elválasszon! Távolodban: szerelemtelenűl meghalok én, meg: tőled-egyedűl!

Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt

Járkálj csak, halálraítélt! bokrokba szél és macska bútt, a sötét fák sora eldől előtted: a rémülettől fehér és púpos lett az út. Zsugorodj őszi levél hát! zsugorodj, rettentő világ! az égről hideg sziszeg le és rozsdás, merev füvekre ejtik árnyuk a vadlibák. Ó, költő, tisztán élj te most, mint a széljárta havasok lakói és oly bűntelen, mint jámbor, régi képeken pöttömnyi gyermek Jézusok. S oly keményen is, mint a sok sebtől vérző, nagy farkasok.

Tandori Dezső: A Semmi Kéz

Egy vak madár azt hiszi, álmodott, pedig csak megsímogattam a hátát, mit ő engedni nem szokott, s kezünket is ez az egy pár madárláb nem érinti önszántából soha, de majd annak is lesz sora, mikor néhány lelkünkkel tovatűnten, egy-test, ott fog feküdni tenyerünkben; miféle előleg ez a halálra, hogy megsímogatható volt a háta? Szárnyra ki volt dobva a szürke toll, ahogy álldogált a teljes sötétben, tudtam, ott vagyunk valahol: nem is padlón, nem is csonk deszkalécen, melyen parányi hő a talpnyoma, s még annyi se az örök éjszaka, melyről tudnom kell, hogy két elürült szem közvetíti bár tudatunkba, szűrten, előleg ez a tiszta nemtudásra, mit magunk is elérünk valahára. Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz, mely nem mutat se innenre, se túlra, nem kerül, el se vész, mintha az idő ide-oda múlna; ujjam alatt a hát mintázata nyugodt volt; mintha nem is látszana, a csőr lassan kinyílt, nem lihegősen, inkább csak mártózni valami hűsben, mert a forróság a nem várt hatásra a harminc grammnyi testet be- s bejárta. És hangom szólt hozzá, az ismerős, az örökké megválaszolhatatlan, három-verébnyi-ős helyett ő állt világtalan-alakban, mint kérdezetlenségünk válasza, melynek elég, hogy önmaga; kezem távolodott kalitka-űrben, nem érzett hullámlásába vegyülten, s a másfél perc még-sosem-volt csodája jó ok lett neki egy tollászkodásra.

Petri György: Demi sec

Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig, maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük, de számításaink jóformán sohase válnak be. A kapcsolatok lépten-nyomon tele bonyodalommal. - Ő késik valamiért, én viszont csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le, amikor érkezik. Szerelem félálomban, hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása. Mikor az egymás után szívott cigaretták áramlásba hozzák végtére a megalvadt tettrekészséget, már délután felé lejt ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv. (Csak most el ne hangozzék az a „Szeretsz?"!) Az ebéd jó. Háromfélét eszünk, a fogásokat megfelezve. Erre, meg utána a drága borozóra egy heti pénzünk rámegy, de a bor jó, és jók a hosszú amerikai cigaretták. Ezt tudjuk: zökkenőmentesen együttműködni ízek, szeszek meg a füst élvezetében. Ilyenkor könnyen esik a beszéd is, a haszontalan, de igényes csevegés - jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni másképpen, mint a szellemet munkára fogva, kedélytelen komolysággal, s lemondani játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek, nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek cserélődését olykor. Ilyen körülmények között a társasélet, persze, elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél is a legutóbb, ahogy háromnapos, beszáradt szendvicseket tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk. Aztán és végre: egyedül. Most már egy körúti, olcsó sörözőben. Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle? Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer, aki nem akadályoz semmiben, és igazán soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban. Miért kell folyvást tudakolnom: Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre? Vele vagy nélküle: nem maradna minden egyéb változatlan? Mintha más dolgok függése valamitől igazolná azt a valamit. - Süllyedő léghajón kérdezik így mindenről: „Kell?" De mihez? - A kényelemhez? A létezéshez? Szilárd padló van itt meg bútorok; és én időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll. Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem, ha tetszik, nyitva hagyom eljöhető esélynek - Ez a csend itt, éjfél s hajnal között, amelyben egy zöldpaprika husa a fogam alatt deszkaként recseg, és fülsértőn süvít egy szál gyufa, nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?" Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni, ebben az üres szobában efféle kérdésnek képtelen dolog volna elhangzania.

Petri György: Invokáció

Eltávolítom írógépemről a Napot. Fölemelem papirostul a gépet, hátradöntöm, és lecsusszantom róla. Most ott hever a zöld abroszomon. Aztán ülök a széken - fázékony úszó, aki féli a hideg vizeket: úszás borzongatában. Tényleg fürdő- ruhában ülök. Nyár van. Künn a kertben Maya fehér ruhája függ a zsinegen. Maya másutt s egy más színű ruhában függ az adott körülményektől. Őrá várnék most ebben a szobában, ha el nem kezdem ezt írni, hogy ne várjak, s ne akkor kívánjam majd, hogy ezt írnám, amikor majd nem kell már őrá várnom. Rögzítsem most tehát: a Múzsa - távollét. Távolléte egy írógépkarok közé redőzött napszalagnak. Távolléte egy fehér ruhát kitöltő valami élőnek.

Babits Mihály: Ősz és tavasz között

Elzengett az őszi boros ének. Megfülledt már hűse a pincének. Szél s víz csap a csupasz szőlőtőre. Lúdbőrzik az agyagos domb bőre, elomlik és puha sárrá rothad, mint mezítlen teste egy halottnak. Este van már, sietnek az esték álnokul mint a tolvaj öregség mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van! Nem tudjuk már magunkat megcsalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Leesett a hó a silány földre, talán csak hogy csúfságát befödje. Most oly fehér mint szobánkban este fekhelyünk, ha készen vár megvetve, puha dunnánk, makulátlan párnánk: s mintha a saját ágyunkon járnánk, mint a pajkos gyerekek, ha még nem akaródzik lefeküdni szépen, sétálnak az ágy tetején, ringva, mig jó anyjuk egyszer meg nem unja s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!" Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Már az év, mint homokóra, fordul: elfogy az ó, most kezd fogyni az új, s mint únt homokját a homokóra, hagyja gondját az ó év az újra. Mennyi munka maradt végezetlen! S a gyönyörök fája megszedetlen... Türelmetlen ver a szivünk strázsát, mint az őr ha tudja már váltását. Idegesen nyitunk száz fiókot. Búcsúízzel izgatnak a csókok. Öreg öröm, nem tud vigasztalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Olvad a hó, tavasz akar lenni. Mit tudom én, mi szeretnék lenni! Pehely vagyok, olvadok a hóval, mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj. Mire a madarak visszatérnek, szikkad a föld, hire sincs a télnek... Csak az én telem nem ily mulandó. Csak az én halálom nem halandó. Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen. Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Barátaim egyenkint elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak; akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek. Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja. Száradt tőke, únt tavalyi vendég: nekem már a tavasz is ellenség! Csak te borulsz rám, asszonyi jóság, mint a letört karóra a rózsák, rémült szemem csókkal eltakarni... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Petri György: Hatvannyolc tele

Ennyi mitológiával a háta mögött, csalhatósága tudatában az ember otthon ül s röhög ostoba, régi könyveken, könyvtára különc kincseit veszi elő, mint féltve őrzött, magányos estékre eltett erős italt, s aprókat kortyol, mígnem fejébe száll, s vidám lesz. Utcára vásárolni megy csak, ha barátja jön, nem csevegnek, szótlan sakkoznak éjszakáig. Közben dolgozik is, sietség nélküli laza szorgalommal. Valamit ír. Pihenésképpen rántottát készít. A kávét az ablak elé ülve issza, fölrakja lábát a fűtőtestre, rágyújt, aztán kinéz — s örül, ha kívül vastag köd gomolyog ablakáig sűrűn, fehéren.

Rakovszky Zsuzsa: Város, este

Este, anyámmal, október lehet, korán leszállt sötétség, megyünk valahová. A házak díszletek sötét kartonpapírból, szilvakék ég... Egy darabig még minden ismerős: a tér a sok galambbal - az alkonyfény utolsó csillámai a hős bajtársát fölfogó bronz jobb karján - az angyal a cégtáblán, az apró kígyó, mely a bejárat tejüvegén vonaglik - a kirakatüveg mögött, a gyógyteákat és aszpirint őrizve, fürtös antik istennő gipszfeje honol fehéren. Bontott dió parányi agyféltekéi a villanyfény-járta mézben, az aszaltszilva szénszín múmiái a zöldségesnél. Tükrök, függönyök: a cukrászda. Vasárnap kis, elegáns öreg nők kihűlt kávé fölött, festett hajuk közül kivillog sápadt fejbőrük, őszi lombbal megpakolt hangos kirándulók - nadrágos nők, maguk metszette bot a férfiaknál -, szimplát rendelnek, habrolót... Várók a rendelőben, lécpadok, ahol sakktábla-kockás folyosókon szorongnak, neonfénytől halott- kék arccal, nagykabátban, aztán szétoszlanak más szétszórt zugokba. Házak, ablakok, sárga lyukak a kékben, konyhák, szobák - kisebb terek nagyobb terekbe ékelődve, és mindegyikben éppen öltöznek, vetkeznek, lefekszenek, paprikáskrumplit esznek, hátrafeszítik megereszkedett arcbőrük a tükör előtt, a tűzre tesznek, a molylepkét tapsolva kergetik, csalnak a pasziánszban, a rádió gombját tekergetik, kikeresik a romló meggybefőttet a spájzban... * Aztán egyszer csak mindez véget ér. Földút fehér szalagja szalad a fűben, vadszőlőlevél a villanyfény borostyánjába fagyva. Vaskerítés az egyik oldalon, nyírott füvön fehér szék, az út túloldalán, mintha a föld alól buzogna, parttalan és hullámzó sötétség. Szélmozgás, lombmoraj az éjszaka fekete árterében. Hátrébb a hegygerinc grafikonvonala szalad, szilárd sötét a légnemű sötétben. Aztán az ég, az ég mögött is ég jeges fénnyel beszórva. Törékeny tetőszerkezet, a lég fekete gerendáival aláducolva. Fönn végtelen teremben egy marék rizsszem dereng fehéren, lenn pár utolsó utcalámpa ég az ember nélküli sötétség tengerében. A fényben buszmegálló, háztető - kihalt tér átellenben. Úgy tűnt: minden, ami szilárd és érthető - szivacs a kád vizében - lebeg a képtelenben.

Weöres Sándor: Salve Regina

Ezentúl hadd maradjak közeledben bár fátylad elmúlását nem igéred, csak orkánban felszáradt harmatot ha két zöld csillagod tüzes hajnalba lebben s durvább arany bevonja égi fényed s a szörny-maszkot melyben nyomod követtem erdőn hol nincs kimélet, de puszta homlokod állandó tájra nyit fehér oszlopzatot. Omlásra szánt szikláid közt ülök a fenyvesen túl, mit érint havad, ott a Hatalmak hűs márványu lába lecsügg a porladásba, jég-talpuk hömpölyög, térdtől fel ég rejti alakjukat, a mély völgyből feléjük füst pörög, oltári áldozat gyűrűzik a bokákra: eleven álruhák megszentelt lánghalála. Úrnő, ha végzetem szép csillagát megvonod az ott-égő maskarától s adsz kardot-pajzsot a harcos kezébe: gyámságodból kilépve az elhalt sorson át, félek, Anyám! jóságod hajnalától, oly kedvessé szőtted az éjszakát irgalmad illatából: az űr nagysága, fénye összehúzódva bújt élő szirmok közébe. Zord átkelő-hely Fiad birodalma, mégis otthon, mert orsód otthona: fátyladban tompúl a fagy és a hév, ujjadtól cseng az év, néz, bár nem lát, az alma; te bájolsz, csalsz, szemfényem Asszonya, marasztaló Aranykor méz-fuvalma, hisz évezrek sora feledné hogy e rév csempész-csapszék hol nem nyit csak zár a név. De járkált forróbb konyhán jelmezem a sok-szarvú sok-karmú árny-alak idegen és saját vértől csorogva, zsoldjáért ácsorogva; szolgálók hirtelen surrantak (tört tükörben láttalak), szakácsnő melle himbált meztelen, főtt az ünő, a bak, lében puhult buzogva húsom, kiforrt velőm, s kivájt szemem vak odva. Most kő-asztalt terít a pirkadat és hív megfoghatatlan lakomára a semminek látszó első sugár, s föld, ég, látóhatár elpattant foglalat, áthabzik rajta Ékességed árja, s a tönk anyag e tündöklés alatt mély forrását kitárja: telt szerelem-pohár, fölötte lengsz, nyitott szárnyú fehér madár. Élő tested falként körűlövez bizonytalan-messze, mégis husomban s mindened egyszerre ajk, kéz, kebel, szem; test mely anyagi Szellem, szellem mely tiszta Test; minden tagod fátyol- s ékkő-burokban csonton áthat s magához nem ereszt; hívsz és hang mégse lobban, tánc, nyugvás egy-ütemben, míg haj-sátrad borít az öblös benti csendben. Fekete kánaáni fürteid kéken szikráznak a belső homályba, delejesen villódznak, szebben égve mint Éva rőt sörénye vagy a bűvös Lilith mindent sápasztó szőke koronája e tál zsarátnok mit vihar hevít; hajfonatod sok ága függ sárkány-lakta mélybe, forog a rém körűl és elcsitítja végre. A röpködő haj-sudarak mögül ez anyai rojt-bojt-játékon át duzzogva sír a váz, nyugtot se lelhet míg álomba nem ernyed mint köd ha szétrepül; de hallja az örök szüret dalát: orgánum melyben minden elmerül, őrlik a garrnadát s a mámoros lehellet ívelve magasan, discantusban felelget. Mindnyája érez téged, Istenáldott, a kezdettől-való erős Anyát, a mindenütt áramló ifju Nőt, ha könnyű kék cipőd érint rögöt, virágot; látják rózsás-ezüstös tunikád és zöldsárkány-hímes arany palástod, és mindahány ruhád léteddel egybeszőtt piros köntösben állsz a pőre láng előtt. Égi alakjaid közt múlt az éjjel, hajnalban látom völgyi kertedet: ime! csodás rózsabogyó csucsára saját termő virága ráforrt, nem hullva széjjel, tavasz örök Rózsája integet, természete könnyen megküzd a téllel: kis földi testedet nagy lényed áradása magába foglalja és nincsen pusztulása. Zömök, mosolygó, barnabőrű lány, sok függő kormos varkocs keretében a kerek arc világító fehér, enyhén árnyalja vér; keskeny vonásu száj, lágy ívü orr, csodálkozó sötét szem: egyszerü szépség, hétköznapi báj, piciny vagy, Gyöngeségem, de parányabb a tér, a sors, a lét: belé fátylad egy csücske fér. Legyen a csontváz térdeplő szobor előtted, gyengéd Látomás: e lárva régebben mint én, ismer és szeret, tőle tudom neved s megilletődve forr az agy, a szem, a szív koldus családja a Királynő látogatásakor; pincében Hold világa, benn hinted fényedet e háznépre, s felérn kit árnyuk eltemet. Vér-lombos vaskos formáik között lejtő Madonna csendje, áthatod lázas tikkadt elnémulásukat, már nem vagy egymagad, öledben Csecsemőd és ringatod, majd Holtat tart karod, ő fekszik minden szemfedő mögött; pillantásod nyugodt: Apád, aki Fiad, magában oldja fel esengő szomjukat. Legyen az álca áldott s elhagyott, ha Egyszülötted e romból kikel, karodban ül, te tartod fény felé, így ér a szem elé kibomló alakod, lenge csípő-hajlat, feszült kebel, imádott szűz arc, gyermeki nyugodt, jég-homlokot emel a mélységek fölé, a Háromság kopár kék térdei közé. Hadd bízzam rád világom, Isten Anyja, fonódva ráhulló holttest alatt, mikor lágyát vetkőzi a vadaknak, görcsét az áramoknak; árnyékot fölkavarva éjnél zavarosabb a virradat; már idegenbe küld Uram parancsa, ki néked is Urad: útján a lovasoknak, megyek amerre az ősi léptek kopognak. Kit lábad eltipor, a szomju kígyó pusztul, de kéjben, mert érinti talpad; eves roncs hörpöl sóvár sárga éjet, ott is Szerelmed éget, s ő esküdözne, így jó, meghatva könnyez, gyantája megalvad; lidércem szégyenén a te vakító utad ha átnyilallhat, szent Szűz, illesse lépted, hogy verejtékezzék álmában, áldva téged. De tőlem vedd el külön sorsomat, mihelyt méltó leszek rá; nem kivánom, elválaszt tőled, kis burokba vet mely mint úszó sziget fátylad habján halad s bár édes tenger ez, szerelmes álom, száz búborék-tükör veled mulat: te légy az én Halálom, add nékem Életed! üszköm máglyára tedd, égesd el, a tied. Utolsó pillantásod iszonyat, a zöld-szikrájú szerető sötét szem tompán dermed borostyánkő-homályba, nincs többé fénye, lángja, nem óv, nem kér, nem ad, villáma megfagy a szempilla-résben, s minden kerted, gyümölcsöd széthasad a földön és az égen, végső kaput kitárva elhúnysz gyámoltadért: a mindenség halála. A tiszta reggel rém-látás az éjnek, homlokod íve űr a félhomálynak, ahol vonulnak vértes századok, s hegyek közt imbolyog szüreti, völgyi ének; e vértesek jutalmat sose várnak, mellükön címered, de rád se néznek, ki szebb vagy mint ha szárnyad forrás fölött lobog s mint tartó fonalad szövői, csillagok.

Rakovszky Zsuzsa: A Kettő és az Egy

Kezdetben ott állt a világ és köztem. Akkora nagy volt, hogy észre se vettem, hogy tőle kapja a bögre, a kisszék, a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt. Amikor elment, a hóba, a szélbe, sírva kitett a világ küszöbére. Később úgy jött, mint kedves fiatal nő, ember-alakban, éppen ahogy illő. De a Mindenség rejtjele, az arca mindent ígért, bár ő nem is akarta. A kozmoszt gyönge vállaira raktam, sokallta, elment, magamra maradtam. Most pilleként itt repdes a szememben pillám mögött, és nem hagyhat el engem. Most látom csak: az abroszból, a tálból, a falból is az ő léte világol. Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő. Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.

Oravecz Imre: H. Bosch álma

Ki emelte fel az esőt és vitte a hegy mögé? Ki nyálazta össze a fényt és tolta a nyelve alá? Ki nyelte le a nyelvet és beszélte fel a levegőbe? Ki rágta meg a földet és köpte a tányérra? Ki harapta át a torkot és dugott bele sípot? Ki szívta ki a fákból a zöldet és vezette el a mirigyekbe? Ki fújta fel a húgyhólyagot és kötötte az ujjára? Ki duzzasztotta fel a vizet és engedte le a vesére? Ki vágta le tőből a hímtagot és fúrta át vékony náddal? Ki nagyította ki az ondószálat és foglalt helyet benne? Ki nyitotta fel a hasat és töltötte meg édes gázzal? Ki szárította ki a lopótököt és húzta a nyakára? Ki dagasztotta meg a sarat és szíjazta a talpára? Ki görgette le a sziklát és őrölte meg a malomban? Ki ébresztette fel a halat és űzte fel az ágra? Ki ment hátrafelé és talált rá önmagára? Ki zárta magára a gömböt és dörömböl azóta? Ki festette fehérre az egeret és felejtette a búra alatt? Ki lopózott a fülbe és dobol éjjel-nappal? Ki fúrt lyukat a falba és kukucskált be rajta? Ki ette meg az almát és nyúlt ki belőle? Ki hívta a madarakat és menekült fejvesztve? Ki lopta ki a szemből a kéket és vakult meg tőle örökre? Ki szerezte meg az agyvelőt és loccsantotta a konyhaasztalra? Ki kötözött meg engem fűvel, cérnával, szőrrel és szegezett ide a vászonra, hogy moccanni sem tudok?

Pilinszky János: Vesztőhely télen

Kit fölvezetnek? Nem tudom. Kik fölvezetik? Nem tudom. Vágóhíd vagy vesztőhely? Nem tudom. Ki és kit öl? Ember öl állatot vagy állat embert? Nem tudom. S a zuhanás, a félreérthetetlen, s a csönd utána? Nem tudom. S a hó, a téli hó? Talán számüzött tenger, Isten hallgatása. Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.

Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga

KÖLTŐ Üdvözlégy, jól bírod e vad hegyi úton a járást szép öregember, szárny emel-é, avagy üldöz az ellen? Szárny emel, indulat űz s a szemedből lobban a villám, üdvözlégy, agg férfiu, látom már, hogy a régi nagyharagú próféták egyike vagy, de melyik, mondd? PRÓFÉTA Hogy melyik-é? Náhum vagyok, Elkós városa szült és zengtem a szót asszír Ninivé buja városa ellen, zengtem az isteni szót, a harag teli zsákja valék én! KÖLTŐ Ismerem ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál. PRÓFÉT Fennmaradott. De a bűn szaporább, mint annak előtte, s hogy mi a célja az Úrnak, senkise tudja ma sem még. Mert megmondta az Úr, hogy a bő folyamok kiapadnak, hogy megroggyan a Kármel, a Básán és a Libánon dísze lehervad, a hegy megrendül, a tűz elemészt majd mindent. S úgy is lőn. KÖLTŐ Gyors nemzetek öldösik egymást, s mint Ninivé úgy meztelenül le az emberi lélek. Mit használnak a szózatok és a falánk fene sáskák zöld felhője mit ér? hisz az ember az állatok alja! Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket, fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója megsűl benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben. Égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul, s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték s mint legelőkön a marhalepény, úgy megzsugorodva szertehevernek a holtak a város térein, ismét úgy lőn minden, ahogy te megírtad. Az ősi gomolyból mondd, mi hozott most mégis e földre? PRÓFÉTA A düh. Hogy az ember ujra s azóta is árva az emberforma pogányok hadseregében. - S látni szeretném ujra a bűnös várak elestét s mint tanu szólni a kései kornak. KÖLTŐ Már szóltál. S megmondta az Úr régen szavaidban, hogy jaj a prédával teli várnak, ahol tetemekből épül a bástya, de mondd, évezredek óta lehet, hogy így él benned a düh? ilyen égi, konok lobogással? PRÓFÉTA Hajdan az én torz számat is érintette, akárcsak bölcs Izaiásét, szénnel az Úr, lebegő parazsával úgy vallatta a szívem; a szén izzó, eleven volt, angyal fogta fogóval s: "nézd, imhol vagyok én, hívj engem is el hirdetni igédet", - szóltam utána. És akit egyszer az Úr elküldött, nincs kora annak, s nincs nyugodalma, a szén, az az angyali, égeti ajkát. S mennyi az Úrnak, mondd, ezer év? csak pille idő az! KÖLTŐ Mily fiatal vagy atyám irigyellek. Az én kis időmet mérném szörnyü korodhoz? akár vadsodru patakban gömbölyödő kavicsot, már koptat e röpke idő is. PRÓFÉTA Csak hiszed. Ismerem ujabb verseid. Éltet a méreg. Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány, rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat. Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az óra, már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, - kérdém? lásd az az ország. Útrakelünk, gyere, gyüjtsük össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már. Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott, az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.

Tandori Dezső: Hashártyaszakadási elégia

Kálnoky Lászlónak és Quentin Tarantinónak Hashártyaszakadással fél nap félájulatban, vergődve padlón, hogy fél körmömmel a rongyszőnyeget kapartam, éber-alattom állapotaimat megváltó kiakadások, összekavarva, ki volnék és kik a mások, kiket - halál! jövel! -: küldök kurva anyjukba el: volt ez ezerkilencszáznyolcvanhétben, a mű- tét, két év telt, mire oda jutottam el, hogy járni egyszerű- en nem bírtam, kive- rt a veriték, ha a buszperonra kapaszkod- ni próbáltam, reám csukták gyakran az ajtót, csúsztam a flaszteron, így határoztam el: kell, ami kell - magam megoperáltatom. Ha már magam magam nem bírom operálni, de még van ez, hogy élek, és nem tudom tenét jobblétre kicsinálni, az isten bassza meg minden elképzeléstek, ti égi rendek és földi szolgaszemélyzet hivatott, érdek tagjai, hogy a járóbeteg normál állapotot nem lehet tartani. A jó kurva anyátok kibaszott valagát, hörögtem, vagy „Dömi...!", a Medveszekreter felé így, nyögve, át- s-átkiabáltam, nem tudtam elröhögni magam, hogy - fasz! - felálltam, gyöngyfüggönyként lebezték a nyálam szálai a falat, telefonka asztalunkat, és Musiltól a Tonka című beszélyt, melyet leránték, s égi ajándék lett volna, ha az ördög torkomig le-s-le tömköd valami massza mocskot, úgy önti gecijét, hogy belefulladok, seggemen lelket ontok. Szerettem volna meg- halni? csak beteg valék? Fülledt a lég nem volt, szellőzteték, össze se szartam magam, csak a kályhacsempét kapartam, a hornyokat, üregeket, és nyomkodtam rohadt szemöregeimet, folyna ki a belátás, a kilátás, hogy e zilált Más csak én vagyok, rohadt volna el, aki baszott, aki engem akart vagy nem akart, akik; nem szakadt úgy a part, hogy fulladásig, kívülről tudott volna takarni; ájulásig, nyolc-tíz felvonásnyi, a parti, el-estig, míg az injekciók hatása pöcshuszár vágtatással faltól falig, mint akik maguk céltalanul edzik, húzott, nyúzott, csinált, nem csinált, és alig tértem magamhoz, arra vágytam, hogy a fogasra húznának, spékelő és gégeroncsoló eszközökkel, és agyonlocsoló csövekkel agyamat fújnák az alkonyat felhős koszvörösébe, soha többé elő ne jöjjön az, hogy ember e föle-taknya Földön élni kénytelen, és hogy elbeszélni kell bármit, értelemmel - - - de működött a szív és a tüdő, és nem kívánom velük-megszottyanásom, de az egészség állapotára vágyva vágyom. Hogy ezt írtam, luxus csak, fluxus, hagyjuk, gyere vert velő. Gyere, te légi zsákba varrt test kapaszkodása, láb karmolása tízfalon, vagy ölyv elől galambok jegenyekapkodása, menekülés és borzalom, ahogy a tollak apró vitorlái utána a kertudvar porába - áldáscsapat - nem létező eget dicsérve hullanak. A pusztulás ege létezik csak. Elégszer gondoltam el, ahogy markomba langyos étel, forró falat hullt fogaim közül, hogy fogyjanak, apadjanak testem erői, satnya létezői, ha csak egy ember is örül ennek, ha én magam: máris értelme van, szevasz! szorítanám mákos nudliba bárki baráti jobb kezét, moshassa, soha ne akarjon látni, más mi kapcsolatba idézni, felejteni akarjon, ahogy én azt, a padlón, azt a fetrengetést nem, nem felejthetem, nem, úgy, úgy felejtsen, ahogy a léti tartás anyagait nyomom mutatója s hüvelykje közé a borzalom hasi lotyatagát szakíthatatlanul, mocsokként adom ázva át, és mert a pusztulás valóság, nem csak álom, azt se kívánom, hogy hasonítsa átlag elképzelhetéssé, csak azt tudja: kevéssé vágyom már jó szavát az áldásnak, melyért jobbik énünk e földre fogantatott, a poklok minden gyötrelme törje, ha vágyom bárkire, ha így elgyengülök, zuhanjon szélütött oszlop reám, szakítsam a hídkorlát-rudat menekülve, magasfeszültség-húrokat érjek, mint pletykaújság hírében a fiú, ki lángoló testtel zuhant sinek közé, a robogó vonat szélén kihu- nyt a lobogás, a vállát leszakította a kerék forgataga, de élt, az ég nagyobb dicséretére: tudják meg annak rendjei, hogy én ily irgalommal sose lennék irántuk, ragyogjanak! kigyújtanám ruhájuk, apruljanak, középen és szanatt vagdalnám sínen őket, nem csodára levőket látnék bennük, de létem okait, és szerényen - „Dögöljetek az égben!" - azt mondanám, de minden ízem ezt mondaná: pusztuljanak! Vesszen a lélek s belé az anyag. - - - - - - - - - - - - - -áááááááááá - - - - - - - - S kértem mindenemnek mindennyi részeit: ha itt, ameddig itt: ne; józanodjanak. Emberisten, zabálj, könyörgök - tépd ezt! falat! -, legyek fogad. Bál, Kannibál, Magad. 1997. március 23. Sorsomat nem kivánom És nem kivánok élni Csak nincs mire cserélni - - - - - - - - - - - - - - - PS = Holtaimra utó, Rád még elő: egyenlőségjeled, Istenem, két minusz. Nekem szimplán elég: duplán kihúzz. Kérlek, biztosra menj most már legközelebb, ne legyelek, faladra, tízfaladra kenj, így keljen fel a Nap, ragyogjunk közös koszvadás alatt, és ami ehető, ragadozók emésszék, hírhozók Semminkből, bierce-i, blake-i vadak és madarak. Magam, magad. Ha így lesz, bármi volt, megéri: Isten, ha mersz, ölyvnek legyél egérnyi.

Rakovszky Zsuzsa: A trónfosztott királynő

Legyenek átkozottak... Hogy ezt tették velem... Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem: az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg... Most meg nézzen körül... de nem az én szégyenem, nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál - mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek. Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál - ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet. „Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz! A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc? Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc - őneki vettem! Meg kistáskát, tükörrel..." „Nézd, mit hozott neked anyád!" így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz és bújna el előlem... az Isten verje meg azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét! „Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán... Rossz a szívem... De különben? Soha! Már lánykoromban, megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz, borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!" A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem volt jó neki, csak a más asszony férje kellett! Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem - csak elnézem, hová juttatta azt az embert: rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen, engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett, az én jó férjemtől - hogy szeretett, Úristen! „Csak azt nézd, tetszik-e", azt mondja, „azt veszed meg, amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz nem számít!" Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt - kis őz, rubin szemekkel -, rám költött egy egész vagyont aznap... A ringlispílre is fölültünk... Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék repdestek volna... néha a föld zúgott fölöttünk, talpunk alatt a felhők... és aztán nyert nekem még egy sárga gipszlovat... Csak nevettünk és nevettünk... Ez egy ősrégi fénykép... Itt láthatja, milyen szép kislány voltam. Csodámra jártak... A nagyapámnak a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként: „Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!" Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban, még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel. Egészen szőke voltam - el sem hinné, ha lát, ma milyen vagyok... de minden sötétebb lesz idővel. Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban, körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék, az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon, fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt helye - benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom (minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt, a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont, felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen, mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át, az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt, inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt később, úszkál szivárgó levében tejfehéren, majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd magas polcán, ahol többé már el nem érem. Ma itt járt a hugom - többet nem engedem be. Órákon át - de mintha a fogorvos fúrója csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe átplántálnák a más szemét - csak mondja, mondja, hogy a világ, hogy az majd mit szól - azt a világot, amiről ő beszél, megtarthatja magának! Az a világ igaz valómban sose látott, az mindig csak merev szabály és puszta látszat szerint ítél - nem, én már elég sokat megértem, hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van. Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden, hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem - ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.

Székely Magda: Ítélet

Leomolván az idők, mint a várak, napján a végső elszámoltatásnak, mindkét oldalon ugyanazok állnak. Egy szín alatt a jók, a rosszak, szorongatókon a szorongatottak enyhületlen egymásba rajzolódnak. Pedig törekedve hiába minden idom külön kiválna, vissza enmaga térfogatába. De nincs hely ott hiú törekedésre, nincs mód kitérni a kiterjedésbe, a bűn kényelme végleg visszavéve. Ott nincs gonosz már továbbindulóban, a készületlen kívülebb lelobban, emlékezete elmarad a porban. Ott csak a jó az, ami súlya nélkül felsorakozva útra kelni készül, a gyönge híd csak egy hívásból épül, ha majd beteljesedve odaátról, áradnak egyre, a fényből másba, fényesebbe.

József Attila: Téli éjszaka

Légy fegyelmezett! A nyár ellobbant már. A széles, szenes göröngyök felett egy kevés könnyű hamu remeg. Csendes vidék. A lég finom üvegét megkarcolja pár hegyes cserjeág. Szép embertelenség. Csak egy kis darab vékony ezüstrongy - valami szalag - csüng keményen a bokor oldalán, mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán. A távolban a bütykös vén hegyek, mint elnehezült kezek, meg-megrebbenve tartogatják az alkonyi tüzet, a párolgó tanyát, völgy kerek csöndjét, pihegő mohát. Hazatér a földmíves. Nehéz, minden tagja a földre néz. Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa. Mintha a létből ballagna haza egyre nehezebb tagjaival, egyre nehezebb szerszámaival. Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, szikrázó csillagaival. A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve lassudad harangkondulás. És mintha a szív örökről-örökre állna s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmulás. Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc volna harang s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. S a szív a hang. Csengés emléke száll. Az elme hallja: Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja a pántos égbolt lógó ajtaját, melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma, csak dőlt a nyáron át. Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli éjszaka. Ezüst sötétség némasága holdat lakatol a világra. A hideg űrön holló repül át s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? Összekoccannak a molekulák. Milyen vitrinben csillognak ily téli éjszakák? A fagyra tőrt emel az ág s a pusztaság fekete sóhaja lebben - - varjucsapat ing-leng a ködben. Téli éjszaka. Benne, mint külön kis téli éj, egy tehervonat a síkságra ér. Füstjében, tengve egy ölnyi végtelenbe, keringenek, kihúnynak csillagok. A teherkocsik fagyos tetején, mint kis egérke, surran át a fény, a téli éjszaka fénye. A városok fölött a tél még gőzölög. De villogó vágányokon, városba fut a kék fagyon a sárga éjszaka fénye. A városban felüti műhelyét, gyártja a kínok szúró fegyverét a merev éjszaka fénye. A város peremén, mint lucskos szalma, hull a lámpafény, kissé odább a sarkon reszket egy zörgő kabát, egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél... Hol a homályból előhajol egy rozsdalevelű fa, mérem a téli éjszakát. Mint birtokát a tulajdonosa.

Juhász Ferenc: A tízmilliárd éves szív

Lök, sodor a vers-sűrűség, mint a megáradt folyam, taszigál a sors-mennyiség, tajték-sodra rámrohan, szó, képzet, hasonlat, véres élet-oldat, lét-szag, halál-lobogás, ásvány-hőből csöndparázs izzik, dörög, hömpölyög, elvirágzik, füstölög. Mellettem ladikok úsznak, semmiből semmibe csúsznak, csontváz-torlódás víznyál, mint a göndör birkanyáj, csillagok csorogva lassan bégetnek az éjszakában, pázsit-arcuk a magasban: pajzs-tolongás fény-csatában. Szivem tízmilliárd éves, húsa bánat, fénysalak, jajpillérek szenvedélyes szivacs-láza kúp-alak, homálya tűz-árnyék, bőre sóhaj-festék, hangja páfrány-suhogás, tonna-tömeg csipogás, sárkánygyíkok kétlábon ömlenek, mint az álom, gnú, gazella, oroszlán fut, mint világgyors fény-alagút, méh virágpor-sisakja, lepke pávatoll-bajsza zizeg tízmilliárd idő szivem nyüzsgés-anyagában, mint elektronhullám-felhő az atomhéj-rezgésvárban. Én a magány-történelem akarata, hite vagyok, az anyag történik velem megszületni ha meghalok, mágneses erőtér, emberiség-éhbér, minden állat-állomás, növényszivacs-szorongás, kő, tűz, omlás, gyász, tető, szoptató és etető, petét rakó, tojást tojó, elevenszülő és faló, az embermohó igen vállalta múltját velem. Ragyog minden történelem belőlem és belém folyva, mintha égi nyitott szemem: gyíkfarkú tejút csobogna. Fekszem hanyatt, élet-ágyon, pupillámba űrhab mászik, nem várom még a halálom, éj-ágam még nem virágzik, csak százlábú habfény, szappanoslé gyíktény kúszik arcomra lazán e vak tavasz-éjszakán, talpa buborék-ecset, enyvláz-söprű, pihe-cet, vérzik arcomra ragadtan minden testpikkely-hónaljban, vérhálót sző arcomra e fényhüllő fénylomha. A mindenség vére rajtam, így lebegek a semmiben. Világ lüktetése jajban tízmilliárd éves szivem.

Rakovszky Zsuzsa: Jób

Ma éjjel, álmomban, megint utaztam. Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal, a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már). Valami rossz arcú idegen a vonatban folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral, ócska kabátok közül sunyított rám, egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam, az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal, énnálam meg se pénz, se igazolvány... Reggelre befagyott a konyhaablak. Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogy sem. Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy használt étolaj... Mindegy, nagyobb hideget is értem én... Igaz, a barakkot az az ötven ember csak belehelte... Hogy hányan ottmaradtak, de hányan... Nem is értem, én hogy lehetek itt... De engem mindig őrizett az Isten. Csoda pedig - tíz év ott, a jéghideg pokolban, a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren. Hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem. Aztán itthon... Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam, a diplomámmal, és fáztam tovább a télen, amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem. De hányat elvittek, amíg én oda voltam! Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem... Engem mindig megőrizett az Isten. Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át, hajnalban keltem, és délre jó, ha kiértem... Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt (...mert azé a haza...). És a fenyők közé gyümölcsfát ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem: „Apám, hát mire jó ez?" (Ahogy megyek a nagy zöld sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem...) Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek. Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók. Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?", kérdem az anyjától, az a kis szemtelen meg (szép kislány volt - az a fekete, hosszú copf, egy kézben el se fért, és leért a derekára) odapattan elém, nagy mérges szemeket vet rám - óriási, fekete szeme volt -, „Semmi kislány", azt mondja, „kisasszony: domnisoara!" Egyszer később, a rozs között, csókolóztunk is egyszer, de semmi más... Igaz, nagyon nevette, hogy milyen zöldfülű vagyok - pedig hát... Még húsz se volt, szegény... Az ereit, zsilettel... Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de én nem tudom... Előbb még elküldte nekem a copfját... Mikre vissza nem emlékszik az ember, mikor már arra sem, hogy hova tette a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt... A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél, kifagynak a síron a begóniák, pedig milyen szépen megfogantak a nyáron... Második feleségem volt... az első, az él ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt tőlem nyolc éven át... És ott van a kicsi lányom sírja is... még egyéves se volt... Semmit sem ér ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik. Mindig mindent magamnak kell csinálnom. Én mindig hittem a reinkarnációban. Egy médium - Kolozsvárott lakott, és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer az csak rám nézett, és mindent megmondott rólam: hogy tíz évig leszek távol, élőhalott, hogy másik országban, más városban öregszem meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, hogy eddig már hányszor és mi mindennek születtem, sőt, még le is rajzolta egy füzetbe. Még ma is őrzöm azt a papirost a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva: ilyen voltam, mikor ősembernek születtem, ilyen, mint római dajka, mint sisakos, szakállas görög harcos... Mint francia vicomte a múlt században, igen sok rossztettet elkövettem, igen, és azt a sok bűnt vezekelem le most - így van. Másképp mi célja vagy mi értelme volna?

Nemes Nagy Ágnes: Trisztán és Izolda

Marke király Lent fáklya ég. Ködös az este. Tojáshéj-élet! Merre, honnan mozdul a roppant-ujjú kéz, melynek nyomán végleg beroppan? Kutat a kéz, házak alá nyúl, az ember fészkét megleli; én láttam a velőt utca-kövön lecsorgani. Jön, jön. Vállam hiába volt hát, s nyakam, szándékom, bírni boltját e háznak, s tisztesség; - csomókban alusznak kint a földeken, a kora-téli dara ráfoly rongyukra, arcuk meztelen - S te játszol. Készíted most is nyoszolyádat, elmédben nyitva, nem nekem, no, karcsú, kényes, szép pohár, be mocskos vagy, be förtelem, s elmémben boldog, mint soha, megrezdül vékony nyakadon a törnivaló csigolya - én ifjú nem vagyok. Temettem csákánnyal, mert fagyott, ruhámat nyakamon megoldom mindég, ha erre gondolok, láttam szétszórtan ujjakat, s tébolyt facsarni tiszta észből, s ökrendezésig undorodtam a bűntől és a büntetéstől: fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny, s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál, az aljból itt kimenekedni rajtad, megtántorodva fogtam át a gallyat - jaj - Ki külső vészt küldtél reám, fenyegetvén fejem, hazám, s férget növeltél szívemen, irgalmazz nékem, Istenem! Lent ritka köd. S még mi? Palánk, szemét. Duzzad a függöny. Itt a szél. Éjfélkor ágyából kikél, s a felderengő bárka-vásznak permetjében csattogva áznak - tengeri szél. Izolda Mikor bejött az a veréb, belenyilallt a tárt szobába, a szembe-falat oldalozva súrolta végig feje, szárnya. Micsoda semmi koppanás! A gyűszű koppan így a selymen, ahogy fején a fal kopog. Azután lebukott. Nem pusztult el, ereje szálltán. Felborzolt, tollas szív, a párkány szélén lüktetett, verdesett, rángva emelte az eget, áttetsző boltozatú mellett - míg lent a lányok énekeltek (nosza, lengessétek a rózsát, hosszú a szára nagyon, mint légycsapó a legyecskét, úgy kergeti bánatom). Azóta hallom hajnalonként, rekedt hang, mit a köd begöngyöl, csatakos, csapzott még a fű, mint szempilla az éji könnytől, szól a veréb-hang, testtelen, szól vékonyan, szól tehetetlen, hintázza keskeny hang-magát egy ág hegyén, a puszta berken - ablakban álltam éjjel, mint a gyertya, mely önmagában-támolyogva megdől, viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja, és reszket és lángol a félelemtől - De később egyre nő a köd. Növő szívdobbanás-közök. És nő a vád. Roppant uszonnyal Hánytorog kint a félhomály, tengerrel fojtott lassú tűz, sustorog, füstölög a táj, fullad a hang, jönnek, taréjjal, úszva a testek, felzihálva, iszamos hátukon a bűn kigyöngyösödik, mint a pára - És azután vizes, hideg tej, szétömlik hirtelen a reggel - egy csepp piros a csipkefán s a szél marad. Körbecikáz s domboldal-hosszat maradék köd-gomolyokkal gurigáz. Trisztán Csontos vagyok. Sápadt az arcom. Nem kell színlelnem a nyomort. Mikor a vízen vittelek, lábam magától megbotolt. Lábam magától megbotolt, szándékosan, a leshelyen, térd, váll, boka, egy dobbanás, s keresztülbuktam testeden. Keresztülbuktam testeden, homlokomat iszapba hajtom, körül a nép, körül a nád, tavalyi torzs karcolja arcom. Cuppogva húzom térdemet. Téged ragad, visz a menet, csattok, arany-farú lovak híg, téli porban ködlenek - Így indulsz Istent csalni meg. Kiáltani, megállj, vitézen, átvágni kinti, benti vészen a dárda-fényben rengő nád fölött! A kinti vész! hisz volna tenni tettem, körül országra leskelő dögök, csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem, hogy lebírjam, győzzem az ördögöt! Üres az út! Sáros az arcom. A parton csapzott kalyiba. Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni, tenger, iszap, gyékénybuga. Nádszálat téptem, vállra vettem, nincs mit keresni - gyönge dárda, nincs mit keresni - most fülemnél csörög, csörög száraz szakálla, megindulok - nincs mit keresni, megindulok az út után, nincs mit keresni - vág a szél, csattog, csattog vizes csuhám.

Pilinszky János: Apokrif

Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad. És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek? Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében. Így indulok Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van. 2 Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért. S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat, Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra - Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyu terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. 3 Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben. Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.

Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad, csak az angyalok s a lovak. Csak állnak lent az udvaron, az angyalok meg a szobámban; csellengnek néha szinte százan - egy lény mit is tesz önmagában? Feldobrokol, s ismét megáll, vagy szárnyát csattogtatja olykor, mint egy szellőzködő madár. Csak állnak és nincs semmi más, csak látvány és csak látomás, csak láb, csak szárny - az út, az ég, bennük lakik a messzeség - oly távol vannak, oly közel. Talán ők már nem hagynak el.

Oravecz Imre: Dubrovnik

Középkori város a felhőkben, az utcákon senki se jár, a falakról eltűntek az őrök, nem kémlelnek már a messzeségbe, a padló alatt kódex, egy fatábla óvta meg a pusztulástól, megállás nélkül rótta a sorokat a szerzetes, míg ki nem esett kezéből a toll, a kútban vasmacska, sokáig száguldott lefelé, átszakította a virradatot és magával vitt belőle a hideg mélységbe egy esőszürke darabot finoman őrölt liszt, egyenletesen elosztva a zsebben, mely a posztónadrágból megmaradt.

Kassák Lajos: Mesteremberek

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban. A kék fimramentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák... De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján: szótlanul és teljesen, mint maga a megbonthatatlan anyag. Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század. Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő, s holnap már áldomást tartunk az új falakon. Holnap azbesztből,vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal! Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mást. Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk, hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai. Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk: Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyű, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Ríván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmult korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton éjszakája

Mikor lement a térre, már a sátrak a lampionok fényében áztak, gyertyák üvegek nyakában álltak, nyári Halottak-napja-fény, és deszkapolcon porosan a rózsaszínű krepp-papirbabák. Oldalt tetováltak dombjai, dinnyék olajzöld bőrén forradásos, kötőtűvel kipontozott szivek. Fent fényreklámok hullámzó haja. Forró szél. Némi szalma. Sötét volt az az éjszaka. Ment, ahogy körbezárta jelenlétének álruhája, ment mozdulatlan, egy magasvasút futott fölötte. futott fölötte. Tisztítsd meg az arcod. Két tenyered öblébe hajtod, tenyéröbölnyi vízre hajtod, harántcsíkolt az akarat, itasd meg, mint egy madarat, itasd meg, mint egy állatot, mosd, mosd az arcod és a nap, melynek minden sugara végén apró keze van, majd a nap kezével az arcod - Éjszaka. Vásznai súlyosodva függtek be a fények közé, a pultok közé, melyek selyemcukor-mód és úgy csillogtak, mint a hernyók, gyertyák fulladozása, szélroham. A régi kertben. A kertben volt a százezernyi, az ostyafényű ég alatt, a másik arcot kell lenyelni, s a zöld virág, a bodzaág, amelyre Judás felköti magát, s egy csillag némi zöldje fönn, a kertben volt a mérhetetlen, bár volnál oly kicsiny, szerelmem, mint egy isten az ostyán. És jöttek már a tankok. És jöttek már a tankok. Fém-hullámhegyek elől futott az utca kőmederben, futottak a puha testek fém és kő között, egy-egy léggömböt húzva még magukkal, dőlt bódék vászoncsattogásait, hídkarfák loccsanásait, távol hamut, és üveg-permetet, s a hangközökben azt, ami fújt felettük, azt, ami fújt fent, fent, a teljes égitest fölött. Egy mellvéden vetette át magát a többivel együtt, együtt, meredeken gurultak, darabosan, zökkenve hulltak, fent sorozatok még, ők egymáson át, mint egy hegyomlás. - - - - - - - - - - - - - - - - - - Köd volt, amikor ujra látni kezdett. A vízparton feküdt. A nád. Mellette másik test is az iszapban, oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt, mintha külön hó hullott volna rá. Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal emelkedett föl, mint a füst, mellőle, vagy, belőle fölkelt, s oly áttetsző volt, amikor feküdt. Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal. És vitte akkor is, mikor elindult. Homályosan, a testet vitte még. Elnyúlt ködök vízszintesében ment, ment, jobbkezével tartva balkezét.

Pilinszky János: Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? - nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Kosztolányi Dezső: Mint aki a sínek közé esett

Mint aki a sínek közé esett... És általérzi tűnő életét, míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép, és lát, ahogy nem látott sose még: Mint aki a sínek közé esett... a végtelent, a távol életet búcsúztatom, mert messze mese lett, mint aki a sínek közé esett: Mint aki a sínek közé esett - vad panoráma, rémes élvezet - sínek között és kerekek között, a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset: Mint aki a sínek közé esett.

Tolnai Ottó: hallom milyen áhítattal hallgatják

hallom milyen áhítattal hallgatják ahogy fűrészelem az áriát még jó hogy behozathattam hegedűm hallom azt mondják még mindig mennyi tűz ady is szerette hallgatni (bácskaias) játékát meg azt mondják mégiscsak csodálatos ez a goldmark a dalkör is műsorra tűzhetné az áriát hallom milyen áhítattal hallgatják az apáca és a lefogó fiúk vegyest közben csupán arról van szó erre rég még künn felfigyeltem van ebben az áriában valami fémes ez a rémes kompozíció az egyetlen ugyanis amely ha rászorítom márpedig nagyon rászorítom netán átfűrészelhetné cellaablakom rozsdás rácsait szeretnék künn a szabadban végezni magammal rágni közben a füvet a háború és béke vége felé is van valami fű noha én egy másik harctéren a kényszerzubbonyon miért nincs epolett a kényszerzubbonyra miért nem aggatnak kitüntetéseket noha én egy másik harctéren egy másik harctéren estem el

Weöres Sándor: Le journal

kanca futott az udvaron egy cédrus ötlött a szemébe mindkettő szűz phaenomenon „lelkes lelkem kinek a képe" ó bár tudnék lóul dalolni zablát kantárt rám Múzsa fonna abrakom hymni odi psalmi nyeregbe Orpheus pattanna Csung-kuo Hellas France Micráim bámulná porcelán patáim fehér lámpám harisnyáim túl értelmük kaptafáin kanca futott az udvaron egy cédrus ötlött a szemébe mindkettő szűz phaenomenon "lelkes lelkem kinek a képe" ó bár tudnék lóul dalolni zablát kantárt rám Múzsa fonna abrakom hymni odi psalmi nyeregbe Orpheus pattanna Csung-kuo Hellas France Micráim bámulná porcelán patáim fehér lámpám harisnyáim túl értelmük kaptafáin szférikus breviárium keletkezne gratis sogar nem kéne honorárium csak mennysugár emelkednék napvilágba hullnék holdharmatba le édes gyümölccsel tele csontvázam hieroglifája sok anthropoid mennylakó lóságomtól tisztulna lóvá s Xenophanés hite valóvá ha énekelnék én a ló rossz üst a majom feje benne égi szikra pattan s mire kép lesz és zene hamuvá hull az anyagban síkságon bacchanalia ormon Zeus-trón s tengermélyben Aphrodité Pelagia korallzátonya lila éjben Helena bátyjai az égen le nem köphetőn messzi láng nemzőgörcsöd mennyei fényben ennyid van domestique oráng kezednek minden alkotása egy ránc csak Diotima leplén s ha ujja igazítja keblén innen van némi ragyogása tekintélyét elgondolom Attikának Itáliának tulajdonkép csivit-szalon szerenád Garufáliának ha olykor felkelek korán nézek gyomorva kézve lábva szerelmes Garufáliám szerelmes Garufáliába nézlek ó Garufália te vagy lényem tükörfala saját pofámat látom végül minden azonosságba békül de látszat-létben egymás mellett pásztor ordít bárány legelget lovat nőt s más eszményképet esz az ember és a féreg oráng komm her tekints körül nem lián szantál mangó pálma tájadnak más-képű az álma beton szögell acél feszül a város férfimorajának partján a mező lánykateste pőre halmai koncul esve az erőszakos technikának Dunába rondít a sirály a fecskék a tornácra fosnak dzsiggel egy hettita király képe alatt Kossuth Lajosnak balzsam jut minden lakosnak így készül az illatos tag múmia kit masztaba zár ön is hettita ugyebár a hettita a hettita különös nép a hettita azt hiszi minden hettita mindenkiről hogy hettita furcsa madár a sirály azt hiszi minden sirály ha jön egy másik sirály az nem igazi sirály álmodban fordulj mit tehess város felett sápad az éjjel nem Pegasossal csak gebével korán indul a szemetes leáldozó csillagörvényben röpke papírt gyűjt tőrhegyen míg ébred pálmafák tövében a Ganges partján Debrecen a Déri-múzeum előtt szárongban sétál Sárika mósuszillat tölt levegőt hatlábú az Arany Bika síkság korlátlan álmai délibáb hullámára festve ind szentélyek párkányai felettük Aurangzeb mecsetje a Nagyerdő felől a tenger fényes borbélyműhelybe árad sodor polipokat csigákat a tükrökből tűnik a szender udvarias fehér segédek homlokig vízben állanak zavaros mélyben a vendégek arcukon tajték ázalag gyűlnek a tenger foltjai Golgotha árad óriás kereszten függ Csokonai kétoldalt Tóth Árpád s Gulyás ó nem kell árkus az írásra mert ha bőröm hullana csontvázam hieroglifája némán éppígy vallana amit nem tudok arról szóljak amit tudok hallgassam el s majd ha nélkülem száll a holnap kérdeznek s csontvázam felel mit nem gondolok hangoztassam és mit gondolok elhallgassam kuss az igaz harsog a talmi többit sírból kell kikaparni verssorok közti résbe fér angyalok és próféták népe minden betűnél többet ér a papír pőrén maradt része legszebb alkotás a séta bár a földön nem hagy jelet ám a piramis rossz tréfa teng percnyi ezeréveket hinárral kötöz a kanális hogy a világból ki ne fuss sok Homo Esothericus rengeteg Homo Bestialis a narcisszák apácarendje meghív magányos szerelemre s a kecsketenyésztők zsinatja a kis faunt örökbe fogadja hellén szem héber látomás egymást pocsékul elrontotta menny-gyümölcs és pokol-tojás lett paradicsomos rántotta oráng geh weg ne nézz oda úgy sem tudhatsz segíteni mindez természetes csoda szól Kafka Franc az isteni már bajszunkon kétfelől apró búborékok ülnek széles állkapcsunk elől aranyhalak menekülnek az egész akvárium rémült gomolygásba kezdett még a hőmérő is reszket s az ódon almárium de a kopott családi képek a falról vak közönnyel néznek bíztatón nem kacsingatnak se nekünk se a halaknak inkább csodáld a paripát nem-írható tudása mennyi lelkében őrzi mosolyát nem is bírná arcára venni hámja és nyerge sem saját de vállalja ha ráteszik csak szennyes vizet nem iszik így lejt a feltört réten át mit elvégez a sok dolog sosem az ő elgondolása mire egy eszmét feltalálna bőre lábunkon csikorog

Tolnai Ottó: most hogy befagyott a duna

most hogy befagyott a duna pánikszerűen keresem korcsolyakulcsom reggelre biztosan befagy a palics is és egy kisgyerek kifut a középre mint valami titkos szerződés alá aranykacsát ütni pánikszerűen keresem korcsolyakulcsom de állandóan csak nikkelboxerembe gabalyodnak ujjaim pánikszerűen keresem korcsolyakulcsom hogy lecsavarozzam lábamról pörge korcsolyámat ne csússzak át a sötét kőlyukon hol a köszörült gusztonyom hogy védekezzek nem csúszhatok át a sötét kőlyukon ne csússzak át a pokolba ne csússzak át ilyen könnyedén megvan itt volt a lajbizsebben a korcsolyakulcs tán még lecsavarozhatom pörge korcsolyámat noha ez már a sötét kőlyuk jege tán még lecsavarozhatom nem már nem csavarozhatom le ez már a csontkorcsolya a csontkorcsolya mit annyit bámultál a szegény kisgyerekek meztelen lila lábán

Tolnai Ottó: nemcsak a homokban

nemcsak a homokban a homokvárak omló tornyaiban olykor még járdán a sötét löszben is kigyúl ilyenkor a darált gyöngyház ünnep és nem is kicsi kijött az ELŐRE első száma hihetetlen de ma még a házimuzsika a grieg is erről szólt apa meg is jegyezte ha mindig így meg tudnám emelni a gyöngy hogy visszakanyarodjak véletlen felcsípett motívumomhoz egész óceánt elbír csöpp hátán akkor az én gyöngybetűim is ki fogják bírni az eljövendő korok súlyát mit bizony máris érezni vélek hátamon ugyanis az igazgató úr (désiré édesapja) szimatot fogott és a foglár is mind erősebben szorongatja fia nyakát elzárta a fogda litográfiáját amelyen a kéziratot lehúztuk végül még majd minket is lefognak csíkos göncöt húznak ránk nincs kizárva mi hibáztunk fellengzős koncepciónkkal egy fogdai közlönyt kellene szerkeszteni csupán akkor sosem is zárhatnának be minket a fogda közlönyének szerkesztőit ha hibáznak büntetésül legfeljebb szabadon bocsátnak egy fogdai közönyt kellene szerkeszteni csupán és csak titkon darálni bele olykor egy kis gyöngyöt mint ahogyan a pannon-tenger darált be előre gyöngyházat homokváraink omló tornyaiba

Tolnai Ottó: minket csavar

sejtettem ilyen irányba csavarodik el a dolog ez lesz a vége annyit járunk a moziba egy szép napon rólunk fog szólni minket csavar egyik kerékről a másikra rólunk fog szólni a film arról hogy amikor huszadszor nézte meg a carmen-filmet újvidéken kezdte nisben folytatta mert amikor újvidéken kidobták a rajziskolából lement nisbe egérék is épp ott muzsikáltak szerette egeret együtt fociztak az aranycsapatban csak egy hibája volt egérnek mondta gyáva volt fejelni újvidéken kezdte mondom és nisben folytatta és huszadszorra elemérnek épp itthon sikerült elcsípnie ám az utolsó vetítésen egyszerűen hasbaszúrta egy paraszt úgy kezdődött a dolog hogy kalapban ült be a paraszt a moziba és elemér leütötte a fejéről a kalapot az meg se szó se beszéd hasbaszúrta leszúrta mint egy disznót amikor a történteket így igaz kissé összefogottabban elmeséltem zolikának a szőke tiszában aki filozófusnak készült belgrádban azt hiszem el is készült csak annyit mondott: pontos. mi pontos zolika kérdeztem a dolog maga pontos mondta zolika ugyanis az a bajszos filozófus akit úgy valahogy hívnak mint a gecsét az a nagybajuszú is pontosan húszszor nézte meg a carment csak akkor még nem volt mozi ő operába volt kénytelen járni na már most tényleg pontos de tettem hozzá már ott a szőke tiszában az érdekes mégsem ez hanem hogy ez a nietzsche szerette erről orbán *2 mesélt nekem aki meg zágrábban készült filozófusnak csak ő nem készült el félbemaradt szóval szerette meg is zenésítette petőfi verseit turinban élt (mint kossuth) amikor az ókanizsaiak megnyerték létramászásban a világversenyt ott élt azúrmagányában (ezek is orbán szavai) de ő is futott a többi falubolonddal a tűzoltózenekar után sok tűzoltózenekar defilírozott akkor turin utcáin de ő csak az ókanizsaiak után futott zseniálisan megérezte hogy ők fogják megnyerni a versenyt az egyik kiskocsmában össze is barátkoztak noha kizárólag csak a szökőkútból ivott összecsukható zsebpoharával az apci petőfi verseket szavalt neki eredetiben megígérte új indulót fog komponálni az ó- kanizsai tűzoltózenekarnak meg is kértem piust aki az egyik leghíresebb német lekvárgyárban dolgozik kerestesse ki nietzsche hagyatékából azt az ókanizsaiaknak komponált indulót hát igazad van jócskán felcsavarodtunk sejtettem végül minket csavar egyik kerékről a másikra sejtettem végül mind összevérezzük a mozi lepedőjét moshatja az üvegszemű gépész felesége aki arról álmodozott filmszínésznő lesz nem pedig hogy véres mozivásznakat fog sulykolni hiába szorítottam rá a tenyeremet elemér sebére csak még jobban spriccelt belőle a vér aztán hogy főbe lőtte magát az megint külön tekercs épp most nézi vak vigh tibike

Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujábók

Édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott, édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott, a ház elé ment, onnan kiáltott, nehéz kontyát lebontotta, szőtt abból sűrű rengő fátyolt, bokáig-érő drága leplet, szőtt súlyosan-lobbanó palástot, fekete-rojtos zászlót a szélnek a tűz-lucskos, vér-szagú alkony. Ujjait csillag-kacsokba fonta, arcát a hold habja bevonta és úgy kiáltott édes fiának, mint egykor édes gyermekének, a ház elé ment és szólt a szélnek, szólt az énekes madaraknak, szólt a szerelmes vadludaknak, odaszólt a didergő nádnak, a holdban-lebzselő krumplivirágnak, a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak, a kutat-árnyazó kis ecetfának, odaszólt az ugráló halaknak, a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak: hallgassatok madarak, ágak, hallgassatok, mert fölkiáltok, hallgassatok halak, virágok, hallgassatok, mert szólni szeretnék, hallgassatok föld mirigyei, vibráló-uszonyok, égi-ernyők, csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás, atomok mélyéből szívárgó zajongás, érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak hallgassatok, mert fölkiáltok, fölkiáltok az én fiamnak! Édes fiát az anyja hívta, gyűrűzve szállt föl sikoltása, szállt a mindenség-csigatekervényben, oldala megvillant a fényben, mint halak zsíros-pikkelyes háta, utakon fém, só lázadása, Édes fiát az anyja hívta: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édesanyád! Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édes-öblöd, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te hűs forrásod, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te emlék-emlőd, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te hervadt-sátrad, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te félig-vak lámpád. Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm, csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm, a combom, lábam-szára, a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok, szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés, megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok, a villany is rossz, megüt az áram, eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén, az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák, veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas, vizenyő-indáktól érik a lábam, csomós, lila növényzet borítja combjaimat, lábujjaimon csont-épületek nőttek, kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós, csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek, minden ágam búcsúzni készűl, beteg, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, mert én csak révülök, szikáran betölt a benti-látomás, szikrázik a korhadt, deres szerveken, mint kerítésen lógó fagyott ingeken a tél-reggeli kakaskukorékolás, én hívlak, a te édesanyád, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, a dolgoknak adj újra elrendelést, a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést, a rakoncátlan fésű mutassa meg magát, mert én már két ikrás, zöld szem vagyok, áttetsző-könnyű, mint a szitakötő, akinek, fiam, te jól ismered, tarkója, s állkapcsa között két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget, csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok és nem-földi dolgokat látok ezekkel. Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, igazíts el mindent a lélekzeteddel. A fiú ezt meghallotta, fejét hirtelen fölkapta, szimatolt tág orr-vedrekkel, lüktető lebernyegekkel, fülelt erezett fülekkel, síró hangra egész-testtel, mint vadász nyálkás léptére, erdő-tűz kondor füstjére, mikor a füst szövetében sír az erdő, vinnyog kéken. Egész fejjel fordúlt arra, hogy a régi hangot hallja, s érzett ekkor riadalmat: meglátta farán a gyapjat, osztott patáit meglátta, gyopár-csülkeit csudálta, s ahol liliom világít szőr-erszényű bak-almáit. Futott a tóhoz robogva, szüggyel a lombot kotorva, teste már habos csatakban, fehér tajték földre csattan, két-pár fekete patája, virágot sebez halálra, gyíkocska mállik alatta, hűl toka-szakálla, farka. Amikor a tóhoz érne, ránéz holdfényes vizére: vízben rezeg holdas bükkfa, tóból szarvas néz rá vissza! Most látja csak, karcsú teste vastag szőrrel van befedve, fedi szőr a térgyét, combját, rojtos-ajkú vesszőtokját, feje agancsot rügyedzett, csont-ág csontot leveledzett, arcát állig szőr borítja, ferde-vágatú orrlikja. Fának veti dús agancsát, nyakát hurkás erek fonják, toporzékol, magát töri, szeretne már kiáltani, de csak szarvasé a hangja, amit vissza-hall az anyja, hullatna fiúi könnyet, nem-látni fúj vizi-szörnyet, hogy a szuszogás-örvényen megragyognak vizi-éjben virág-uszonyú halacskák, buggyant-szemű gyémántocskák. Mikor a víz tolla csappan szarvas áll a hold-habokban. A fiú most vissza-kiáltott elbődűlt nyakát kinyújtva, a fiú vissza-kiáltott, szarvas-hangon búgott a ködben: anyám, édesanyám, nem mehetek vissza, anyám, édesanyám, ne csalogass engem, anyám, édesanyám, fölnevelő dajkám, anyám, édesanyám, szép habos forrásom, növesztő-lakásom, nagy-rügyű csecsbimbóm, fagytól-óvó sátram, anyám, édesanyám, ne kívánd jöttömet, anyám, édesanyám, selyem-virágszálam, anyám, édesanyám, aranyfogú madár, anyám, édesanyám, ne csalogass engem! Ha én visszamennék, szarvamra vennélek, szarv-hegyről szarv-hegyre dobálnám a tested, ha én visszamennék földön görgetnélek, eres kis emlődet patámmal megtörném, szarvval szurkálnálak, foggal harapnálak, ágyékod taposnám. Ha én visszamennék, anyám, édesanyám, lelked kiontanám, nagy zöld legyek dongnák, csillagok ámúlnák virág-szerveidet, akik pedig engem bőven melengettek, zsíros ragyogással, meleg-áramlással, mint lágy szuszogással Jézust a kis barmok. Anyám, édesanyám, ne akarj te engem, bizony holtra válnál, amikor meglátnád fiad közeledni. Szarvam minden ága tekert aranyperec, szarvam minden gallya karos gyertyatartó, szarvam minden hegye szép ravatal-gyertya, szarvam minden lombja aranycsipke-oltár. Bizony holtra válnál, ha látnád az égen röpülni a szarvam, mint halottak napján fénylő nagy temetőt, gyertyaláng-leveles kő-fát, a fejemet. Anyám, édesanyám, ha fölkeresnélek: téged pörzsölnélek fekete csutakká, égetnélek zsíros fekete agyaggá, téged megsütnélek szenes húscafattá. Anyám, édesanyám, ne kívánj te engem, ha én visszamennék téged fölfalnálak, ha én visszamennék házadat földúlnám, a virágos-kertet ezer agancs-ággal össze-kaszabolnám, kitépném a fákat szarvas-fogaimmal, kiinnám a kutat egy nagy kortyintásra, ha én visszamennék házad fölgyújtanám, akkor kiszaladnék a temetőkertbe, hegyes puha orral, mind a négy patámmal apámat kiásnám, föltépném fogammal koporsófödelét, csontjait kiszórnám! Anyám, édesanyám, ne csalogass engem, nem mehetek vissza. Ha én visszamennék halálod okoznám. Szarvas-hangon a fiú így kiáltott, s rá vissza-felelt, szólva az anyja: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édesanyád. Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, főzök majd savanyú-levest, vághatsz bele hagymát karikába, ropog majd fogad alatt, mint a kő-falat az óriások fogsorában, adok meleg tejet tiszta pohárból, tüzeshasú békákkal ijesztő, zöld óriásvarangy-pislogású pincémben bort is csurgatok kócsag-nyakú üvegekbe, dagasztok kenyeret kőzetes ökleimmel, tudok én, tudok én habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, rikácsoló libák eleven-bögyéből téptem dunnádba a tollat, sírva téptem síró ludaimról, a tollfészek fehérre átolvadt mellükön, mint a haldoklók szája, napfényben mosdattam, fölrázogattam a szalmazsákot, lépteid fölsöpört udvar, terített asztal várja. Jaj anyám, édesanyám, nem mehetek én oda vissza, ne adj nekem te fonott-kalácsot, édes kecsketejet virágos pohárba, ne is vessed meg süppedősre ágyam, ujjaiddal ne dúld föl a ludak mellét, borod inkább öntsd ki, döntsd apád sírjára, a vöröshagymákat fond be koszorúba, tajték-belű lángost süss a kicsinyeknek. Számban a meleg tej csak ecetté válna, a kalács előttem kő-teknőccé válna, borod poharamban piros vérré válna, dunnád minden pelyhe válna kék lángokká, itató kis bögréd kék kard-liliommá. Jaj anyám, jaj anyám, én jó édesanyám, a szülői házban nincsen maradásom, nekem a zöld erdő lehet csak lakásom, gubancos nagy szarvam nem férne házadba, temető-agancsom nem fér udvarodba, az én lombos szarvam dübörgő világ-fa, csillag a levele, tejút a mohája, csak szagos füveket vehetek szájamba, első-szőrű gyepet fonhatok nyálamba, nem ihatok én már virágos pohárból, csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból! Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam, szarvas-hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan. Ha gilice sír, gilice sír, madárka szól, madárka szól, fiam, mért vagyok én, mért vagyok én a mindenségben boldogtalan? Emlékszel-e még, emlékszel-e még kicsiny anyádra fiam? Nem értem én, nem értem én gyötrött-szomorú szavaid, boldogtalan. Emlékszel-e még hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt boncoltál kecskebékát, pettyes-hártyatenyerét a kerítésre szögezted, bújtad a repülőgép-szakkönyveket, segítettél nekem a mosásnál, szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festő volt a barátod, emlékszel-e még, szombaton este, ha megjött apád józanúl, hogy örültél? Jaj anyám, édesanyám ne emlegesd a régi szeretőmet, barátaim elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festő ki tudja hol van édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom? Anyám, édesanyám ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott, kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat, mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi, mert föltántorog a sírból, körmeit, szőrét visszanöveszti. Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember, azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba, de ökrendezni kezdtem a félelemtől, épp akkor jöttem haza Pestről, Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak, jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng, Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálzott, mint a csecsemők, belseje kifordúlt csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt, hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték, reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd, kiszőrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bőrű, sárga hernyó a gégéd. Jaj, azt hittem benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak. Jaj, jaj nagy zöld eső volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek, egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott, mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott, mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva, fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál, fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgő ezüst-kosár, fújták a cimborák kirepedt, vérző ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel, fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat, fújták a borravaló címeres bolygóit föl az űrbe utánad, kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva, tódúlt a villogó, merev, körajkú hangszerekből a hullaszagú űrbe, tódúltak megkövesedett szeretők, rothadó asszonyok, korhadó baka-nagyapák, kis házak, bölcsők, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökű zsebórák, húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny, tódúltak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgő sárga-pitykés közlegények, fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk, s te vezényelted őket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok, két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllői szíveden, a cipőd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgű lábadon fehér harisnya fújták a cimborák a ropogó esőben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyűk, mint ősmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréz-trombiták. Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat, hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földből kibújnak. Édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, hagyd azt a kő-világot, kő-erdő szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi-fények, vas-hidak, villamosok habzsolják föl a véred, rajtad naponta száz sebet ütnek, te sose ütsz vissza, én hívlak, a te édesanyád, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza. Ott állt az idő hegygerincén, ott állt a mindenség torony-csücskén, ott állt a titok kapujában, szarva-hegye a csillagokkal játszott, s szarvas-hangon a fiú így kiáltott, vissza-kiáltott szülő-anyjának: anyám, édesanyám, nem mehetek vissza, száz sebem kiforr szín-arannyal, naponta lerogyok, száz golyó szügyemben, naponta fölkelek, százszor teljesebben, naponta meghalok három-milliárdszor, naponta születek három-milliárdszor, szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop, szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték, szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek, fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek, minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem, minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer, heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm, az űr minden pontja testem egy-egy része, galaktika-fürtök agyam egy sejtése. Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, szitakötő-szemű anyád virraszt érted. Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza, meghalni megyek, csak meghalni megyek édesanyám: kiteríthetsz majd a szülői-házban, eres kezeiddel megmoshatod testem, mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal. S majd ha a húsom bomlik széjjel, bűzben és virágban rothad a testem, akkor leszek véred-ivó magzat, akkor leszek a kisfiad újra, mert az csak neked fáj, édesanyám, jaj, csak neked fáj, édesanyám.

Rakovszky Zsuzsa: Várószoba

Mint egy jótékony összeesküvés vagy eltussolt botrány, olyan ez a kedélyes szoba, a karcsú vázák, kövér karszékek és a horgolt terítőn tavalyi képes- magazinok. Sötét szobanövények ábrái közt a szűk utca egének néhány tépettszélű darabja. Más se idézi, csak a szemközti falon, a bársony- függöny előtt derengő akt nyújtózkodása - az is milyen sejtelmes-ártatlanul! - miért most mi itt: az ágyat benn, a gumikesztyűs kezek: fölényes műanyag és riadt hús találkozását. Nézzük egymást fegyelmezetten, jólöltözötten: mind egy esélyt sétáltatunk, mint léggömböt, egy méterrel a föld fölött. De akarom én ezt végül is? Akarhatok mást egyáltalán? Vagy ezt csak, ezt az édes-véres morzsalékot, gyöngédség és birtoklás közhelyeit? Örökös vallásháborúkat hús-vér bálványokért? Törülközőnket, fogkefénket folyvást összecseréljük, igazuk megfojtja az enyémet, éjszaka szuszognak tőlem karnyújtásnyira más ritmusban, mint én - míg lerakódik a világ anyaga bennem, sónehéz, átlátszatlan leszek - akarok ennyi mindent érezni, össze-vissza, semmiért? Vagy inkább megmaradni, szűz üveglap, befagyott lehetőség, mögötte majd kigyulladt idő, az én időm - majd és megint majd?

Oravecz Imre: Halászóember

Én még láttam, de már nem halászott, ahhoz már túl öreg volt, és nem is lett volna hol, egymás közt apónak neveztük, fehér vászonnadrágot, fehér vászoninget hordott, és ült a háza előtt a padon, minden fehér volt rajta, a bocskorát kivéve, fehér a ruhája, fehér a haja, fehér a bajsza, mint egy népszínműben, tiszta és ápolt, csak a frissen festett léckerítés hiányzott előle, özvegyember volt, felesége már a temetőben, néha bement a házba, matatott valamivel, aztán kijött megint, végigballagott az alacsony eresz alatt, a terméskőjárdán, a ház végéig és vissza, tenyerével gondosan visszaveregette a kicsúszott rozsszalmaszálakat, övé volt az utolsó zsúptető a faluban, de általában nem csinált semmit, csak ült, és hallgatott, pipázott, nézett maga elé, mintha víz volna a föld, és halakat látna benne, mindig elnémultunk, mikor oda értünk, még köszönni is elfeledtünk, mintha nem akartuk volna zavarni, mintha éreztük volna, hogy emlékezetében halászik, fogni szeretne még valamit, mielőtt elmegy a tó után, melyet még életében lecsapoltak, pedig azt se tudtuk, hogy ő a halászóember, nekem is apám mondta évekkel később, mikor már meghalt, és a házát is lebontották.

Pilinszky János: Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem, a partra űzve ballagok, az égi semmi habja elkap, játszik velem és visszadob. Nem is tudom, miért vezeklek? Itt minden szisszenő talány, ne fusson el, ki lenn a parton, e süppedt parton rámtalál. S ne félj te sem, ne fuss előlem, inkább csittítsd a szenvedést, csukott szemmel szoríts magadhoz, szoríts merészen, mint a kést. Légy vakmerő, itélj tiédnek, mint holtak lenn az éjszakát, vállad segítse gyenge vállam, magam már nem birom tovább! Én nem kivántam megszületni, a semmi szült és szoptatott, szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott.

Petri György: Séta egy ház körül

És még egyszer körül e holdsütötte geometriát házfalak ismeretlen raszterét öt fénylő négyzet kimondhatatlan elrendeződését vak négyzetek sorában nekünk nem felelet nem érthetjük hiába forgatják órajárás szerint változtatván a konstellációt illetéktelen szemekkel figyeljük de megütközve a jelentés ilyen erős sugallatától. Maradjunk hát a geometriánál azaz hatoljunk be inkább hová a holdfény már nem ér bolyongjunk asztrál-mód e néma tömb terében míg áthat majd kettőnket e tagoltság amely szeszély és szabály keveréke amely nyugodt mivel minden utalást kizár magából emeletenként a szelőhatás - ezek a födémek - amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága a szinteket ő egyesíti közelítsd óvatosan (jól tudom nagy a vonzása) de vigyázz mert egyneműségével megsemmisít. Most lakásokban járunk. Ez inkább játék. Esetleges és átrendezhető. Próbáld megtestesíteni a negatív testet melyet a sokféle bútor kimetsz s ha hozzá még magadba-érezed a rejtett bővítéseket melyek a fiókokban rejtőznek főleg de az ajtók nyitásában is akkor íme te vagy szabadságuk és lehetőségük is te vagy a hely sokféle ténykedésük színtere amelyről ugyan alig vesznek tudomást.

Radnóti Miklós: Mint a bika

Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika, ki esett tehenek közt unja magát a déli melegben és erejét hirdetni körbe rohangat s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót. És rázza fejét s fordul, szarván a sűrű, repedő levegővel és dobbantása nyomán gyötrőt fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét. S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel, mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, - fölszagol s nem menekül, mint menekülnek az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda - és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben. Így küzdök én is és így esem el majd, s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.

Harbach 1944

Újra és újra őket látom, a hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret. Vonják a növő éjszakával növekvő óriás kocsit, a testükön a por, az éhség és reszketésük osztozik. Viszik az utat és a tájat, a fázó krumpliföldeket, de mindennek csak súlyát érzik, a tájakból a terheket. Csak szomszédjuk esendő testét, mely szinte beléjük tapad, amint eleven rétegekben egymás nyomában inganak. A falvak kitérnek előlük és félre állnak a kapuk, elébük jött a messzeség és megtántorodva visszafut. Térdig gázolnak botladozva facipőiknek alacsony, sötéten zörrenő zajában, mint láthatatlan avaron. De törzsük már a némaságé. Magasba mártják arcukat, feszülten mintha szimatolnák a messze égi vályukat. Mert fogadásukra már készen, akár egy megnyiló karám, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál.

Tolnai Ottó: évekig fogalmam sem volt arról hogy

évekig fogalmam sem volt arról hogy itt áll ez a fal azt hittem három fal határol vasaló a szobám valami ilyesmit hittem nem hogy még azt is észrevettem volna hogy egy gobelin is lóg rajta mármint a negyedik falon csak most hogy végeztek a molyok vele a gobelinnel csak most vettem észre nem három négy fal nem vasaló tehát a szobám jóllehet évtizedes munka folyt itt megszületett a gigantikus terv (valami negatív maginot) beletojni a gobelin közepébe felfalni könyörtelen és tíz évig éjt nappallá téve zabálták a sütös pamut sivatagát csak azt nem tudom mit gondolhattak mit például a molyok patriárkái mi lesz a gobelin után hogyan menekülnek ki az üveg alól de hát miért is törné az örökkévalóságon a fejét egy moly vagy száz az ő küldetésük ez volt és semmi más minden egyes fonalat szigorúan végig enni mint chaplin a makarónit s amikor vége amikor végigettek minden egyes fonalat amikor tutto completto felzabáltatott a gobelin akkor volt egy pillanat amikor még állt a kép patak felett facipős lányka amikor állt még a pamutkép noha valójában már csak terepszín molyok tenyészete böfögött szárazon állt még egy pillanatig majd porolva összeomlott a pneumatikus üveglap alatt akárha a kis palló hullott volna alá megfáradva igen én akkor pillantottam csak a falra akkor vettem észre hogy negyedik fal is van így hullathattak színesen porolva a semmibe az úgynevezett civilizációk is mint e puha pamutkép okoskodtam majd szólok a takarítónőnek dobja a szemétbe csak nehogy falastól dobja s nekem vissza kelljen húzódnom vissza vas és ló nélkül immár hisz a többi fal is lehullott vissza az órjás parázs alá

Tandori Dezső: Az estély

„- Majd még, majd még! S kivánom, hogy ha nem, hát mégse!" -- „- Ugyanúgy a legnehezebb..." „- Igen, igen; nem ugyanaz történik." -- „- Hogy hol? Hát alighanem a -" -- „- Hol és mikor: egymásba tipor!" -- „- Nem történik soha; soha nem ugyanaz." „- Nem is ugyanaz soha." -- „- Hány óra?" „- Mikor?" -- „- Hol, honnan, hova benépesül, mikor, mióta, meddig eltelik." „- Hahaha! Ez az Érkezés-Indulás tábla." „- Nem, azt azért ne higgyétek, hogy az esős időért jöttünk le nyaralni, fizettük le a szobabért stb." -- „- Oda-vissza: ez bármiről kiderülhet. Jobb várni legalább az egyik irányba." -- „- Főleg tréfásan kell vigyázni: mindenki botcsinálta." „- Majd én megkímélek valakit, én meg!" -- „- Csak ugyanoda érdemes. Ha ugyanott nem is." -- „- Nem is biztos. Csak aztán igaza lett." -- „- Isa pur... Milyen por van." „- De ami nem a kezdet, nem a kezdet." -- „- Csak ne! Inkább -" „- Nincs, ami ne." „- Valahogy jól- esik, ebben megállapodhatunk, de hogy valahogy esik jól, ebben már -" -- „- És nincs kizárva -" -- „- Még hogy mid-hogyanod! Még hogy mikorod-holod!"

Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

„Csak a derű óráit számolom", mondta pár szó s egy vasrúd a falon, a napóráé. Láttam én is a latin szöveget, s lelkem bánata irigyelte a vidám öreget, aki oly bölcs betűket vésetett a buta kőbe... Bár, ki tudja, nem rögtönzés volt-e csak, szellemesen dacos sugallat az a gondolat? Dac és sugallat bennem is akadt egykor, de az árny mindig sulyosabb maradt a fénynél... A felhők fölött kellett volna elfogni az örök tündöklést! a nap arany árvizét, tengerét! az édes könnyelmüség lepkeszárnycsókú pillanatait, s főképp azt, melyben a mámor lakik, az ifjú gyönyört, melynek kései mása most annyi váddal van teli: a szeszként libbenőt, a legvadabb, a villámgyors tigris-szitakötőt, a kékzománc tüzet, a zizzenőt, ki kedvesével a kéj nyolcasát gyűrűzve libben láng-deleken át s alkonyi csöndön!... Tavak, mocsarak szittyói közt, szikrázó ég alatt ma is szállok én... csak testben öreg... (Nono! - mordúl bennem a szörnyeteg igazság)... Igen, azt a testtelen úszást, lebegést kéne, istenem, utólérni, a könnyűt, úgy, amint a gyermekkor csinálta, most, megint: a sellőkét a vízben, szúnyogét fátyolködében, csak az örök ég örök hajósa lenni, ahogyan ma is visz a képzeletem-agyam, valahányszor párologtat-emel a kép, mint karmestert a pálca, mely fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, illatok táncát, szélhalk őzikét, s fent a kékben a habos gőzökét, azt kellene most visszahozni, hogy átjárjanak uj, forró áramok, nem a grönlandi szörnyek, nem ezek a jegesmedve s rozmár hidegek, melyektől annyit szenved a szegény, hogy a pokolba vágyik, s annyit én; - kinti rémüktől félve hallgatom Mozartot, s tűnődöm a tavaszon vagy akárcsak a mult nyáron (pedig az is vén volt már, ötvenötödik!): és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak, Varázsfuvola, varázsjáték, te, tündér mámora hitnek, reménynek: árnycsík a falon a nagy fényben, s a szívben nyugalom s üvegparázsként égő sugarak az élő lomb tengerzöldje alatt, s bölcseség, a vidám öregeké, amilyen azé lehetett, azé a napórásé, ki - „Non numero horas nisi serenas!" - drága jó intelmét adja, még most is, tanácsul: „Csak derűs órát veszek tudomásul!"

Illyés Gyula: Bartók

„Hangzavart"? - Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! Azt! Földre hullt pohár fölcsattanó szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége - ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben, míg nincs a jaj-sötét szívekben! „Hangzavart"! Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke még a „nép"-nek, él a „nép" s hangot ad! Egymásra csikorított vasnak s kőnek szitok- változatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha így adatik csak vallania a létnek a maga zord igazát, mert épp e „hangzavar", e pokolzajt zavaró harci jaj kiált harmóniát! Mert éppen ez a jaj kiált mennyi hazugul szép éneken át - a sorshoz, hogy harmóniát, rendet, igazit vagy belevész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra - fölségesen! Szikár, szigorú zenész, hű magyar (mint annyi társaid közt - „hírhedett") volt törvény abban, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység még szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott - a búcsúzót ne kuplé-dal zengje; hazák vesztek el - ki meri siratni verkli futamokkal? Van-e remény még emberi fajunkban? - ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív" nagy zenész, hogy - mégis! - okunk van remélni s élni! S jogunk van - hisz halandók s életadók vagyunk - mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt. Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek! Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt - te bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez - ez vigasztal! Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez. Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklon is. Ím, a vég, mely előre visz. Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja. Ím, a nagy lélek válasza a létre s a művészé, hogy megérte poklot szenvednie. Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige. Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már, csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, példamutató nagy ikerpár, zene csak, zene csak, zene, a bányamély ős hevével tele, a „nép jövő dalával" álmodó s diadalára ápoló, úgy szabadító, hogy a börtön falát is földig romboló, az ígért üdvért, itt e földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó, jó meghallóit eleve egy jobb világba emelő zene - Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz; ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, ahol a baj s beh különös, beh üdvös írt adsz azzal, hogy a jaj siralmát, ami fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mi helyettünk - kik szív-némaságra születtünk - kizenged ideged húrjaival!

Oravecz Imre: Katonasírok

Mióta eszem tudtam, mindig ott voltak, a kertünkben, a temetőnél, ott sorakoztak a földünkön, sűrűn egymás mellett, keskeny, hosszú szigetet alkottak a laposon, nyaldosták őket a művelés hullámai, először azt hittem, gyerekek fekszenek a halmok alatt, olyan rövidek, aprók voltak, nem okoztak különösebb gondot, egyszerűen kikerültük őket, és örültünk, hogy annyival is kevesebbet kell kapálni, csak tavasszal voltak kissé útban, akkor nagyon kellett vigyázni, nehogy beléjük szántsunk, vagy rájuk taposson a ló, nyáron lesarlóztuk az oldalukról a füvet, de nem vittük haza a tehénnek, bedobtuk a garádba, egyszer egy évben, halottak napján alaposan kigazoltuk, rendbe tettük őket, és gyertyát gyújtottunk mindegyiken, mintha hozzátartozóink lennének, de csak egyet, mert pénzbe került, olykor megpróbáltam szovjet filmekben látott vérszomjas fenevadakkal azonosítani őket, de nem ment, nem tudtam neheztelni rájuk, mindig Miki barátom jutott eszembe, kinek nem jött haza az apja a háborúból, és így lehet eltemetve valahol Oroszországban, vagy így se, aztán ahogy teltek-múltak az évek, egyre mélyebbre süllyedtek, mind kisebbek lettek, az idegen nevekkel együtt elkorhadtak, elkallódtak a fakeresztek, kezdtem összekeverni a régi ismerősöket, Kurtot Hansszal, Hermannt Jürgennel, Ottót Reinerrel, míg végül teljesen elfeledtem, ki kicsoda, mikor született, és hány éves volt, mikor elesett, egyre kevesebb figyelmet szenteltünk nekik, beláttuk, hogy nem gondozhatjuk őket a végtelenségig, nem tartóztathatjuk fel az enyészetet, néha már olyan figyelmetlenek voltunk, hogy rájuk léptünk, vagy rájuk ültünk, bár még számon tartottuk őket, mikor 56-ban házhelyre cseréltük a kertet, még megvoltak, de mikor a temetőhöz csatolták a felszabadult területet, és mintegy a helyükre kerültek, könyörtelenül széttúrták, elsimították őket, új ravatalozó épült, szükség volt előtte egy kis térségre, és az éppen oda esett, azóta jeltelenek, de az alant pihenők nincsenek többé egyedül, közben sok-sok társat kaptak, egy egész falura való civil költözött melléjük, és olyan zsúfoltság támadt, hogy megint bővíteni kellett a temetőt.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagyok más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Rakovszky Zsuzsa: Narkomán

Na és helyette? Mondd, mi van helyette? Ami másnak? Ahogy elnézem őket utcán, buszon - gyanakvóak, gyűröttek -, hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se, mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert nem szokott rá, vagy a boldog tudattól, hogy hétből öt napon hajnali hattól sajtot mérhet, írógépet püfölhet, ágytálat hordhat... Persze, az eredmény: megtérni este meghitt otthonomba - másfél szoba panel - a balkonomra muskátlit ültetnék, egyengethetném a szőnyeg rojtjait... ott learatni munkám gyümölcseit, na igen, az már valami... Jó, van még más is: tavasz, nyár... Meg csicseregnek a kismadarak - mi? Meg szerelem. Az van még csak nagyon. Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el. Bámulod a plafont, nem érdekel semmi, csak az a rohadt telefon, hogy az szólalna meg... Hét óra, fél nyolc - a nap az istennek nem érne véget. Amire nézel, mint a sósav, éget... Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt. Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret, vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán már csak minden szentévben nyúlna hozzám, nem nő volnék - valami átmenet a Szűzanya meg egy öreg hokedli közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment. Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek ezért is? Én akartam megszületni? Talán magamtól csatlakoztam ehhez a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan, hetven évig, és közben jó, ha egy perc öröm nagynéha? Én - mindegy, ha csaltam, hát csaltam, ha más módja nincs: de most, ha akarom, százból százszor pirost vet a rulett itt a köztiagyamban... És mit vesztek vele? A szép öregség? Mikor a vízbe aprókat kavarva, mint egy üvegvázát, magasra tartva turbános teknőc-fejem, hogy a festék le ne ázzon, a napi ötven hosszom rónám szorgalmasan faltól-falig, s nyolcvan fölött hetvennek még alig néznék ki? Aztán - töppedt öregasszony, protézis a pohárban, csillogó cső etetget, a vénám körül merő kék- zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék, zsugorodom - s sehol az ápolónő... Baj, persze, semmi - majd élnek tovább a génjeim vagy a tetteim - tudod kit vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig? A kozmosz, olvastam, zuhog magába, vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se: semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi... Idő se lesz. Idő különben sincsen. Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap elérte, a kehes konyhai csap fénylett, mint egy madárfejű kisisten, a csőrén kitüremlő, kicsi körtét, a csöppet lassan érlelte a súlya, a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva, de mielőtt elpattant - egy öröklét múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem, hogy a világ megoldása bekattan: hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

Pilinszky János: Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást. Ne a nászasztalt. A lehulló maradékot, hideget, árnyakat. Ne a mozdulatot. A kapkodást. A kampó csöndjét, azt jegyezd. Arra figyelj, amire városod, az örök város máig is figyel: tornyaival, tetőivel, élő és halott polgáraival. Akkor talán még napjaidban hírül adhatod azt, miről hírt adnod itt egyedűl érdemes. Írnok, akkor talán nem jártál itt hiába.

Pilinszky János: Sírvers

Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig. Könnyeik szivárgó erekben szemérmesen bujdosnak bennem, és feneketlen tavat ásnak a mindentudó hallgatásnak. Hajnalig síró szeretőkben némul el így a szerelem, s már nem is ők karolják egymást, a halhatatlanság ölel! Egy egész örökkévalóság őrzi mindannyiuknak sorsát; rendíthetetlen, mint a kőzet, már nem is én ölelem őket.

Tandori Dezső: Katedrális az éjszakában

Nem is az épület az éjszaka Nem is a lomb az aranyfeketéllő Nem is a sugárút fénysávsora Nem is irány nem is semerre élő Nem is maga-se-mása-se-maga Nem irányít a lomb-semerre-se Nem az aranysávsor az éjsugárút Nem épül maga-se-más ideje Fényéjnyire megáll csak hogy mi lássuk És hagyjuk el sugározván vele A semerre-élő ha ittmarad Ablakok fogyó függőlegesekben A tornyokon feltorló éj alatt A sugárfeketéllő út kilebben Hallhatók voltak nem hallatszanak A fogyó éj itt még nem érkezik A lombirány ideje a sötétség Torló tornyok aranyból kérdezik Hová viszi örök feketeségét Ami létezik-se-nem-létezik A kérdező az ég alatt megáll Elkezdenek a lombok rázuhanni Lapulunk ablakok zsaluinál Csak ennyit tudtunk mindig másra hagyni Amivel a veréb-lét megkinál

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Nagy László: A Zöld Angyal

Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok, nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei, zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem, megjelölte a házat s világát az ítélet jeleivel, jött a Zöld Angyal tomboló zöld paripákkal, szügyük a palánkon betör az elárvult jászol elé, óriás zöld bikákkal döfeti a falakat, hullik laskásan a mész, a malter, az Angyal vihog, röfögő zöld kocái telemalacozzák a kertet, violát, rózsát eszik a konda, az Angyal röhög, pirinyó zöld seregei, talpasak és kacsosak, bevesznek minden zugot, mert a vízözönelőtti fölszerelést lerakta eléjük fehéren apám, aki volt a kemény szerszámok csillaga! Tompítja már eleven vakota az éleket, ragyogó nyeleket bársonymarkában korhaszt a moha, gomba-kupicákkal zöldarany bár-pult az iga, hajdan ikerablaka a kínnak, tinószemek dudorodtak ki rajta légykoszorúsan, ámen, és ámen az eke tükrére, tüskés boronára, bongó vaskarikákat gyűrünek húz ujjára a romlás, és lerohad kereke agyáig a földbe a szekér, s a dögtemetőből, harmatban járva hasig, patákat gyüjt a kutya a küllők elé - összeáll a fura fogat, fele valóság, fele álom, zöld árnyak bókolása, paripás mozdulatok, holdfény-ostorral kezében ott ül a dérfejű ember, hintázva egyhelyben vágtat, borosan, fogatlanul vigad e zöld lakodalomban: ihaha! gebéi helyett nyeríti: nyihaha, a Krisztustokat! s nem veszi észre, hogy ingét megeszi a harmat s bakancsa csupa penész-bulla, csiganyál-cirkalom, nem hiszi el, hogy repülő sózza a mezőket, a jegenyesor-széles vetőgépek ontják a magot, csak hajt galoppban őrjöngve, rajongva a gőzök smaragd lobogói között hajlongva, hajrá, apám! üvöltök neki kétszáz kilométerről cinikusan, de villany-koronás fejemet hirtelen eloltja a bánat, s mert e romlásba nem avatkozik erős kezem: a zöld éj mindent bekerít, kerepelve kormot a tűzvész biblikus malmai nem jöttek el! Már a szoba tükrében nézi magát a dzsungel, zöld hiuság, buja hit, levelenként előbbre tolakvó bizonyosság - hátrálna tőle a tükör, a rámába tűzött fácántollat iszonyat rezgeti madarász-lelkem címere leszédül onnan hamar, s a kíntól recsegő feszület már álma a puha mohának, már csupa-zöld reflex a fal, a nyers és vad levegő hidrogén magjai dörögve, akár a startpisztolyok, indítják szakadatlan a nyirkot, a mindent puhító nedveket előre, zöld agyvelők sugallata sejtláncolatok millióit feszíti haragosra s betör a lüktetés a házba, a robusztus növényi szabadság idevezényli gyökereit, gyökeret a fundamentumba, a falba, a döngölt agyagba dobszó-ritmusban, mikro-csillék gyöngysorai özönlenek a sókért, a mészért, vasért, kivonják a tartóerőket a négyszögekből, rombusszá rogynak keretei ablakaidnak, anyám, sírj a huzatban, repedjenek arccsontjaid, ablakot becsukni nem lehet, anyám, soha, sírnak veled nimfái a mésznek, meszelő-vonta sáv-ingben siratják a száritó derűt, diadalt, sír veled a menyasszony a képen, hajdani fátyol-torony, zöld fejü apró üstökösök betörik szemeit, hasítják szűzen virrasztó arcát, mosolyát, hozzád vénítik, anyám, zsugorítják, adnak neki kínon-túli távlatot immár, ki voltál: én is feledem, mi leszel: mutatja a kép - zöld szárnyak zuhognak az ágyra, ahol születtem! Jön a Zöld Angyal, elfoglal engem orcátlanul, pedig már lecsillapodva borozok, bilincsügyeimre fújom a kósza füstöt, e nyomorúlt időt is tünődöm aranykorrá, égszínű ablakomat már pergetett méz veri, akár a májusi zápor, s jön a Zöld Angyal, ideviharzik, levegőm is megzöldül mint a rézlemez, meghasad s hallom a vadság mell-dohogását, a legősibb önzés kozmoszi dörgéseit, rámcsap a vadság szaga, a csírázásé, avaré, zöld rohamé, a nagyormú diadal szaga elönt, mert itt a Zöld Angyal, zöld martalóc s primitív maskara egyben, röhögtet, búsultat is, bazári szarkafészek-süvege, üres szemüveg-kerete, szemodvában a kancsalul forgó rovarok kör-körös zafir-izzása, a durva szederinda-sörény, a városon áthúzott parlag-palást, a taplótarajos váll, hónalja fűseprüje, fagyöngy-csecse, pufók bokor-fara, borostyán-ingén a legyezővé lett madárka-szárny, a bundás bagolyökrendék s csillaga egy korhadt lókantárnak, a fej bevert cicák csontja, a névtelen babák haja, a kórságok csont-emléke, a hulló akácfavirággá lényegült háborús kötszer, mézzé válva a vér, a var meg a genny, itt a gombaként kibukkanó combcsontok gömbje, s a csatárláncra iszonyú példa: indakuszaság, hol íme, levélrések a hurrázó szájak s vitézi medáliákat hullat a vércse, van itt kalászos díszoklevél, plakát, visszaküldött kérvény, idézés, csekkszámla, megtépett zsoltár, egy érvényét vesztett világ beleveszve e lomb-lavinába, már zöld pofonok puhítnak a nagy vallomásra, már nyers gyökerek börtönében a test, már gyomrom egy kosár gyökér, csupa görcs, már zöld epét, zöld bort izzad a bőröm, s hirtelen kiüt a borosta, karmosan, nagy-hajasan én vagyok immár a töretni-való atya, mert igazán most érzem ízét a földnek, igazán a harmat hatalmát, a fű-gyökerek fúróit elegáns ruhámon át a velőmben, szétfeszített állkapcsomban tuskóstul, koronástul a felnőtt akácfát: fenn suhogó zöld versemet, de ez már nem a tiétek, ezt méginkább nem értitek, ez már a záporoké, a csillagoké, a Zöld Angyalé, aki orcátlanul eljött, példákkal fölcicomázva, leverni arany tünődést, megrontani jelenemet! Végeladás, nincs maradástok, emlékeim, lelkem csordái a kitárt csontkapun át a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda, zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek, menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok, a pokoli lombzengésbe bukjatok le eleven képek: nyeríts te legelői arabs kanca, azúrhajú rubintszemű, aki a játszó gyereket átugorva átvitted fejem fölött hasad érrendszerét, a tubarózsánál jobb illatú feszes kis tőgyedet, istenasszonyként szállj legelől, a levegőben utat hasítva, megszentelve édes tejeddel, te fényes mesebeli pár, kihánylak, szőke hajaddal, koronásan, aranying-lobogással parabolát írj a borulatos égre, selyemcérnán, sivító húron magad után húzd a legyőzött gonoszok tumultusát, fekete banyákat, kohó-torkú sárkányokat, sátánt, vérkorpás malmokat, gyilkosokat, gyerek-evő disznót, távozz csoda-időm tolla, te varázslatos, te bánatomkor számra olyan mosolyt csiklandozó, hogy előttem a nagy hegy széjjelrepedt szörnyű grimasszal, jaj, hogy a gyászra szivárványt fölemelni nincs már erőd, koloncod lesz a harmat, pezsegnek rajtad a férgek, rege se lesz rajtatok, regőseim, láncos csapat, agancsos bikával, sokgyertyás oltárral, csodamívü ritmikával csörtess vissza, zúzd magad össze, királyokat perzselő lángod örökre kioltom, pusztuljatok belőlem ünnepeim, kalácsosak, abroszosak, húsvétok zászlósak, harangosak, őrülten tüzes pünkösdök, megváltós boldog indulatok, templomot pofozó düheim, piros ingeim elússzatok, ifjúság hattyúi Dosztojevszkij sötét hajával borzongva szálljatok vissza, mint villanydrót-ütötte ludak zuhanjatok a zöldbe, szerelmeim ott zavarodjatok össze, ti fehér ruhásak, Mária lovai a körmenetben, kiket liliommal, szalag-gyeplővel hajt a szobor, ti géppisztolyos katonalányok, akiket anyám teknőjében fürdettem a világháború szennyétől szerelemre, páncélozott melltartót levetve teknőben repüljetek vissza az akácosba, kifújlak te nagy rózsa-szoknya virág virága: cigánylány, combjaid már a tüske között, hangya-udvarú emlék-szemeddel ne nézz már a levél mögül, már mindent hazaadtam - ez volt az emlék halála, vándor, ha ott jársz elefántfül-méretű lapuk között bürökfátylak bódulatában, ordító lombtenger mélyén, megrágott napfény-függönyben, ha nem félsz s képzeleted ha bírja lásd meg a rothadó mesét, a mitoszt, húszévem gyönyörű alakjait hasonfekve, avarba furakvó arccal, tárt szárnyakkal, karokkal, lásd meg a földbe szúrt orrú aranycipőt, az eljegyzett kezet, az elmúlt időket, már síppal, dobbal, csillagdörejjel nem lehet őket fölkelteni, nem akarom őket fölkelteni, nem búsulok értük soha! Ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék, de könnyeim kora lejárt, vége a lírai fényűzésnek, vért akar az ábránd, kiderült, a tündéri párna helyett fekete tőkén a fej s már skarlátban a balsors fölötte áll, még nem sikerült néki, pillanatig még szabad vagyok, s jaj fénylek, mert fényes veszedelem virraszt fejemnél, mint a legvégső hajnalt e sugár-virágot úgy viselem, arcvonás nem mozdul el, bár tudom, a villámló bárdot hányszor rughatta vissza Hunyadi László nyaka, de két sujtás közé képzelt életem ezért szeretlek, etetlek jó gyönyörökkel, a méltó gond is a miénk, hogy útján a hű lovasoknak hirtelen tovább rohanjunk ármánnyal aranyozott éjben, rebbentve a lámpák ölyv-seregét, letiporva az örök dilemmát, hogy a vesztünkre-törőket üdvözölni is tudjuk, tovább, a húsevő tüzeken át, a csipkék fegyházán, öntöttvas-melleken át, az alkohol szentjein s disznain át, a játék révültjein, a pálya szaturnusz-karéján, hol a fáslis telivér hordágyon nyöszörög, s a húllt-lelkeket úgy söprik össze, tovább, de mint a lágy szél, a vérző gerincű hidakon, csonthártya-érzékeny szomorúakon, gyászolókon át s megőrült asszonyokon, akik a megbontott ágyról idegen hajakat csípnek föl a mennydörgésben, tovább a pudvás szolgákon, jutalom-szüreteken, a zsákmányvitézek bástyáit rúgva, súrolva kicsit a prémet, hogy rémülne smirglivé rajtuk, hogy virradatig viselnék a láng-inget, amit én kaptam hozományul, tovább az otthonok morzsalékán, az árva kerteken át, hol a kipirult cseresznyefákról vénemberek esnek az éjbe, tovább a bárok holdjai közt, a dob-dobogásban, a kürt-röfögésben, hova a lárma falain át is beszivárog az anyai sírás, tovább az aszállyal bélelt műértő termeken, a szentséges tanácskozások fejbúbjain át, hogy ügyemet hagynák békén, tovább a kert gyanánt öntözött betonon át, a hazán, csillagok hajtószíján, kolóniák tüzes zenéjén, tovább e jelen-világon, villámló karokon át, tovább a reményben, ha a Lehetetlenért is, tovább, hogy verejték-uszályom a Tejúthoz legyen hasonló, hogy a végső sujtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza, s magasan játsszon szívem: a fényből kitéphetetlen levél!

Székely Magda: Ikon

Nemes Nagy Ágnesnek A makulátlan arcok, a nyílegyenes vállak állnak a lapnyi térben, összeszorítva állnak. Nincs hely eleven fának, nincs hely eleven égnek, alig elég a testnek, mi elég az igének. Barna aranyban állnak úgy eltakarva állig, csak a végleges arcok erős vonása látszik. Az idő megcseréli minden kövét a falnak, a lapnyi térben állók hibátlan megmaradnak.

Nagy László: Rege a tűzről és a jácintról

Nyári arannyal, gyönggyel, vérrel jajgatnak a szekerek, jönnek döcögve, hanyatt dülnek a dérverte szérün, küllők vicsorognak a csillag-körökre. Fejjel lefelé vadnyulak lógnak, puha fülük lekókad, vér cseppen olykor, - anyaföld, édes, most keserű vagy, - szálka foguk kilátszik, orrukon fintor. Édes szüleim, nektek már ősz van. Ősz van, a tapsikoló örömök holtak, kötött bokával, földmorzsás orral, akár a vércseppentő vadnyulak: lógnak. Érzékeitek, jaj, sokat tudnak: hószaga van a szélnek, jön a tél rátok, fehér hegyláncot felhők idéznek, halálcsipkésen úsznak a látomások, ezüstpalástok, rojtok ragyognak, ezüstpapírból angyalka-fejes-szárnyak - édes szüleim, vissza se néztek: Nekimentek némán a zászlós halálnak! Várjatok, ne fussanak azok a lábak! Borzongok én a harangbongástól, gyászpántlikáknak susogásától, sírtól, a szívtől, ha a bomláshoz pártol. Holt szivetekkel nem tudok társalogni s lesz kukaságom hűtlenség, vétek, sivár s halálos térképét a hiánynak új kontinenssel ne növeljétek! Tudom én: életetek bánat, alázat, másért lökődik fényre a magzat - vénségetekre vigadnotok kell, aztán jöhet a végzet és behavazhat. Szél fúj, a zengő ablakok alatt árnyak: hanyatlanak a megvert virágok, zarándokok a csillagok fényporában: bajosan sok-sok vadliba gágog - várjatok, ne fussanak azok a lábak, sütkérezzetek koholt mesében, vadludak s dörgő csillagok nagy siralmát csak magam értsem. Ne rejtőzz, ne rejtőzz apám a berekben, jövök ide énekeddel, torkodból vettem, haj rege rege rege, haj rege rajta! Berek-éjjeledből bujj ki pogány-fajta, itt süt a nap, ide gyere bánataim atyja, haj rege rege rege, haj rege rajta! Új királyka nem vagyok, nem szent-öklű István, aki téged halas vizzel keresztelni kíván, haj rege rege rege, haj rege rajta! Nem dagasztja rétedet dög rajnai csődör: töke harang, haja bontva piros vérözönből, haj rege rege rege, haj rege rajta! Nem indulok ellened kalodával, karddal, vaskobakos lovagokkal, papos zivatarral, haj rege rege rege, haj rege rajta! Nem akarok, nem akarok nyúzni pogány-irhát, nem tömök orrodba tömjént, köldöködbe mirhát, haj rege rege rege, haj rege rajta! Fejteni a márványkövet hóka fehér fejjel, haskérgeddel fölemelni szentegyházat nem kell, haj rege rege rege, haj rege rajta! Fiad van itt, a nagyobbik, májad mitől reszket? Csak a csikó-lovam szárnya csapkodja a berket, haj rege rege rege, haj rege rajta! Érted nyihog, érted figyel mezítlen fejével, táncol érted, pázsitodra tajtékosan térdel, haj rege rege rege, haj rege rajta! Egyedül van iszonyúan aki itt ül rajta, tenyeremben szívem sajog: fejedelmi alma, haj rege rege rege, haj rege rajta! Árdeli hold az én mellem, a homlokom új nap, űzött vesém két üstökös, a fogam csillagzat, haj rege rege rege, haj rege rajta! Ne akard, hogy ríjjak mint fia-oroszlán, ó, a havas fejedet fordítsd hozzám, haj rege rege rege, haj rege rajta! Makacs szivemet az élet a tiedhez kösse, mert a halál csak a csontot egyezteti össze, haj rege rege rege, haj rege rajta! Hol a kép, hol az a felséges, titokzatos? Hol a fej, az a sohase pillantó fekete kos? A csípő, amit az Isonzó nem tudott elragadni? A hajdani férfi eltűnt, maradtak romhalmai. Mert pillantott az idő, a vadkevély test megtöretett, biztonságát az idő zúzta, dinamit a bazaltkövet. S jaj a szelídség puha galambszárnyát megkapta végül, alatta olyan telket, hol a végzet is szépen megépül. Mit kell megérnem! Karomnak te kisded lettél papa, mint unokád, mint annak a kaucsuk játékbaba. Ó, te behorpadt arcú, kinek megmerevül mosolya! Mikor ásítasz, recseg a fej, a kicsike csontpalota. Oka lehetek én is! Talán akkor omlott le minden, mikor lefogtam sujtó öklöd erővel, mégis szelíden. Most fáj nekem, hogy a tél a szájába veszi ujjaid, szuroksötétre rágja, lilára a körmök holdjait, fáj nekem, ha az ujjak ügyetlenek már a gombhoz, fáj, ha az elme úgy hiszi: kötöz, pedig oldoz. Ez az ember nem enyém, nekem az kell, aki voltál, vesd le a vénséges álcát, állj elém kegyetlen oltár, te, akit aranyoz folyton az asszony esedezése, akitől a gyermek fél, de ha nem volnál jobban félne. Markomból üsd ki a bicskát, suhogtass nyírfagalyat, nehogy az apját megölje, idomítsd rossz fiadat. Rágd a számba, hogy nálunk törvény a hűség, a jóság, hogy aki a sátrát eladja, megveszi koporsóját. Nekem most ő kell, aki voltál: vesét szorító bíró, sohase fuvolás dajka, de mindig nyugtalanító, aki a legszebb örömét könny nélkül eltemeti, mert földrengést hoz a szíve, ha engedi rendíteni. Tömör vasoszlop, tartod a mennyet, ne csukódjon a földre, szádat feszíti valami dúc, hogy csókra ne álljon össze, de kölyökmancsomat megfogod, rámfut az áram szilajon, vagyok ér-szállal izzó fénytest, fényudvarom a bizalom. Férfi-orcádat mutasd meg, a nyár gyehenáján rekkenőt, havas erdőben karodat, a farönköt megemelőt, ott pillogok a tűznél, sasok lesnek rám jajgatva, hozd el a kocsmás éjszakát, horkold szagát a hajnalba, hadd lebegjen a lelkem a szétszórt gúnyán, a csizmákon, melyek mint öreg lófejek árván remegnek egymáson, hozd el a másnapot megtöltve bús vezekléssel, akkor mindenki gyászol, mindenki csöndben ebédel, a téli estekbe mormolj betyár-legendás álmokat, kápolnafehér lányaidban muzsikáljon az ámulat. Okos a te bicskád, sípot gyárt eleven ágból, furulyát bodzafából, nyári hegedűt a nádból, tanulok tőled, te ezermester, ó, mennyi szakmát, bábosok vagyunk, kötelet verünk, kötjük a kaskát, bárddal szólunk a fának, árral cipőnek, lókantárnak, foltot a lukas kannára kezeink zengőn kalapálnak, ne sírjon, anyám ne sírjon, faragok neki játszva szilből fakanalat: aranylibalábat fazekába, e rongyos Pannóniában kertészek mi vagyunk, tudod-e? Ojtunk rózsát pirosat, nehezebbet mint Krisztus feje, párizsi almát a vadba, - körmünkön szent a villám, barackot ád a kökényfa, ha kinyitom gyöngyház-bicskám. Jaj, most meg kaszával vágjuk haldokló tehenedet, szarvát üti a földbe, kínjában a tőgy megeredt, viszi a téli hajnal, úszik a légben hanyatt, fűkörme, csülke a csillagrögökön meg-megakad, világgá nő e hulla, farka, mint a Tejút, habos, létünket húzza, föl is rikoltasz: irtózatos! Barmok bolondja, bálványozója, csak velük játszol, nagy deres gyermek, ledőlsz eléjük, bölcsőd a jászol, fejedet a ló állkapcsa csintalankodva bekapja: almán a csecsemő szája, ártatlan játszik rajta. Lopakodj előttem, számtól a babot is vedd el: lovaid ne ragadjanak sárba a csöpp szekereddel, mert neked igen édesek, álmodban a lovak istenek, a törzsnevek a lovak csillag-térképén nyerítenek, ahogy a csillagász fölmutat: Orion, Mezartim, Szíriusz, tudod te, milyen a Gidrán, Furizó, Arabs, Nóniusz, nézd: fejemen a piros csákó, csődörrel jár a fiú, lógok a gyihos állat nyakában, két karom vaskoszorú, táncol a fekete sárkány, neki a táj kicsi sátor, ó, ez a tündérkertes, ordító Báthori Gábor, buja arkangyal, rubin-buzogányos, vinnyog az égre, ágaskodik, a tüzes hús-oltárt szorítja térde, lefordul picit nyerítve s tova lép, sörénye lobban, szérüjén a kéjnek hever a tajték nagy darabokban, s fehér ingem rongyos, véres, halálomért, mondd, ki fizet? Mondod: igyunk rá, szép az áldomás, fogjunk kezet, mutatod: tank-roncsok, lókoponyák ormai ragyognak itt, s szép lesz, ha a napra hetven udvarból csikó nyerít. Igyunk, mert hóbortod megigéz: füvekhez nyűgözöd szívem, mert ott kuksolok én sírva tulipán-börtöneidben. Igyunk, mert ezüstös a rozs, mert vándorol az illat, mert hóharmat hulltán a meggylevél halálra pirkadt. Igyunk a Húszévesre, kit az irtózat még alig árnyal, még sóhajom lehelet-gyenge, mint kövön az árvalányhaj. Igyunk csak, ittasodjunk, pöszén beszéljünk, mint a gyermek, bajodra a mámor fái rákelepelnek, gyöngyöt vetnek. Igyunk csak, ittasodjunk, valami hív engem, érzem, veled maradok, mégis mondod: elment az én kis vitézem. Fogsorod alá, anyám, az évek aknácskáikat sunyin beásták, omoltak szádban a márványbástyák, csavarták hajadat csuklóikra, gyöngyház-forgóid forgatták kínra az évek, mama, az évek az ég tornyában himbáltak téged, kihallgatták a szívverésed, elmerítettek a csend vizében, kihallgatták a szívverésed, páva-álmodra fegyverük dörrent, sikolyod volt ruganyos ágyuk, zsoldjuk a könnyed, édesanyám, ne nézz utánuk! Fájdalmas asszony, fájdalmak orma, málnás hegyoldal, itt vagy kifosztva, összetaposva. Tagjaidat már hóharmat szívja, aranylankáid barnával, kékkel, vasfeketével vannak beírva. Ó te ki voltál, jaj te mi lettél? Mért is születtél te Árva, te isten kislánya! Tisztább vagy te a pilléző hónál, koldusabb annál, ki mérget kortyol s lilán a halál szelében kószál! Mindent megadtál, nincs számadásod, vallásod és az iszonyú isten meakulpára s vad könyörgésre ne kényszerítsen. Tartozol te a Mélynek, rengeteg éhes elemének! S a harcnak nem lesz vége: ébreszt a törvény új létezésre, te Halhatatlan, zsendülsz és pendülsz ezer alakban, veled a kín is halhatatlan. Jácint vagy? Csülkök vernek. Csipkefa? Lángok dőzsölnek benned. Ablak vagy, anyám? Biztos bezúznak. Hát ne siess, ne kerekedj útnak! Elkapom a szoknyád, visszahúzlak, visszarántlak. Még a trombiták aranycsordái bársonyban méláznak. Nem hív semmi, nem küld senki. Csücsülj szelíden s én mint álmomban: hiszem, van erőm varázsoláshoz. A versem érted kiáltoz. Okádok sziklát, a trombitákat lapítom: puffadt aranyhüllőket. Halálangyalok fuvalkodhatnak: dühös kutya a pehely-dunyhákat, szívem széttépi őket. Hallgassatok ide, dolgok, növények, baj-szövevények, jaj-vetemények. Hallgassatok ide bolond plakátok, végzések, idézések: kisszéken itt ül, az ég alatt aláztatásba gúzzsadt az én anyám: Vas Erzsébet. Bántani tilos, mert elmegy, elszáll zengve, ahogy menyecske-sörénye a csendbe. Serénység, vad kötelesség, virradatkor mennydörgő ostor, anyámat ne riaszd: harmatban rohadj el sudarastól. Üres vödrök, hordók, bödönök, kongó vagonok, ne ordítsatok a mamára, gurulva távozzatok. Elég volt, a robot elég volt, verejtékéből tömörödve, akár a jég-fényes alpesek, sóhegyek ragyognak körülötte. Ó, te szomorú, idehallgass! Kék-eres bokádhoz leborúltam, sírok helyetted, háborgok érted, megfeszülök érted haragomban! Akarom: ne zokogj, akarom: sugarasodj, mosolyoddal, mint arany-csipesszel fiad a porból egy csillagra tedd fel, te, anyám, te, minden varázslók döbbenete, örömöd engem elhoppol iszonyatból, árnyakból, de a jajod, a jajod, a jajod meggyilkol! Jaj, a lagzinak vége, megtörték menyasszony-arcom, siklatják szívemet szánon, két görbe kardon. Jaj, az országút dombok farára csavarodott menyasszonyi fátyol, sírástól csonttá fagyott. Jaj, csupa zuzmara-oltár ez a világ, jegenye-gyertyák ormán varjú-fekete láng. Jaj, hova lettetek pirkadatszínű lányszalagok? Nád-ostornyélen, paripák hajában sivítatok. Jaj, engem korán eladtál, én anyám, én istenem, vaskígyó a kontyom, beszakad alatta kislányfejem. Jaj, amikor megszoptattak, mérget adtak volna, fürdetéskor dobtak volna tüzes lobogóba. Jaj, amikor elringattak a rezgő bölcsőben, rengettek volna engem a mélységes földben. Jaj, a menyasszonytáncra bánatom virradatán nem jöttél ki a katonasírból, fejbelőtt édesapám. Jaj, a pirosfejü gyufa-baba játszani igenis jó, szaloncukor aranya az inge, kisujjam kis vasaló. Jaj, most meg ordító gyerekeket csinálnak énnekem, istenem, lehet-e nyugalmas nappalom, éjjelem? Jaj, te idegen hatalom, lesz-e benned irgalom? Rázkódó csengők esedezzetek: irgalom, irgalom! Szól a csengő, csontházában zihál a ló-tüdő, hallod-e még? A pata-verte havat, a párát, a habot látod-e még? Érzed-e, kihűl a tégla, dermed a te rózsás talpad, násznagyok szivarhamuja borítja elcsempült ajkad. Sugár-szobába: vígságba ajtót nem nyitnak megelőzve, toloncolnak, toloncolnak téged fullasztó levegőbe, szívednek tű a hideg tekintet, eszi vihar a fészked, héja, héja, héja hallgatja gilicepihegésed. Vérkörödből kitörtem, aranytálat öleltem én: a napot. S tudd meg: az éles bába-olló nem nyírta el a kapcsolatot. Riadalmadhoz kötve vagyok, veled rázkódok és vivódom, jaj nekem, táplálsz te engem elrejtett köldökzsinóron, süvít közöttünk, kontinensek közt óceánalatti kábel, minket egymástól iszonyú olló: csak a halál vág el. Hitted-e, mikor vérszirmos ágyán a Boldogasszonynak ketten feküdtünk már s a fájdalmak elódalogtak, hitted-e, hogy a fiút, akit szorít a pántos pólya a mindenség szorítja majd s a sorsod is eldalolja? Mama, ugye szép, hogy a szívecske, meg a kisököl ikrek, így növekednek, s nem az ökölnek, vitéze lettem a szívnek. Jó ha van bennem, teáltalad van, véreddel adtad, Édes, gonoszságaim irtottad csókkal, felséges száju Édes. Léleknek, testnek orvosa, anyám, tündéri doktor, bort cseppentettél fájó fülbe, a világ csendült meg akkor. Emlékszel? Éles tavaszi szél fúj, hízik, dagad a víz, s jaj, mint a tüskés futórózsa, csapkod a difteritisz, ablaküveget karmol, anyám, a lelked is reszket, ragasztani kell a házra rikító piros keresztet. Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények, fogait nem: a hóvirágok karéjban nevetgélnek. Csodákat ád az ablak, csillag-halakat zabálva úszik a virradatban a léghajó, dörgő bálna. Ó, a mi ablakunkon észak vetülő pírja úgy sajog, mint másnak a vérnarancs selyempapírja. Villanydúc: gyertyatartó, én a mezítlen angyal karolom s az áram-zugást fülelem áhitattal. Veszett kutya a vetésben, - jön a hír kódorogva, s egyszerre pezsgő dűh-hab az orgonák szagos bokra. Emlékezz csikófiadra, ott függ a jászol kötelén, szájában fűvel kéken harákol. Vércsefészek az égben, fölmászok, ággal vesződök, s pirinyó kölyköd vérszeplősre verik a csőrök. Játszok: kis püspökök a kifordított pipacsvirágok, glória, glória, megeszem őket s pirosat hányok. Játszok: torkomra fut a fillér, orromba döf a lúdtoll, játszok: a halnyelü kiskés véremben lubickol. Csikókon, bikákon cikáztat engem a virtus, játékból korábban izzadom a vért mint Krisztus. Nekem a játék nehéz ajándék, sose lesz vége, most is csak játszok, s látod, könnyel fizetek érte. Ó, a herceg-kurvához vonul a flóra seregestül, délről a pálmák kiszakadnak és jönnek gyökerestül, kazalban a rózsák, lelküket sírják fiolákba, kuncogására aranyalmává ikrásul álma, zuhannak aranyfácánok, vérbojtos csőrrel kimúlnak, miatta döglik a párduc, kígyók kinyúlnak! Szépséged hiába, irígyen hiába repednek a márvány-vénuszok, ha mozdul derekad, melled, piócás mocsárban térdig mosod mélán a kendert, töröd és tilolod éjjel, mint akit az isten megvert. Hiába a sóhaj, kamatra nem elég, oda vér kell, bódulatodban bankárok ütnek esernyőnyéllel, fehérmellényben Aponyialbert, ártányfar-képe löttyedt, óraláncára köti a három pityergő kölyket, s a banyák, e büdös babukák, akik a buktát, fánkot, csibecombot a vánkosuk alá dugják, rajtad vihognak, tátogva körülcsoszognak, tüzes dárda a nyelve a kis gonoszoknak! Téged a zsarnokság, ármány szüntelen ijesztenek, neked a sárga árvácskák is rettentő tigrisfejek! Ó, a rémület örök hazád lett, abból kilépned aranypecsétes vízum, anyám, nem adatott meg néked, mert nem elég, nem elég, hogy a bánat beárnyékol, őrli békédet csillagok malma, molnár a téboly. Kerubok, szeráfok, zendülő angyalbrigádok, Máriánál is tisztábbat, szebbet mért nem imádtok? Mért nem óvjátok anyámat? Karddal, tőrrel, sikongva, mint a vívók víjjatok a piszkos erőkkel! Nem, nem! A mennyei karhatalom süket és vak lett, fegyverek, hárfák oda már, a legenda levedlett, korhadt tollseprü-szárnyat rágnak a molyok lárvái, édesanyám, az égbeliektől mit lehet várni! Se az ég, se a föld kardokat érted nem terem, pedig te vagy a szépség, te vagy a munka, értelem! Tűzhelytől ki a mezőre, vissza, el, vissza, el, füledbe a létezés jajgat, anyjának ő követel, nélküled a csíra lehervad, kobakos nem lesz a mák, a káposztafejek lazák, mint a baba-koponyák, fogát a tengeri nélküled sohase mutatja meg, napvilágban a napraforgók nélküled vakszemüek. Lámpával tojásokat röntgenezel: fiasak-e? Itatod ajkaddal, hogyha lankad a pici csibe, sírsz ha meghal, sírsz ha a süldőt az orbánc öli, ha a barackfa abortál, ha az ég szétdöncöli jéggel a tündéri búzát s a tengerit morzsolja el, sírsz és egy kicsit meghalsz: a halálhoz édesedel. Jársz a temetőbe, jó barátnőid a sírkövek, nem bántanak ők, ott szellők és méhek zöngenek, sírtól nem félsz, ott pihensz a boldogság béklyóiban, de élni, remélni, kell viaskodni, te boldogtalan! Az édesekért, csak az édesekért nem bűvöl meg a halál, melled havában hízzanak, pirosodjanak mint a koráll, rágják le mirtuszkoszorúd levelét s a viasz-csecseket, mártír: neveled szépre, akiket méhed a világra vet. Tudom én: a te ösztönöd szentebb a precíziós műszernél, - vész ellen hirtelen cselekvő jós: lerántasz engem a fűbe a fütyülő golyók elől, röpköd a forgács, a nyárfa kék-ezüst vére ömöl, szavannáján a riadalomnak, akár az anya-kenguru lényeddel figyelsz, kötényedben fülel a legkisebb fiú. Tudom én: a te idegeidet végtelen évezredek pengetik és ha te félsz, az ős-sejt is veled rezeg. Tudom én: a te gondod végtelen, dicsőség néked, anyám, holnapok tejút-ágya te, dicsőség néked anyám, verduni katona-temető: csupa tőr a te szíved, anyám, viharaimban csoda-szivárvány, dicsőség néked, anyám, iszonyú erőmnek bázisa, dicsőség néked, anyám, légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak, anyám, igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám. Ha a halálban megelőzlek, ne sirass engem, anyám, de élni akarok, élni! - a te dicsőségedre, anyám.

Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton az égben

Ott minden épp olyan. A bánya. Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök. Amint tapintja a mészkőfalat: bizonytalan a pirkadat. Mintha belülről hajnalodna, a sziklák vékony oldalán, s oly áttetsző a kő, a vas, mint egy végső kudarc után. Ott az erdő. Darabokban jár a köd. Ötujjasan, mint elhagyott kezek, vagy fölnyúlnak függőlegesre, már-már uszályos mozdulat, s jelentésükig el nem érve halványan folynak a földre, ahogy vonulnak - ahogy kinőnek és ledőlnek ezek a felhős, hosszú törzsek, egy másik erdő jár a fák közt, s egy másik lombot hömpölyögtet. Ott alagút a fák alatt. Sötét füvek, kavics: keskenyvágányú sínpár, virradatban. Ott már a nap, jön gőzölögve, oldalt hasít be a ködökbe, jön-jön a néma robogás, fölszikrázik a fű-alatti fém, szikrázik a reggel, míg egy bokor-fal váratlan szökik fel, mert végetér a sín a fű alatt. És aztán néhány talpfa csak, mint néhány zökkenő lépés előre - a tisztáson megáll a nap. Ott délelőtt. Ott nagy növények. Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét, közötte néhány vasdarab, fölötte lépes sűrűség, fehér-küllős növény-napokkal hullámtalan Tejút és semmi szél. Mindig. Örökre. Dél.

Kassák Lajos: Az örömhöz

Rest árnyéka bennem Jézus ájuló testének: ó Szomoruság. Lásd, a szakadt, fekete városokban, hol most a kadáverek kék rózsái illatoznak s csak a legyek bús falánxa vándorol ide-oda a csöndben, én a szüzek bűnbeesésére kóstolom a mustot s az uj Messiások elé harangozok, kiket majd a század telt ütere dob ki a fórumokra. Én most az Öröm égő bokraiba takaródzom s nekem már nincs semmi: ami van s csak az van: ami nincsen. A hült romokon Epikur uj arcát énekelem s a rónák kiserkent zöldjét, a hegyek fehér gleccsereit, nyers, keveredő tömegeikkel a roppant metropoliszokat s külön a kovácsok öklét, a bankárok sárga tigrisszemeit, a leszálló buvárt, a kertészt s a kötélidegzetü pilótát. Az élet billió lehetőségét csapolom magamból s a nevetés aranyvillája koppan a fogaimon. Az öröm és az akarat bitangló híme vagyok, s bolond csikó, tág cimpákkal nyeritek az időkbe: hol majd Vesztfália mély acélhámorai dalolnak nekünk igás ökrei után a vad, kunsági paraszt, Pétervár 1905-je, a champagnei vig szüretelők - s ó lásd, az én részeg, utcai nyelvem is, ki most elsőnek dobja be magát az uj földre.

Radnóti Miklós: Á la recherche

Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek! Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján? hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból? Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt drága barátok, verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje. Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben, s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek, s mig riadozva aludt körülöttük a század a mocskos éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben, mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban. Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak, dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön, s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben, némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, - s most a szabadság angyala érzi nagy álmuk az éjben. S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások? szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek, és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér- léptü leányok a háboru hallgatag évei közben. Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal? és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak? hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását, művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán. Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már. - Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

Nagy László: A vasárnap gyönyöre

Sokan imádnak, vasárnap, zihálva belédvetik hat napukat s magukat is, te szabad hetedik. Csődülünk hozzád seregben jó csudadoktor, aki nem rendel, nem vizsgál, mégis szépen tud gyógyítani. Sóhajt érted a tüdő, a fulladó rózsacsalit, hova a korom, mint lepke petézte csillagait. Hozunk neked kalimpáló szívet és lehűlt vesét, magasvérnyomást, nyilalást, izgága mérgű epét. Rettents nyavalyát, űzd el a bacilus-haramiát, mama-arccal szervezz makacs szervek közt harmóniát. Jövünk, hogy ideglázunkat nyugalmad eloltaná, szép hideg párnákat nyujtasz félőrült fejek alá. Te vagy a legjobb szerelmi-kerítő, fényeseszű, te vagy a táncoltató és csókoltató hegedű. Cél is vagy, legközelebb vagy: sziget, hol mesebeli zajjal csengnek a drága gyönyörök üzemei... Surlódik hozzád az éj, a szuszogó azúrhajó, s micsoda fény támad, milyen rubintos ribillió! A hajnal piros pallói lehajlanak - de mi baj? Partra csak hallgatag vének lépnek, a dal, a zsivaj alszik az izmosak szívén, kábultan akárcsak ők: nyújtják az álmot a vassal, egekkel verekedők. Tipegnek apró nagymamák, éljenek igen soká, gondot susognak, gyújtják a lángot a lábos alá, búbosodik a tejecske, hopp-hopp, csaknem kifutott, fölforr a barna maláta, pezsegtet aranyhabot, kis kenyérkockák a zsírban táncolnak jajpirosan, gőzölgő rántottlevesbe esnek majd illatosan. Szivárvány sajog a lenge párán s a szívre borul, fölkelni, mosdani késztet, dúdolok gyanútlanul. Arcomat hab kerekíti, sétál a borotvakés, példázza, hogy vékonyít meg néha a kínszenvedés. Ó, azt a furcsa borotvát beléd ne nyissa a sors: keskenyre sápadsz, bozóttá retten a borosta-tors. Öreg cipőim a hajnalcsillagot elorozták, - fonálon nylonharisnyák, csillámló két kicsi zsák, lengenek, szép napot lopnak szép talpak alá megint, vasaltan, gyöngyházszemekkel kacsingat feléd az ing. Tiszta ing: tiszta világod, kívánni kell e gyönyört, rimánkodj érte, ha drága mosolyod ága letört. Tükrök, a kedves hiúknak picikét hazudjatok, mondhassák magukra halkan: szép vagyok, boldog vagyok. Arca ha elfanyarodna, ó mi is lenne vele! Vigadjon a nő, a karvaly-barna, rigó-fekete, a szőke, ki a hidrogén varázsát hordja haján, a vörös, kit megálmodott régen a vén Tizián. Bámulom üvegen át, ha áhitat, vasakarat nyűgözi őket a búgó villanybúra alatt, kereng a trópusi hőség hajuknak hullámain, köröttük jégfehér tükrök, sugaras alpesi szín. Kábulok én a leányért, aki a hó idején déli szünetben a falhoz kiáll, hogy verje a fény; húnyt szemmel, hogy lebarnuljon jegeces égbolt alatt sugarakat bűvöl csókra, ibolyántúliakat... Vasárnap, színarany kéz, a nyirthajú kis kölyköket mint cukorborsót a héjból, ágyukból kipörgeted, szabadon gurulnak, buknak, fejüket összeütik, még ákombákomok ők is, mint füzetben betüik. Méhrajok zsongnak, harangok dalosan bongnak nekem, hangos szél árama húzza bolyongni képzeletem. Falvaim, sárgák, fehérek, országút porát lesők, titeket látlak, ti vésznek tetőkkel süvegelők. Nevetek zenél a számon: Víd, Nagyalásony, Doba, Egeralja, Káld és Berzseny, Kispirit, Csögle, Boba. Mindenség voltatok egykor, vagytok most csillámai, félelmes nagy ez az élet, félelmes bevallani. Bennetek kölesmag voltam, vagytok most oly picikék, könnycseppet csikar az emlék, ázik az egész vidék. Éveket ébresztő szóval emlékek harangja zeng, itt a fiú aki voltam, ümmögő tavon mereng. Nem akar gyerek maradni, nem akar meghalni sem, fönn ragyog álma a nyárfán, színezüst leveleken. Itt a diák, aki voltam, repedő egek alatt vasárnap, a bombák vérbe verik a sugaradat, hajában megőrült lepkék remegnek, arcát csalán marja, mint eszét az élet, úgy fekszik féloldalán. Ej, lópokrócot terítek hallgatag egek alatt, virágok veszedelmének tárom ki bajaimat. Ti bimbós pünkösdirózsák, bukjatok rám kegyesen, tömör kis bombák, virággá robbanjatok szivemen. Járják be teljes valómat új színek, új sugarak, borzalmak és bonyodalmak freskói vakuljanak, rettegés-alkotta ábrák, hemzsegők lelkem falán, tűnjenek Nérók és pápák, hódító hold, jatagán, Haynau jégpupillái, tű az ujjakban, fejek melyek a kíntól életre-halálra biccentenek. S vérrögös föld, koromégbolt, hol a halálfej delel, tenger és levegőégés képei tűnjenek el. Mi vagyok én, hogy viseljem, amitől elborzadok? Várhatok, - nem tépik széjjel tündéri pillanatok. Rázkódtat sok gyönyörűség, mégse ad szabadulást, csak erőt, hogy daccal hordjak irdatlan aláztatást. Lezuhansz e lópokrócra, birkózol velem Remény, gyopárszemű angyal, látod, nem vagyok olcsó legény, markollak és megforgatlak leveles zöldág gyanánt, Jákob se verte így földhöz hajdan az Úr angyalát. Mégis, ne sírjál, ne hagyj el, gázolnom kell ami rút, súgjad, hogy ahol én járok, nem értelmetlen az út. Bolondul küzdök a szépért, látnom kell, nap tündököl, zöldarany moraj az erdő, fényes szél lombbal pöröl, kis fülén harmatfüggővel inog a nyurga virág, reszketnek szirmok, erek, mint szerelmes lányporcikák. Harsog a létezés: nem nem! Nem akar lenni halott. Brummog a darázs és elbúg, nyújtja a pillanatot. Mélység, magasság elrejtett csecseit smaragd fejek szívják: a cseresnye, meggy, hogy pirosan pihegjenek. Rikolt az aranymáringó hangzatos vasárnapot, és lekeféli apánk a pelyvaporos kalapot, elballag világot látni: kékezüst rozs-óceánt, rézvörös répát, sereggé zendülő kukoricát. Igázva vak szerelemtől jár-kel a vetésleső, százszor is csalódott, mégis máig is hű szerető, bükkönyvirág a kalapnál, még ez is tetszik neki, tűzpiros fűzfavesszővel bakancsát pöccintgeti. Ó, mennyi bendő feszül ma dobbá, az igásbarom makogva habzsol a fűben hat nap után szabadon, éhen mereng a homokdomb gyomra: a dögtemető, már csak sugárral, akácfavirággal töltekező. Szép a mező, mert igyekszik jókedvet éleszteni, most elalélnak a kínok, csapások emlékei. Sürgönydrót álmodva cirpel, nem süvít rajta a hír se a parancs, ma a postáskisasszony levelet ír: Gyere, mert meghalok érted - s szivéig üt a csoda: vállára hátulról csókkal borul a várt katona. Nézd, a biciklik új iramszarvasok, sárgák, lilák, lánnyal suhog a völgybe a szapora tűzü diák, motorok zúgnak el, egymást előző meteorok, zsí, zsú, a hasított űrben asszonyi üstök lobog. Erdőbe: zöld éjszakába eltűnni tündéri jó, ikergömbjével a vadmeggy elpirult fülre való. Nemcsak a lélek, a vér is viharra szomjuhozó, szél támad szilaj és forró, szárakat hajtogató, mintha a rózsa, sikoltó liliom egymásba csap, áldott vagy szerelem útja, szerelem ágya, te nap. Vasárnap, itt vagy és tudjuk, fáradtak ünnepe jött, görbedők egyenesednek fölséges színed előtt. Gyermek az anyakötényen: szérüdön úgy enyeleg aki hordott zsákot, akit rázott a traktornyereg. Égre néz a bányász, ráncok sütnek a szeme körül, ámul a fekete gépész, fejénél rigó fütyül. Aki a síró talicskát tolta egy országon át, itthon a kubikos, nézi, becézi aranyosát. Felizzik a kovács kedve, a postás száz emelet fáradtságát, haj, ledönti, jóízzel föl-fölnevet. Varrólány szíve begyógyul gyönyörök fényeitől, szívforma rongyvánkosokban villog a sok pici tőr. Árvák a műhelyek, próba-babán a fércelt kabát félkarral őrzi a jajt, a teremtés pillanatát. Vad erejétől elzárva dermed a kék dinamó, hajtószíj lankad, erőtlen hallgat a transzmisszió. Nem sürget senki és semmi, alszik az esztergapad, fogán a hámozott fémből szivárványfényű szalag. Vas-satuk makacs pofája tátva van, tenger a csend, reszelők halként alusznak, pikkelyük föl-földereng. Sörgyárban lázálmot zsongva érik a habzó ital, szegen a paripák hámja csillámlik holdjaival, jászolhoz dülve a komlóillatú csodalovak zuhanó harangpatával boldogan dobbantanak. Káprázat képei lengnek, látom, a vérzáporos vágóhidakon fehérben angyalok sétálnak most, hintenek jázminvirágot, - játszik a szívem, fiaz fura-lehetetlent abból, ami most való-igaz: búskomor bikát a tagló nem szédít, nem szégyenít, lovacska rezgő fején a csillagot nem zúzza szét. Véres a hat nap, de lásd, a késélen szállt sikolyok s parabolái a vérnek újítják meg mosolyod. Gyilkolod magadat is, hogy holtodból újraszüless, azért vagy főnix-madár, hogy vasárnap ihass-ehess. Ó mennyiszer meg kell halni egy pici vasárnapért, s hányszor a távoli szépért, amit egy eszme kimért! Áldozat mindig te voltál, te haltál, emberiség, s műhely, gyönyörű műhely nem lett a föld meg az ég. Égzengés? Vad büfögés az, így él a fejed fölött, kire a szüntelen ünnep törvénye öröködött. Én nem a bitangok kedvét, förtelmes szájuakét - éneklem újra és újra sokaknak csepp örömét. Ó, igen, apró szűk nekem, szívemnek nem otthona, vasárnap: vetélt sziporka, elképzelt csillag pora. Elképzelt gyönyörű csillag, szívesen ott mulatnék, vígságnak nincs ott határa, - ó miért nem a miénk! Bűvölj meg távoli szépség, szívem a porból kihúzd, ne zúgjak jeremiádot, se psalmus hungaricust. Te vagy a cél, ott az élet oszthatlan egysége áll, daraboló bárdok mellől szám csak azért kiabál. Érette sistereg bennem ábránd és szentséges dűh, sóhajos szomorúságom temploma érte ledűl. Voltam én szelíd s muszáj, hogy legyek már bujtogató, örömed bár a pokolból vájd ki, mert útravaló, szíverősítő, a véres stafétát így bírni csak, nélküle úgy becsukódsz, mint pattant gerincü bicsak. Rajta, csak rajta, te is tarts lakomát, vigadozz hát, húnyt szemmel hátratekerd a pihegő galamb nyakát, hasítsd a halat, a pénzét fütyülő szelekbe vesd, nevetve főzd a rezedaillatú lóhúslevest, párold a fejhúst, reszeld a tormát, s ha nem találsz mást, szedd le az égből, süsd meg a karmazsin vércsetojást. Csíkos abrosznál, vagy füvön eszel, de úgy ülj oda: választott nagyhatalom vagy, rádsüt az űr mosolya. Tudjad, hogy csak magad ölhetsz fájdalmat, örökölt bút, bűntelen csak te torolhatsz, tépd a kalácsot, a húst, eheted, nincs rajta átok, nincs italodban, igyál, villanyozd lelked az élet leborult árnyainál! Vasárnap van ma, vasárnap, örjöngő szultán a nap, kardja a földet repeszti, palánkot széthasogat. Dühétől bújni kell, kínos verejték-sarccal gyötör, jó volna fetrengeni hóban, úgy hajt a hőség-csömör. Vízpartra mezítlenednek szépséggel hízott csipők, öltenek hideg-zöld szoknyát, hullámos táncbavivőt. Hűs lombok alja, mint barlang tátogat, úgy csalogat, éled a zöld kocsma árnya, nyitják a rézcsapokat, sör habzik, koccannak korsók súlyosan és hidegen, fejeken kalapok, sapkák ferdülnek édesdeden. Jeges a fagylalt, a sátra mint külön égbolt lebeg, tölcsérek egymásba-rakva, magasra építve meg, mintáznak pízai tornyot, rontja a gyereksereg, - végül is nem épül újra, fújnak a hideg szelek. Hóharmat-verte arénán szügyönszúrt bika a nyár; levelek ivódnak vérrel, száll a fehér bikanyál. Vérpiros gyöngyeit rázva reszket a galagonya, s ne hidd, hogy eljött a lángok parazsas alkonyata. Fejüket most ütik össze ingerült hímszarvasok, bőgnek, a gőz terebélye viharzó lombként lobog. Bukó nap tűzvésze festi városok ablakait, vasárnap, iramod lázít, valami szépért vadít. Százezrek az uccák hosszán tolongnak, nagy a zsivaj, vonulnak a vágynak, erőnek elrejtett zászlaival. S hangos a vurstli, ott olcsón kapható bolond öröm, álmodva repülünk végig ezen a földi körön, s jaj nekünk, mi bitoroljuk fiaink játékait, kezünkben a vörhenyes tollú sípkakas jót kukorít, papiros-trombita harsog, - cinóber-orru lovak hintázva viszik a kéjjel ügető asszonyokat... Forog a föld az idővel, éggel, mint csillagkerék, már ez nem játék, zúgással tölti az ember fejét. Jönnek a megbolondító illatok, sziszeg a bor, szíveket sebesre horzsol sok lebukott meteor. Kivirágzik az ösztön, az elmúlás rettenete kénytelen dáridót rendez, ülj le a közepibe! Sóhajts és súgjad: ti cingár hegedűk, sirassatok, örömem kidübögjétek, ti igen mafla dobok! S hegedűk sírnak, dübögnek dobok, mert kell a muri, késztetnek fölágaskodni muzsikád sarkantyui. Látsz te a mámoron át is mindenik égtáj iránt. kívánod lábad alá az elnököt, császárt, királyt, rafinált sorsod, mely karmát, szárnyait ereszti rád s fölemel, hogy lezúdítson, mint griff az áldozatát. Poharat ürítesz, csengetsz, kell ez a szesz, ez a láz, így ered meg a te nyelved s hogy zokog, hogy magyaráz! Ujjaid egekbe nyílnak: igazad őrtornyai, bárcsak a holnap se látná horgadni, leomlani! Éneklem újra és újra sokaknak szép örömét, most az övék e csillag-ekékkel szántott sötét. Susog az ábránd vetése, ércesre ért a kalász, vágják, az aratódal most különös gyöngykacagás. Különös kábelen ím, a temető telefonál, üzennek akiket immár bölcsebbé tett a halál: szálat se hagyj a gyönyörből vágatlan, bánhatod ám, úgy mulass elárvult lányom, kisfiam, kisunokám! Nagyobb lesz a szomj, az éhség, bolondabb lesz a zene, zeng vele versenyt a drága halottak üzenete. Fény-erő, pezsgető áram hajtja a táncolni-vitt izmok rugóit, a csontok eleven csapágyait. Lávába kóstol, aki ma csókol, és ő maga is tűz lesz, de tarajos tűz lesz elsusogott szava is. Jégmezőt szikraeső ver, kárhozat, üdvözülés között a mezsgye is éghet, mérni most nem tud az ész. Éjszaka: űrbeli élet, törvénye rejtve buzog, testek: a kéj gyűrüjében forgódó szaturnuszok... Csillagvoltunknak vége jön, vége van, jóéjszakát! Árvul a szív, a vasárnap virága, ó hova szállt! Hűlt kövek, hólepte tarló, idegen szélmuzsika, hófüggöny táncol - és alszik mélyen az emberfia. Akár az elme, az ég is világosodni akar, kibukkant mellen a hajnal elfehéredik hamar. Volt egy világ, csupa pír volt, lángolt, most minden fehér. Ébredj meg, ébredj meg, édes, reggel van, itt van a tél.

Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya s szememből az önkívület kicsap, emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer, halál fölé, a régi romokon, segíts nekem, szeptember, ne eressz el, testvéri ősz, forrón-égő rokon. Én nem dadogtam halvány istenekhez hideglelős és reszkető imát, mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, pogány igazság, roppant napvilág. Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok, még sok hivő száj büszkén emleget, vérembe nőnek a termékeny álmok s nők sem vihognak a hátam megett. Nem is kivánok egy pincét kiinni, vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, csak az élet örök kincsébe hinni s a semmiség előtt még újra lenni. Ki érleled a tőkén a gerezdet, én pártfogóm és császárom vezess, az életem a sors kezébe reszket, de lelkem és gerincem egyenes. Uralkodásra a karom erős még, adj kortyaidból nékem, végtelen s te aranyozd, aki vagy a dicsőség, még most se rút, nem-őszülő fejem. - Érett belét mutatja, lásd, a dinnye, fehér fogától villog vörös inye, kövér virágba bújik a darázs ma, a hosszu út után selymes garage-ba, méztől dagadva megreped a szőlő s a boldogságtól elnémul a szóló. - Bizony, csodás ország, ahova jöttünk, Minthogyha a perc szárnyakon osonna, el-nem-múló vendégség van köröttünk, hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna. Húgom virágokat kötöz a kertbe, aranytálban mosakszik reggelente s ha visszatér az erdőn alkonyatkor, a csillagokról ráhull az aranypor. Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba. A felnőttek érthetetlenül beszélnek egymás között, minden nesz oly goromba, estente búgó hangja van a szélnek, tán megriadt lenn egy sötét falombtól s a télre, sárra és halálra gondol. Aztán a délután is furcsa nékem, hogy a napot árnyékok temetik, a zongorán, mint hajdan a vidéken, örvénylik a Sonata pathétique, bukdácsol a billentyűn tompa búban az édes elmebeteg, árva Schumann s mert nem lehet már jobban sírnia, száján kacag a schizophrénia. Nem volt a föld még soha ily csodás, a fák között mondhatlan suttogás, a fák fölött szallag, beszegve kancsal fénnyel, lilába lángoló naranccsal, az alkonyat csókot hajit a ködnek és rózsaszín hullámokon fürödnek. Miféle ország, mondd, e gyermek-ország, miféle régen elsüllyedt menyország? Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is, jaj hadd mutassam e kis templomot, mely déli tűzben csöndesen lobog. Imádkozó lány, száján néma sóhaj, mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval, vakok meresztik égre szemüket, Isten felé fülel egy agg süket. Vagy nézd az estét, a kormos zavarba kis műhelyébe dolgozik a varga, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, mint régi képen, ódon bibliába. Most az eső zuhog le feketén, most a sötétbe valami ragyog, mint bűvös négyszögön a mese-fény, fekete esőn arany-ablakok. Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás, benn villanyfénynél őszi takarítás, a készülődés télre, az igéret s az ámulattól szinte égig érek. - A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak s mint a kisíkált sárgaréz-edények a konyha délutánján mért ragyognak? Mit akar tőlem ez a titkos élet? Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? Ki fényesít eget és hegyeket? Mily pantheizmus játszik egyre vélem, hogy századok emlékét visszaélem? Az Orion süvegje mért parázsló? Miért hogy mindent lanyha pára mos? Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? Miért csodálkozol, csodálatos? - Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban.

Szabó Lőrinc: Reviczky-utca 7

Szerdán, nála. Reviczky-utca 7. Sziget nem volt oly magas soha még, mint az a műhely, a könyvtárszoba, az agglegényé. Tegnap inasa, az se Babitsnak, ma meg gyermeke, szellemvilágba repültem vele, s mikor bort nyitott és pertut ivott, úgy éreztem, a tündöklő Napot tűzi mellemre. Az élményt meg a formát tárgyaltuk, Goethét, francia, görög lírát (látta: értem), latint, (már szinte munkatársa) és megint Villont, Európát. „Az angolokat meg kell ismerned!" És sírva fakadt Georgén: „Mert szép!" Oly sok, oly nagy, oly fény, oly láng volt, hogy, búcsúzva, mikor „S te mi akarsz lenni?", kérdezte, csak kápráztam, szent vágy: „Még több, mint Te vagy!"

Petri György: Reggeli kávéház

Szeretem az őszi hideg szobákat, ülni kora reggel összehúzott köntösben a kitárt ablaknál, vagy a tetőn, párolog a völgy meg a csésze kávé - ez hűl, amaz melegszik. Sokasodik a piros meg a sárga, fogyatkozik a zöld, pereg a sárba a sok levél - halomban a nyár devalvált pénze: oly sok! oly semmitérő! Lassúdan kékbe vált az ég hamvasszürkéje, enyészőben az enyhe borzongás. Közelednek a nappal-dagály türelmes, óriás tolóhullámai. Kezdhetek folytatódni. Megadom magam egy személytelen felszólító módnak.

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult. Sétáltam kocsmáról kocsmára. Talán éppen a Nylonban ittam, a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál (vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom, lehet, hogy a Boráros téren. Ezek a séták mindig reggelig vagy épp két napig tartottak, és akárhová vezettek. Mindenesetre, valahol ültem, ittam. (Akkor még akármit - kóstolódó ifjúság.) Még nem olvastam a kocsmákban, nem, nem, még nem temetkeztem könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját. Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám. „Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt. „Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt, koszmós, egykor világosbarna haj; beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas kötőhártya, aquamarin szemek,1 megsárgult, fehér műszálas pulóver, barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő. Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam. „Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem. Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is). Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár. Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren. Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet. De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere, akarom" - mondta -, „nagyon szeretnék." Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam (hacsak nem kifejezetten ez volt a célom). No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj. Hiszen űzött voltam és zavaros, mint a fölkavart iszap akkoriban, és csak ezekben az „Eszpresszókban", „Büfékben" érezhettem némi álfölényt a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között. Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt. Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem, egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében. Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom. Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját. „Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok" - mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre, magam is csak a legszükségesebb mértékben, meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyűrött. „Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen. Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve, szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem. Rettegtem, hogy menten a szájába hányok, ettől viszont röhöghetnékem támadt, ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg ura lettem a perisztaltikának. A lába köze szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik. „Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival egy megkezdett margarinba, magába masszírozta, aztán még egy adagot. „ENNI is fog még ebből?" „Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később. Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna. „Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas meg egyszerűen kell." „Akkor adj vissza" - mondtam -, „értsd meg, nincs huszasom." „Hülye vagy" - mondta - „ha vissza tudnék adni ötvenből, nem kéne a huszasod" - mondta logikusan. És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal. Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy"), zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm, és botorkáltam fel a lépcsőn. Hogy elérjek a napsütötte sávig, hol drapp ruhám, fehér ingem világít, csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt

Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt milliók végső tisztelgését hozza, úgy mentem el rajvonaluk előtt. Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel a hadrakelt hit zord hadnagyai, a Vilmosok! és Coligny és Cromwell - ők néztek rám - s a szablyás Bocskay!... Hátrálnom kellett közelükből: mindet nem fogta össze csak messzibb tekintet. Fölhúzódtam a kert felé, a fákig s lelkemben is hűs tárgyilagosságig. S most mintha ők álltak volna kaszárnya-számadáson az én szemem előtt, feszesen-katonásan kilépvén éppen akkor a hátterül kapott nagy szikla-falból s abból a másik, épp oly teli tömbből, a mögéjük kövesedett időből. Addig jöhettek, maguk is meredt kövek a napfénybe, hol nem lehet szavuk már. Szavuk immár csak a tett, mely idővel ad magyarázatot! Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok! Vagy előbb én beszélhetek? Kik ott álltatok, "nem tehetve másképp", mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen, mert a langyosat kiköpi az Isten, kik után tárgyként maradt fönn a szándék, mennyi az igazság még öklötökben, mely négy százada oly nagy esküt markolt, mely kőbe s öröklétbe görcsösödten tartja ma is a bibliát s a kardot? Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes dühével törtetek, a cél, ahogy elértétek? Ti kérditek? S ha nem lesz örömötökre meghallanotok? Elmondom. Épp mert nékem is keserves. Álltatok égve az Úr igazától; állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor; aztán dönteni kezdett ezredegyszer az ész helyett a fegyver s a láng. Hogy várja örök üdv a lelket: rángtak milliószám kínban a testek csatamezőn, bitófán, vérpadon, karón, keréken, meg a fájdalom- szerzés új mestergépein; növesztett egymással szemben erdőnyi keresztet Jézus példája, végig Európán; égtek, hogy égjen itt a kép s a "bálvány", ott a "csalárd könyv" - városok és falvak, hol újra emberhúst faltak a félvad zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel, nem állt egymással szemben bűn a bűnnel, eladdig, míg nem jött - a győzelem? Az idő. Okosan, türelmesen s némi humorral. A kétféle had és hit várai szemközt állanak ma is, az én hazámban is: a zordon fehér-falú s arany-cifrázta templom vén tornyai még ágyúként vitáznak minden beharangozáskor, vasárnap papjaik bent még ősimód dörögnek, de kijövet az utcán átköszönnek s ujjon mutatják, hogy hány órakor s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor s egy kis ital. Szép. Magam is helyeslem; ha pap vagyok, magam is így cselekszem: "értsük meg egymást!" De nem volt nagy ár mégis a harminc évi döghalál, d'Aubigné dühe, Coligny halála, Szent Bertalan bosszútlan éjszakája, fél Németország, a ketté törött Európa s hogy itt volt a török százötven évig és a mi hazánk... - Ez lett a "győzelem"! Ezt küldte ránk Isten azzal, hogy "napként kimutatta": nem érte folyt a harc, hanem miatta; ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő: mert volt-e vajon győztes, kit nem ő rendelt eleve győzni? Győztetek. Maga a Sátán győzött veletek! Balekok voltatok, mind! Hátra arc! Nincs jogotok egy lépés sem előre. Törlődjetek be kőbe és időbe. Elveszett - eleve! - a harc! mondtam keményen, mint aki magára támad először is az igazával; majd: Megbuktatok! A haddal simára törölt kontinens - e fekete tábla - közepére mi iratott eredmény? Egy betű, egy már tréfának sem új buta betű s az is csak magyarul: mért több a keresztyén, mint a keresztény? Értelmet annyi millió halott véréből ennyit párolhattatok, midőn - feledve, kinek mi a dolga - karddal csaptatok ti is a Csomóba: a Föladatba, mely épp a kötés kibogozásával szép és merész. Ez az "eredmény"! És ha - ez se volna?! - kondult bennem is, ahogy várható volt, a tulsó torony az innen valóra (és attól fogva mind a kettő bongott) s kelt ezredszer is - alig finomodva - bennem a két ős ádáz szó-birokra: a mindig úrhitű tolnai pásztor s a csupa dac sárréti prédikátor. Mert mi szorította kézbe a fegyvert? Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt? S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan "hal el a hit" a "római mocsokban"? Ha arra tart eszme s világ, amerre a "tiarás templom-kufár" vezette, ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül s - ha úgy fordul, hát reménytelenül, de csak annál szebb önfeláldozásképp - odavágja, hogy "nem tehettem másképp!", ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad a kín, a vér, akkor nincs áldozat, nincs - inkvizició?! Ha - bár "hiába" - Gusztáv Adolf nem ül harci lovára, jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták, valdeusok, husziták, Bocskay írást-imát se tudó hajdui, hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár, amilyet az imént lemosolyogtál? Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs - Kálvin? Nem hiszem. Vagy mást mondok: szobádban volna villany, ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe? Hol kezdődött, hogy atomerő is van S holnap rakétán repülsz ki az űrbe? Övék az érdem, kiket sem a máglya nem riaszthatott vissza, sem a gálya - sem harcaik bukása, a léptenként fölmeredő "hiába"! Látták, vagy nem a céljuk, azt jól látták, hogy nincs visszafelé út; a mult, ahogy füst-vetve összeomlott, úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot: előre! és ők vállalták e sorsot - Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk! Álltam némán, hírhozó katonájuk, már azt forgatva, hogy én mit kapok, nem is őtőlük magyarázatot: a tettektől, melyek - akár a gyermek - magukért csak felnőttsorban felelnek. Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp: volt bárkié a szándék, maga az Isten se tudhatta másképp.

Weöres Sándor: Merülő Saturnus

T. S. Eliot emlékének Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete. Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról ahonnan égbe röppent naponta - bolond! - és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint. Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj nagyszerüség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot kitúrja - bánjam-e? - már nem hivatásom, agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból - Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs -bánjam-e?- lehet, megállítják a végső percben;vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű szalmán heverni, évezredek fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban, én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

József Attila: Talán eltünök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom. Már bimbós gyermek-testemet szem-maró füstön száritottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam. Korán vájta belém fogát a vágy, mely idegenbe tévedt. Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tiz évet. Dacból se fogtam föl soha értelmét az anyai szónak. Majd árva lettem, mostoha s kiröhögtem az oktatómat. Ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek.

Nemes Nagy Ágnes: A lovas

Tanyaház. Nincsen ablaka. Homokkal foltos, szürke gyep lapján magányos kövület. Gémeskút. Gémjén nincs kolonc. A kávára bukott az orra. Benne szüntelen föl-le jár a talajvizes árapály, a földalatti vízi-óra, mutatva évszakokra szelt útján nap-távolt, nap-közelt. Fel-felnyüszítő nyárfalombok. Alacsony ég, őskori homlok, alatta tompa félhomály mélyén emlékként űl a táj. S mint a felrémlő gondolat, tűnve, kisértve, nyárfák között, buckák alatt, egy lassú lovas ér a rétre. Sovány, fél-mura ló a ló. Nem is nyereg alá való. Zötykölve himbál lassu útján, sárga-sörényes, néma hullám. S mögötte, mint a babona, a futóhomokban nem patkónyom, valami roppant elefánt dézsa-lábnyoma. Ki patkolt téged, mura-ló? Micsoda városi kovács igazgatta egy nyári nap friss vastól füstölgő patád? Az őszmellű, az óriás, a nagy, fehérhúsú kovács vastag autógumi-darabbal támasztotta csukló bokád - meleg válla az oldaladnál, szinte emelt a nagy, csupasz váll, és te véknyad falán át érezted súlyos fujtatását. Most madarak. Most madarak. Előbb a zaj, hullámban, majd a csókaraj, s mögötte láthatatlan a vár jön messzi vonulatban, ahol kerek bástyaszobán naptól forró gyerekláb próbálta régen a repedt falat - most madarak. Ezek a forró madarak. Ezek a szüntelen emésztő túlfűtött érfalak, ez a hőfok, a szárny alatt, s este a vár fölött spirálban, kanócfüstként szállnak körözve, mintha a bástya füstölögne, s amikor mélyül a sötét, túlbuggyanva a körfal peremét viaszfehéren fölvilágol a foszforos madár-szemét. Messziről milyen hűvösek. De a lovas, zakókabátban, nem látja őket. Arca vak. Akár kihűlőben a föld, ez az arc régen összetört. Nem hallja őket, földsüket, mint aki a multján üget, egy néma ábra dobbanása: a ló és a lovas feje szinusz-görbéket ír a tájba. Itt nincs eső. Itt nincs eső. A felhő föl-le jár, nagy ruha-ujja súrolja a földet, olykor egy-egy nyárfára görnyed, le nem borul. Zuhanj le már, ne várj tovább, mosd meg utolszor legalább, mi várja még, mi várja ezt a tájat? Egy tiszta-arcú alkonyat, egy végső napkorong talán - zuhanj le, víz, mint a bocsánat. Elment. A ló már nem dobog. Életlen, lisztes lábnyomok. Zörög a nyárfa.

Juhász Ferenc: Tűzliliom az éjszakában

Tűzliliom az éjszakában, én nem hiszek a csalogány szavában, és nem hiszek a bölcs emberi rosszban, én nem hiszek az emberi gonoszban, valami téboly van ebben a nagy nyárban, tűzliliom az éjszakában, én nem hiszek a csalogány szavában, ősz lepke gördül villany-árvaságban, mint ősz csillag az isten mosolyában, tűzliliom az éjszakában, zöld bénaság és növény-fekete, növény-állatok zöld lehelete, egymásból-kicsüngő hüllő-bánatok, csönd-rostok, óriás sziromcafatok, zöld szorongás fölött kanca-tüzesség, vér-lebenyek, boldog hevesség, láng-cimpák, buja, vad csalogányok, tűzliliom, mondd meg a magányod, tűzliliom az éjszakában, én úgy hiszek az emberi csodában, valami jóban, valami szépben, valami emberi elrendeltetésben, tűzliliom az éjszakában, hold a diófa zöld zűrzavarában, hold a diófa zöld rendszerében, tűzliliom villanyfény-szegélyen, tűzliliom a földcsillag rimája, zöld tüskés velő-nyél kitüremlett szája, árnyék-űrből felszökő könyörgés, véres érccel bélelt tigrishörgés, zöld tenyéren tűz-nemiség, gyíkhónalj-sárga üstököscsóva ver tűzkoponyádra, a mindenséget vérzi be nagy bárdja, a pokolig hasít suhintása, tűzliliom az éjszakában, valami téboly van ebben a nagy nyárban, üstökös-uszály hömpölyög nehéz szívemre, mint medúzára döglött bálna nyelve, mint óriáspolip köteg ernyedt csápja omlik fejemre csipke-gomolygása, valami vad angyal sír az éjszakában, szárnyát zuhogtatja egy másik világban, valami vak ördög dobog a vak űrben, kürtök és cimbalmok hamvadnak a bűnben, világ-nemző csődör nyerít, hívja párját, isten kék szeméhez rúgdossa patáját, isten kék szeméből dől a láng verése, megfullaszt az égbolt szikra-üvöltése, felbömböl az égen Gilgames bikája, nincs akire rontson, nincs aki levágja, szivárványtűz-zsákja a hold dagadt gombja, rengeteg tűzlucskát az űrbe kiontja, valami téboly van ebben a nagy nyárban, tűzliliom az éjszakában, reng a föld, a tenger fölmászik a holdra: fortyogó nyáltömeg, szörnyeteg-amőba, valami téboly van ebben a nagy nyárban, tűzliliom az éjszakában, görcs-diófa kő-gubanca alatt liliomtűz az éjbe kihasad, fölötte az álmot kőkorszakba fonja a vén diófa cement Laokoon-csoportja, kőkígyó-örvénye, kő-izomszövevénye hajol rád liliom vérmárvány-fekélye, több-agyarú hal-kürt, bitang bíbor-hidra, párducpettyes nyershús nősténycsillag-szomja; gyökér-szövetségek, növény-mellkasok zöld küllői fölött a vér zokog: tűzliliom az éjszakában, én nem hiszek a csalogány szavában, zord kezünkre hulló levelek árnya nagy, mint a sárkány szempillája, én nem hiszek a csalogány szavában, tűzliliom az éjszakában, mint ravatalgyertya éber csönddel tüntet, bevilágítja virrasztó szívünket. Az emberiség nem éghet magában, mint tűzliliom az éjszakában.

Nagy László: Deres majális

Vadmeggy virágzik álmomban. Hol a sör, a bor meg a szóda? Dobol a szívem majálist - varjak jönnek a hívó szóra. Borzong a szagos meggylevél, nehéz ökörvér-színnel alvad, elpityergi magát az ég, táncolnak a fűben a varjak. Hát a víg fiúk hol vannak? Logarléccel az első számol, csúcsos nullái ujszülött fejek, rínak rácsozott ágyból. Sisakban, vörös kocsival szirénázva robog a másik, hajón zsákol a harmadik, hallom ropogó csigolyáit. Láger-hidegben lebegett a negyedik, ott lett halála, hóba temették, letörött füleit úgy dobták utána. Hol van a régi majális? Társak, mit látok szemeimmel! Fehérek leszünk mint a csont, poharunk más kézben csilingel.

Petri György: Valami ismeretlen

Valami ismeretlen felé, elébe - sodródunk vagy törekszünk? új világ, új szerelem kékvirága kecsegtet, lidérckedik - csal a lápba? Nem tudhatni. A „Legyen minden másképp!" kényszere és óhaja indokolt: olyan hajszoltak voltunk, annyira elegünk van! Önsajnálat sem sérelmezhető. Hát ki sajnált bennünket? Meg különben is: ha valaki, hát mi magunk tudhatjuk a legjobban: miért vagyunk méltók a szánalomra. No de azért: Mi lesz? Mégis mi lesz? A kérdés megkerülhetetlen és megválaszolhatatlan. A rög hömpölygeti magát lassan és (nem: de!) biztosan a szív felé.

Tandori Dezső: A feltételes megálló

Valamikor itt egy feltételes megálló volt a házunkkal szemközt: a villamos megállt, ha akadt felszálló vagy leszálló. Házunk: nem tulajdonviszony ez így, de azt meg azért mégse mondom: „villamosunk"; érződik ebből az a táv, melyet a ház és a megálló között is meg kell tenni egy parkon át. E közti parkból, mely a ház s a megálló közt ott van, innét került hozzánk az a veréb, már negyedik éve, aki egykor, az első évben, a többi madár érkezése előtt, egész lakásunkról birtokviszonyban szólhatott mozgásával, vagyis egyszerűen berepülte mindkét szoba terét, és kezdte a konyhát is meghódítani. Most visszaszorult a dolgozószobámba, mely többé nem a dolgozószobám, hanem a madarak hálószobája, mind a négyüké. Egyszerre elkezdtem megérezni, ilyen ügyetlenül, ahogy aztán mondani lehet itt, hogy valami távolodik. Nem madaram, az első, nem ő, ő még jobban ragaszkodott kapcsolatunk külső jeleihez. Hanem valami más, és az őszi vedlés szürkeségei és mattságai ezt különösen a tudomásomra hozták. De hát hiába lennék örökké a madárral, meg nem akadályozhatnám, hogy egy rángó mozdulat ne ürítés legyen végül, hanem a lábak kimerevedését eredményezze, és megkezdődjön a kihülés. És az ilyesmi nem mindig a Vörös és fekete című regény befejezése; életben maradok, és majd úgy lesz minden akkor meg, ismét nélküle, ahogy a parkbeli találkozás előtt is egymás nélkül voltunk. Ezért ma reggel, ahogy tegnap este, a lakás ember-lakói elhatároztuk, áthoztuk őt a dolgozószobából, át ide „a mi szobánkba", ahol egykor oly gyakran - minden reggel - üdvözölt minket, ha a kalitkából kiengedtük, egész napra, jött, ágytakarónkra repült, elidőzött párnánkon (ez ma is mind megtörtént), szökdelt és nézgelődött (nézelődött), áthoztuk ide, ahol most már vagy másfél éve csak kalitkában járt, nappali levegőzéskor, meg a másik három madárral zenét hallgatva, és persze remek zöldféléket falatozva a kalitkarácsról. Ám a másik három madár röptere, kellő beosztással, két-két óra, egy-egy óra délután, épp ez a szoba, a hajdani teljes madártér része. Ezért került sor erre a rendkívüli akcióra, erre a látogatásra. Mintha meglátogattuk volna magunkat valamikori időnkből, madár-alakban. Elidőztünk az ágyon, a takarókra tettük karunkat, a párnára fejünket, nézgelődtünk (nézelődtünk). A kalitkára szökkentünk, visszatértünk saját vállunkra. Ültünk a vállunkon, míg ezt gépeltük, vagy kint a konyhában a füveket készítettük a négy madárnak; és a többi. Aztán persze elmúlt ez a rövid idő, melyet a napból engedélyezhettünk, és a madár magától visszatért a kalitkába; ahogy a dolgozószobába visszavittük, a másik három örömmel üdvözölte, egyikük csengőt is szólaltatott, és felcsippantak. Hát megjöttél, mondták, vagy: a fene egyen meg, mit kerestél ott, velük; a villamos tovább indult. Ez volt akkor ma egy feltételes megálló, felszállóval és leszállóval, ahogy meg van írva.

Nemes Nagy Ágnes: Egy pályaudvar átalakítása

Valószínűtlen, hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld. Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben. Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek. Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a... látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel. Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe. De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután - még világosabban - vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép. Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen... de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont. Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra? Te ott voltál a megnyitáson?

Tandori Dezső: Mióta visszajött velem a vonat

Vers az indóház mellől, régebbi költők szerint) Mióta visszajött velem a vonat, rejtélyesen, a Józsefvárosi Pályaudvarról, s nem közölték okát a Keletiben, fogtam magam és sietve leszálltam. A városi forgalom jót tett. Mint aki nem járt rég itt, Pesten. Oly világos volt az egész, ittam egy sört, ettem egy kis adag szalmakrumplit. Akár ha Bécsben lennék. Valami elment - a vonat, mint később hallottam, fél óra múltán, másfél óra késéssel. Nem nagy eset. Máskor türelmesen végigültem az ilyet. Most se volt az, hogy sietek. Csak valami, mondom, elment, s valami visszajött. Isten ments, hogy a világ nagyobb rendjét hinném, vagy egyáltalán, bármit is hinnék. Csak azt kell érzékelnem, ami „tényleg van". Képtelen vagyok most már úgy egyáltalán vonatra szállni, és Bécs nincs többé. Évek, hogy újra kikínlódom, ha muszáj lesz. És mint Legtermészetesebb Dologra, mely nem is alattomba ront rám, csak annyit mondhatok rá: „Hát ez". És semmit se teszek hozzá. Mit sem tehetek. Talán már tettem eleget. És ez az elégtevés, ez volt, ennyi volt az egész.

Petri György: Ballada

Villanyfényt a mezítelen testekre! mintha nem tudnád mit! - szappanosvíz a szembe. Mindenkit elhagyni, becsapni. „a lélek egyre igényesebb, magadban építed fel, mi hátra van..." A földdel-egyenlővétevés mámora. Istenné lenni.

Oravecz Imre: Egy földterület takarójának változása

a kérdéses földterületet a középhegység lábánál elterülő dombvidéken szemelték ki valaha maguknak a közeli település favágókból idővel földművelőkké átvedlett s a gazdálkodásban még nem valami jártas lakói, a gyalogszerrel s járművel egyaránt megközelíthető völgykatlan északi, azaz délre néző oldalán habozás nélkül kivágták a vadkörte- és vadcseresznyefákkal tarkított őstölgyest, és fölégették a füvet és bozótot, a régi szép napokra emlékeztető művelettel megkopasztott napos verőbe az agyagos irtásföld kellő előkészítése után a környéken addig ismeretlen bortermelés megindítása reményében kemény munkával direkttermő szőlőt telepítettek, a vesszők egykettőre megerősödtek, nemsokára termőre fordultak, s mialatt a szemközti erdőben tovább nőttek a fák, tovább illatoztak a virágok, tovább fészkeltek a madarak, és tovább bőgtek a szarvasok, addig a tőkék közt bújtattak, metszettek, kapáltak, kötöztek, kacsoztak, permeteztek, szüreteltek az emberek, e csöppet sem idilli és meg-megismétlődő foglalatosságsorozat nem képezte ugyan jövedelem forrását, s csak génekben kedvezőtlen változásokat előidéző novabort eredményezett, amelynek télvízi elszopogatása közben ki lehetett egyenesíteni az egész esztendőben jobbára másutt görbített hátat, mégis nemzedékről nemzedékre szállt, és annyira hozzá nőtt az egyébként érzéketlen szívekhez, hogy még olyan is akadt, akit az Új Világból visszahozott (vesztére, természetesen), a 20. század 50-es éveinek végén, a föld magántulajdonának megszüntetése idején azután történelmi okokból kifolyólag hirtelen, mondhatni, egyik nyitásról a másikra vége szakadt a torkokon át az utódok életébe történő nem éppen gyümölcsöző beavatkozásnak, a frissiben megalakult és területileg illetékes téesz vezetősége abból a józan és érthető meggondolásból kiindulva, hogy a meredek, mintegy 50º-os és legföljebb csak szemestakarmány termesztésére alkalmas lejtő gépi erővel megművelhetetlen, másként művelni pedig nem érdemes, úgy döntött, hogy azonos dőlésszögű határrészekhez hasonlóan parlagon hagyja, és befásítja, a jogos tulajdonuktól megfosztott tulajdonosok a változást követő első tavaszon már nem vettek ugyan metszőollót a kezükbe, de ugyanannak az évnek az őszén lógó orral és hivatalos jóváhagyással még begyűjtötték, és haza szállították a vad burjánzásnak indult venyigékről az érett termést, amelynek gazdagságához természetesen már semmivel sem járultak hozzá, a rákövetkező években mind kötöttebb lett a talaj, mind sűrűbb a gaz, s mind több tőkét vágtak ki a fejlődő fiatal csemetefák körül térnyerés céljából a munkaegység fejében dolgozó néhai szőlősgazdák, s hamarosan megjelent az erdőre jellemző bozótövezet és fűszőnyeg, két évtized múltán ugyanolyanra nőttek a fák, ugyanúgy illatoztak a virágok, ugyanoda fészkeltek a madarak, és ugyanúgy bőgtek a szarvasok, mint a völgykatlan déli, azaz északra néző oldalán, és már csak elvétve lehetett látni egy-egy gombázásból arra hazatérő öreget, aki nem is annyira a tisztásokon még mindig található szőlőfürtök, mint inkább élete növényi emlékei után kutatott

Oravecz Imre: Emlékezés az ülőkalauzrendszerre

az ülőkalauzrendszerben, miként a neve is jelzi, a kalauz ült, méghozzá az autóbusz menetirány szerinti jobb oldalán, az egyik hátsó kerékdudorra erősített támlás ülésen, a csak fölszállás céljára igénybe vehető hátsó ajtó mellett, háttal az ablaknak, arccal az utastérnek, a kizárólag őt megillető ülőalkalmatosság nemcsak elhelyezésében, hanem jellegében is elütött a többitől: a rendeltetésszerű használatához nélkülözhetetlen teret körötte derékmagasságig érő, elöl csuklópántra járó, fönt pultszerű asztalkában végződő, simaélű fémlap határolta, az asztalka műanyagborítású, szegélyes lapja az éppen használatban lévő jegytömb és az 1, 2, 5 forintos és 10, 20, 50 filléres tételekben fölhalmozott, szükség esetén visszaadandó aprópénz készenlétben tartására, kihúzott állapotban jól megfigyelhető fiókja pedig az értékesítésre váró, még érintetlen jegyek és az egy műszak folyamán összegyűlt, érvényben lévő fizetőeszköz tárolására szolgált, az ülőkalauz a viteldíj átvétele után bal kezével rendesen leszorította a megkezdett tömb ellenőrzőszelvényrészét, s az állandó pénzfogdosástól zsírosan sötétlő alumínium- és rézoxidos (télen levágott ujjú pamutkesztyűbe bújtatott) jobbjával villámgyorsan letépte, és az elébe járuló utasnak nyújtotta a kívánt átszálló- vagy vonaljegyet, aki azután annak birtokában immár jogosan haladhatott tovább leendő ülő- vagy állóhelye felé, 43 az ülőkalauz teendői közé tartozott még a közhasznú jármű megállóból történő mindenkori indítása, pontosabban az indítás engedélyezése, ami, kivált csúcsforgalom idején, mikor bizonyos felszállói remények óhatatlan szertefoszlatásával járt, nem volt éppen hálás feladat, ez is egyszerű művelet volt: miután az ülőkalauz jobbra s balra tekintve meggyőződött róla, hogy a le- és fölszállás megtörtént, vagy a leszállás befejeztével a fölszállás hely hiányában megtörténtnek tekintendő, egyetlen, határozott mozdulattal megnyomta az ugyancsak az asztalkán található indítógombot, mire megszólalt a berregő, és a busz le volt csöngetve, de ezt gondos mérlegelésnek kellett megelőznie, és ez olykor meglehetősen bonyolult dolognak bizonyult, mivel az ülőkalauz a szolgálati helyéről az utasoktól nem mindig látta, mi történik a csak leszállás céljára igénybe vehető középső és első ajtónál, a vállán nyugvó felelősségről nem is beszélve, az ülőkalauzrendszer a harmonikus utasfelvétel fékezése és munkaerőigénye miatt elégtelen és gazdaságtalan volt ugyan, de minden fogyatékossága ellenére volt benne valami otthonos, megnyugtató: a fizetség fejében biztosított mostoha körülmények ellenére az ember nem érezte magát annyira magára hagyatva, mert az ülőkalauz, akire az egész rendszer épült, kapcsolatba lépett, jól-rosszul, de mintegy törődött vele, és ez némiképp személyes jelleget kölcsönzött az utazásnak

Tolnai Ottó: barkaszentelésen desirével

barkaszentelésen désirével a teréz templomban a plébános úr már távozott de mi még maradtunk amikor egy bunyevác néni érkezett egyetlen ággal a kezében kosarában cérnával kötött petrezselyemcsokor őrölt paprika a templom üres volt mint mondtam a szentelés lezajlott már a néni tétován elindult az oltár felé és ahogy elhaladt mellettem láttam a rekettyefűz egyik aranytamponját még döfködi önfejűen épp erről az ágról akarja megpakolni puttonyát egy méhecske még az oltár előtt is dolgozik a pillanatban ezt désiré is megérezte volt valami feszültség nem tudtam ugyanis mi fog történni hisz a megfeszített oldalán frissen volt festve a lándzsa ütötte seb szinte bugyogott a néni térdet hajtva az oltár előtt a mellékajtón kicsoszogott a sekrestyébe tán még elcsípheti a plébános urat a szekrényben ha nem száll a sebre a méhecske tán nekitámad a levetkezett plébánosnak kint a templom előtt szótlanul álldogáltunk a friss fényben úgy tettem mintha megfeledkeztem volna arról hogy a virágvasárnap désiré szülnapja szép életrajzod lesz szólaltam meg váratlanul egyetlen hét lesz az életed könnyezve öleltük meg egymást de nem említettem neki hogy azt a bizonyos hetet én már részletesen megfigyeltem meg a húshagyókeddet a hamvazószerdát (homlokomon még tán mindig ott a langyos hamu nyoma mit a sekrestyés kapart a kályhából) megjegyeztem hogyan készítik zöldcsütörtök csalánlevesét hogyan végzik könyékig véresen a nagypénteki herélést sokáig álldogáltam a spájzban a nagyszombati vacogó kocsonyák között szép életrajzod lesz désiré mondtam egyetlen hét lesz az életed nagyhét de arról nem tettem említést míg désirét öleltem hogy az én életem annak a hétnek csupán egy napja lesz nem véletlen szögeztünk annyi denevért a zsíros gerendákra

Tolnai Ottó: nesztelenek

bírom bírom őket azt mondogatja bírja a kis mézecskéket annyit dolgoznak mondogatja tapasztja az istállót tapasztja meg mondogatja annyit dolgoznak hogy elkopik a szárnyuk bírja a kis mézecskéket azt mondogatja annyit dolgoznak hogy elkopik a szárnyuk elhomályosul mint a csodafürdő ablaka ha lesem a hullala rózsaszín húsát elhomályosul megkopik bemattul beszakad eltöredezik a hártya bírom őket azt mondogatja annyit dolgoznak hogy elkopik a szárnyuk az övé is elkopott tapaszt meg mondja az övé is elkopott vagy csak hátra kötötték mint gyerekkorában a sarkát az volt a legborzasztóbb ahogy kötötték hátra ami hátul volt hátra kötötték a szárnyát hátra mint bolondinget ott voltam ahogy behozták heten kötözték az ágy vasához engem ketten kötöztek meg a nővérke először engem is heten kötöztek akkor még megvolt a lábom elég lett volna ha csak a nővérke de nem tudtam mondani mert dőlt a hab a számon mint labdarózsa dől át a düledező kerítésen úgy dőlt a hab a számon nem tudtam mondani hogy elég a nővérke hogy csak a nővérke kötözzön az ágy vasához nem akartam koptatni a szárnyam mert nem is volt nekem valójában csak akkor lett szárnyam amikor a hullala meg a nővérke hátul kibogozta a bolonding masniját az nem kopik el az a ponyva olyan mint a vasplé s a masni se kopik el szépen forog elemel ellebegek az asztal elhúzok künn az arany asztag felett a harmat szépen lemossa szárnyam lehányt üvegén lilán csillan az ekevas az égben és látom a hullala julcsát eloszlik a köd a gőz és látom az elejét és látom a hullala hatalmas hátulját látom a julcsa pünkösdirózsa picsáját tapaszt meg mondogatja meg tapaszt bírja a kis mézecskéket mondogatja annyit dolgoznak hogy elkopik a szárnyuk én meg azt hogy szebbek azok a csíkos motorok a darazsak szárnya nem kopik el a munkában nem kockás füzetlap formátlan a fészkük szép formátlan szeretem nyomkodni keserű gennyes pattanásuk nem homályosul el a konyhaablak pedig éppen párolja a mama a döglött disznó veséjét nem homályosul el mert beszappanoztam mint a csodafürdő ablakait szépen látni a kertben a pünkösdi rózsát először azért vittek be még megvolt a lábam heten kötöztek az ágy vasához a nővérke csak hadonászott a kereszttel lábam ujjába akadt a rózsafüzér azt hittem már a dögcédula először azért vittek be mert mind megerőszakoltam soósné kertjében a rózsaszín rózsát őt nem ott feküdt kiterítkezve a gyalupadon azt mondja bírja őket annyit mászkálnak ki-be a virágkelyhekben mind elkopik a szárnyuk mind elkopik a virágpor reszelős aranyától engem is elkoptatott a hullala nem szakítom meg már a menetét hullafáradt leszek ahogy rámászok alélok csak combja satujában a rózsa rongyikája is elég immár nekem bus béla a tyúkokat baszta azt az egész folyamőr regiment én a rózsákat mutattam a mézecskéket a nővérkének az oltár előtt a liliom fehér kútjában az ágy vasára kötöztek bennünket mondtam legalább nem tapasztasz nem mondogatod azt hogy bírod őket a kis szárnyatlan mézecskéket milyen meztelenek szárny nélkül a mézecskék milyen meztelenek szegények kik hol meztelenek szárny nélkül a mézecskék szárny nélkül olyan meztelenek ez a habakukk még hűlőfélben még így hűlőfélben is hülyül a hullaláért nem tapaszt nem mondja nem tapaszt szárny nélkül ő is olyan nesztelen

Takács Zsuzsa: Kimozdulások

(1) Kérdezd meg Kérdezd meg, hogy mit tervezek. Nem én, a csillagok döntenek helyettem. Életemet egy elbeszélésből ismerem. Kitalált nevemre egy idegen föláll, nem kéri, hogy ezt-azt még foglalják bele (emlékszem, öt-hat éve kérte még: legyen a történet vége biztató!). Arcomból akkor hiányzott egy darab, és elszörnyedtem (tükörbeli) képem láttán. Fogyatékosságom ma már nem ijeszt. Életemnek egyik változata ez. „Kimozdulás onnan, ahol valaha..." (2) Tegnap végigolvastam Tegnap végigolvastam a naplóm (mondhatni egész életemet). Nem találtam benne semmi említésre méltót. Volt időm rá bőven, egész nap esett. Íróasztalom rekeszeiből egymásra dőltek ki a jegyzetek: „A honosítást kérő vallomásai". A tisztviselő türelmetlenül kopogott az asztal lapján, valami méltányolható indítékot keresett, hogy kedvező elbírálásban részesítsen. De nem tudtam megtagadni mégsem, hogy idegen vagyok. Ezért az elutasítás. (3) Hogy ne történt volna meg Hogy ne történt volna meg, kívánja, s visszamegy harminc évet. Séta az egykori ösvényen. Fölázott erdei talaj, fák üde zöldje az üdülőtől félórányira. Hogy ne mondta volna ki, amit kimondott, a rémes állítást, amit szeretetlensége újabb bizonyítékaként, legföljebb saját magából kiindulva, feltétezhetett. Megtorpantak a közöttük nyíló szakadék előtt. Amit csak sejthettek, bebizonyosodott: nincs már közös nyelvük.

Oravecz Imre: A nyári tölgyerdő hajnali lehelete

(Kojavesima, Sziliomomo testvérbátyja beszéli, aki járt messze északon) Mihelyt megpillantod a nyári tölgyerdőt, és mondjuk, egy elvirágzott csipkebokrokkal teli füves tisztást keresztezve vagy egy kiszáradt patak medrében felfelé kapaszkodva közeledsz feléje, először szárazságot érzel a levegőben, ha nem látnád, hogy mindent belepett a harmat, azt hihetnéd, dél van, aztán minden átmenet nélkül melegbe ütközöl, fel vagy öltözve, mégis, mint az öledben alvó macska testének hője, áthatol a ruhádon, majd pár lépés megtétele után hirtelen illatok tódulnak az orrodba, száraz avar, harangvirág, vadlucerna, fürtös zanót, rókagomba, meténg, szamóca, és még ki tudja, minek az illata, egyetlen hasonlíthatatlan illatot alkotva, és egyszeriben rájössz, hogy ez a szárazság, ez a meleg, ez az illat együtt a nyári tölgyerdő lehelete, és a felfedezés feletti örömödben a csábításnak engedve, a kötelező óvatosságról megfeledkezve, feszes bőrrel és remegő orrcimpákkal egyre beljebb hatolsz ebbe a leheletbe, egészen addig, amíg a nyári tölgyerdőhöz nem érsz, és az űzött vad nyomát szem elől vesztve magad is leheletté nem válsz.

Weöres Sándor: Rondo

(Vörösmarty: ,,kalmár -- fejedelem -- tudós -- szerelmes'' témájára) Mint kagyló két fele zárulni eggyé, te és én, vagy maradni két barát, külön hajók másféle zászlaját lengetni szélbe vászon lengeteggé, vagy inni szent magányosság borát, az emberek szemében nőni heggyé, vagy párban tűrni törpeség sarát, mint kagyló két fele zárulni eggyé, magányban átváltozni hadsereggé megismételve Isten ostorát tört nép hátán magasztosulni keggyé, te és én, vagy maradni két barát, mint kagyló két fele zárulni eggyé.

Oravecz Imre: Trakl utoljára Budapesten

(gyakorlatiasabban és kevésbé áttételesen) jódos kezében katonaládával, kialvatlanul, szalmásan, hadnagyi rangban lelép az iparvágányon álló vonatról végigmegy egy úton, befordul egy sarkon, átugrik egy kerítésen, és máris a Richter Gedeon Gyógyszergyárban van elhalad a létfontosságú alapanyagokat rejtő raktárak mellett, képzeletét megragadják a földolgozásra váró porok, levek, kenőcsök, de a kiömlő szennyekkel szemben sem marad közömbös láthatatlanul átvág egy emeletes épületen, az irodákban megnyerik tetszését a grafikonok, s magában elismeréssel adózik a gyártmányfejlesztésnek és belső sugallatnak engedelmeskedve egy vaslépcsőn leereszkedik az alkaloidarészlegbe 22 remegő orrcimpákkal téblábol egy darabig a fényes üstök, tartályok, csövek közt, majd egy folyadék útját követve, de a termelést nem veszélyeztetve belép egy vegyi folyamatba szabad gyököt fejleszt, leköt egy hidrogénatomot, jótékonyan hat az erjesztőbaktériumokra, részt vesz egy páraképzésben, elidőzik egy ismerős összetételben s kicsapja a kristályokat aztán egy csapóajtón át megittasultan s fütyörészve átsétál a csomagolóba, és ráérősen tele gyömöszöli a zsebét a helyi érzéstelenítésre szánt, nélkülözhetetlen kokainnal és többé semmibe sem avatkozva, fizetségképpen a Sebastian im Traum egy dedikált példányát hátrahagyva az önkényesen megválasztott útvonalon az I. világháborúba siet

Nemes nagy Ágnes: Között

A levegő nagy ruhaujjai. A levegő, amin szilárdan támaszkodik madár s madártan, az érvek foszló szélein a szárny, egy percnyi ég beláthatatlan következményű lombjai, az élő pára fái, felkanyarodva akár a vágy, a fenti lombba, percenként hússzor lélegezni a zúzmarás, nagy angyalokat. És lent a súly. A síkon röghegyek nagy, mozdulatlan zökkenései, amint feküsznek, térdenállnak az ormok és a sziklahátak, a földtan szobrai, a völgy egy percnyi figyelem-lazulás, aztán megint a tömbök és a formák, meszes csonttól körvonalig kővé gyűrődött azonosság. Az ég s a föld között. A sziklák roppanásai. Amint a nap átlátszó ércei már-már magukba, fémmé a követ, ha állat járja, körme füstölög, s köröznek fent a sziklafal fölött az égő paták füstszalagjai, aztán az éj a sivatagban, az éj, amint kioltja s kőmivolta magváig ér, fagypont alatti éj, s amint hasadnak és szakadnak a porcok, forgók, kőlapok, amint feszítik véghetetlen, széthasgató önkívületben a fehér s a fekete mindennapos néma villámcsapásai - A nap s az éj között. A szaggatások, hasgatások, a víziók, a vízhiányok, a tagolatlan feltámadások, a függőlegesek tűrhetetlen feszültségei fent és lent között - Éghajlatok. Feltételek. Között. Kő. Tanknyomok. Egy sáv fekete nád a puszta-szélen, Két sorba írva, tóban, égen, két sötét tábla jelrendszerei, csillagok ékezetei - Az ég s az ég között.

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány. Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék; csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát, s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.

Oravecz Imre: Az öregek távozása

A szérűkön hirtelen zúgás támad, a szél felkapja és megforgatja az elhullajtott tollakat, megnyílnak a kazlak, lerázzák drótos kőnehezékeiket, és kiköpik magukból a verébfészkeket, a hombároktól dörgés hallatszik, az istállókban megrémülnek az üszők, és vadul rángatják a kötőféket, a kamrákban összeütődnek a bödönök, a ládákból földre hull a liszt, a sövények alján felizzanak a kövek, füstölnek a tavalyi levelek, tűz csap ki a bürökből, csalánból, a tyúkok tágra nyitják szemüket, felpattannak az átforrósodott porból, és hanyatt-homlok menekülnek, a levegőben tojások repülnek, nem találták meg a gazdaasszonyok, összegyűltek, és bezápultak a szalmában, súrolják a tetőkön a kövirózsákat, de kikerülik a cserepeket, a darázslyuggatta tűzfalakból mindenhol kinyúlik egy kéz, egyenként megállítja, és leszedi őket, és a nyitott ablakokon át az öregekhez csapja, az öregek sárgák, büdösek lesznek, héj kerül a foguk közé, összeragad a szempillájuk, és nem látnak, de értik, miről van szó, eldobják dohányzacskójukat, imakönyvüket, zsebkendőjüket, kikászálódnak az ágyból, otthagynak csapot-papot, és kezüket védekezőn arcuk elé tartva gyorsan kihátrálnak a temetőbe, a gyerekek megállnak egy pillanatra a törekesekben, abbahagyják nemiszervük nézegetését, a fiúk begombolják sliccüket, a lányok felhúzzák bugyijukat, és kérdőn néznek egymásra, mi volt ez, aztán bújócskáznak etetésig, akkor adnak a jószágnak, aztán megjönnek a szüleik a határból, és kapnak zsíros kenyeret.

Takács Zsuzsa: A tiltás ellenére tudtam

A tiltás ellenére tudtam, hogy te vagy, mert az, hogy máris a vásznak közt forgolódunk, álmomban, a gyöngédség olyan rohamában, mely a könyörülethez hasonlított leginkább, és hogy a sarokablakok ki voltak ütve a szobádban, és az ürességet az utcai holdfény üvegezte be, az nem lett volna baj, de hogy a karcsú, ősz hajú, meggyötört arcú férfi te vagy, tilos lett volna tudnom, vagy ha már fölismerlek, a megtorlást kockáztatva szinte, az ölelésedet viszonoznom ennyire hevesen.

Petri György: Az ilyen fontos beszélgetések

Az ilyen fontos beszélgetések alkalmából mindig vagy behoztál egy üveg pálinkát, vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát, de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt. Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be. (Amitől kissé el is ment a kedvem, mert a választások előtti szesztilalmat idézte az eszembe, a szombat déli tizenkét órától imaházzá lényegült vendéglők elsorvadó forgalmát, a nagymálnát tartalmazó korsókat.) Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát, csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy, hogy nem hoztál be. Nem tudom pontosan rekonstruálni. Bementünk a nagy szobába. A kerek asztalon volt - mint mindig - egy váza virág. Ezt áttettük a zongora tetejére, mert ha az ember leül egy váza virág két oldalára egy kerek asztal mellé: folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk. Mármost ezután szoktad mondani, hogy „Vegyél ki poharakat", vagy csak mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba, majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza. De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és kimentél-e - ez az, amire nem tudok visszaemlékezni öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen. Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör- falazzunk - itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad, hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve kizárólag arra, hogy valamit kellene innom. És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni - Nem tudom! - Nyugodtan behozhattad volna különben - két deci két embernek... Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.

Pilinszky János: Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit hajnalfele a szállásunk előtt a hátsó udvar sűrüjében láttam lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. Körülkutatva éppen visszanézett, s hogy végre biztos rejteket talált: övé lehet a zsákmánya egészen! Akármi lesz is, nem mozdul odább. S már ette is, már falta is a répát, mit úgy lophatott rongyai alatt. Nyers marharépát evett, de a torkán még alig ért le, jött is a falat; és undorral és gyönyörrel a nyelvén az édes étel úgy találkozott, mint telhetetlen testi mámorukban a boldogok és boldogtalanok! Csak azt a testet, reszkető lapockát, a csupa bőr és csupa csont kezet, a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra és úgy adott, hogy maga is evett! Az egymás ellen keserülő szervek reménytelen és dühödt szégyenét, amint a végső összetartozást is önönmaguktól kell, hogy elvegyék! Az állatian makogó örömről a suta lábát ahogy lemaradt, és semmisülten kuporgott a testnek vad gyönyöre és gyötrelme alatt! A pillantását, - azt feledném egyszer! Ha fuldokolva is, de falt tovább, és egyre még, és mindegy már akármit, csak enni bármit, ezt-azt, önmagát! Minek folytassam? - Őrök jöttek érte; a szomszéd fogolytáborból szökött. S én bolyongok, mint akkor is a kertben az itthoni kert árnyai között. A jegyzetembe nézek és idézem: "Csak azt feledném, azt a franciát..." S a fülemből, a szememből, a számból a heves emlék forrón rámkiált: "Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem a halhatatlan éhséget, amit a nyomorult már réges-rég nem érez, se földi táplálék nem csillapít. Belőlem él! És egyre éhesebben! És egyre kevesebb vagyok neki! Ki el lett volna bármi eleségen: most már a szívemet követeli.

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé soha. Az idő egyirányú utca. Örökké zuhog a jelen, s örökké száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza szempillantás alatt. Lábbal előre vissza nem szökken a műugró a trambulinra, és nem lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta, de ha mégis lehetne, hogyha valami résen, a kozmosz féregjáratain át zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot, ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt, bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat, vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy saját gyermekkorodban, épp vasárnap dél van, most merik szét a húslevest, s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed rájuk emelve, a jövendő elvetélt embriója, merev térdekkel lépegetsz feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!" vagy „Ne tedd!" - az is hiába volna. Nem lehet csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset, olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke. Mint bulldózer tolja maga előtt a voltak összessége a rákövetkezőt, ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége, vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek, a sérelem sérelmet szül, a seb sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett szoknyából vetkező, a múltjából kilépne, s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled, ahogy mások velem: bocsáss meg érte!" És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne, ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne, csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd, amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még! Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!"

Takács Zsuzsa: Vonatút

Ha rózsaláncon vonszolva nem száll fel Vronszkij a pétervári vonatra, ha nem néz Annára félelemmel és alázattal, ha nem méri fel, hogy nincs más kiút, csak a szenvedély kielégítése, ha nem tologatják szét a székeket a mazurkához, ha a megszégyenült Kitty szíve nem törik darabokra, ha nem tornyosul elénk a szerelem repkénnyel és bogarakkal befuttatott romos fala már a kezdőjelenetben, mint Tolsztaja elé, amikor férje, a gróf legénykori kicsapongásainak naplóját a kezébe adja, hogy olvassa és másolja mindhalálig. Ha kilyuggatott bőrünket nem vinnénk szerelmi vásárra akárhányszor, ha verseinkben nem teregetnénk ki mások szeme elé: szégyen szemre. Helyzetünket hogyha nem magyaráznánk, ha nem ott kezdenénk, ahol végezzük valahányan, térdepelve egy titokzatos oltár előtt, miközben egy nyegle kalauz ránk csapja a fülke ajtaját és a reteszt a peronon behúzza. Ha agyunkban, mint kivilágított pálya- udvaron, egy motyogó, kis paraszt nem kopácsolna -

Nemes Nagy Ágnes: Villamos

Halad a villamos, hörög, kínjában tántorog szegény, fürtben csüngünk a sárga állat apadozó villany-tején. Egy afrikai ház emelkedik a mélyből, fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány, a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl, kis szalamandra ül a fotel hajlatán. Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit, polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő, s lassan penészedő bélését, szíjait, mint teknősbéka holt tetemeit a teknő. Mindig utat javítanak. A kövek szinte talpig érnek a ritka lépcső-rács alatt, s hogy a villamos egyre ráng, közelcsúsznak az elefánt- bőrű, gyűrött aszfalt-lepények. S mint aki hirtelen egy babérfában ébred, és érzi bőrnemű, fekete lombjait, úgy roppantják körül a ház falát az éjnek hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt. Szatyorban egy cafatnyi hús, átüt a vörösbarna lé, s egy könyv: A dialektikus... már haladunk a híd felé, a rendőrsíp véknyan sivít, lent idegen uszályhajó hordozza apró házait, tetők, muskátli és a szélben csíkos zsebkendő a kötélen, s a matrózok égszínű blúza, mintha olasz kisváros úszna - Éjjel indultak el. A ház fala derengett, különben semmi fény. Az ösvényen, elől terepjáró sulyos talpa vágja a rendet, reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől. Mögötte az a pár tompított zaju gép, nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése - a benzin sem zubog, de forró szaga még emlékezik a nap émelyítő hevére. Fordul a híd, lejtősödik, nekilódul a szédület, feszülj kéz, görcsösülj izom, ott fent a budai hegyek, egy pillanat, futnak az ívek, s nem nyujtózhat a megfeszített szem megváltó hajlatukon - Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti. Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van, reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani - Kiszakad innen az, aki nem markol most. Szakadna ki! Fullasztó testek, testre test, micsoda mozgó hullahegy! Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szájra, felsír a fék, akár a kés, körül a hold, s a fű borotvaéles árnya, tántorodás, émelyedés, egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek, nem tart tovább már, ami tart, a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet, és omlik, mint a gyönge part -

Juhász Ferenc: A mindenség szerelme

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még, hogy mért kíván szeretni... Kezdetben volt a hang, és nem tudta még, hogy mért kíván szeretni... Kezdetben volt a köd, és nem tudta még, hogy mért kíván szeretni... Kezdetben a vágy csak önmagara várt még... lassan, tompán, mélyéböl remegve. Kezdetben nem voltál Te sem, csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető, lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat világ-tűz, vízözön, ismeretlen és titkos robbanások, május-szagú álmok, test-nélküli vallomások... . Én nem kutattalak, mint csillagász az égen egy új csillagot. Matematikával, képlettel, logikával számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz, csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől, társak között, még láthatatlanul. Mert kezdetben nem voltál Te sem, csak a vágy volt... És mégis éreztelek, és mégis tudtalak, robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak, de még csak reszketés, sejtelem voltál te is, voltam én is szívedben, mégis tudtalak, tündöklött bennem az eleve-bizonyosság, hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen, mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés, mert ehhez az értelem kevés, és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás, mint az órával mérhető idő, s az órával mérhető elektromosság. És mégis tudtalak, fölfogtalak és vártalak, tudtalak léttelenül, mert kezdetben közös volt minden elem, mert kezdetben én is a csönd virága voltam, mert kezdetben Te is a csönd virága voltál, kezdetben csak a vágy volt, ahonnan fölszabadultál...

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, - jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben. Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Petri György: Örökhétfő

Miután a hétfő - a szervezők legnagyobb csodálkozására, sőt, minden várakozása ellenére - sikerrel lezajlott: az apróságok, akik nem emlékezhettek már a kedd, szerda és a csütörtök fokozódó nehézségeire, sőt a pénteki színpompás katasztrófa is csak annyi nyomot hagyott bennük, hogy „durrogtak a staneclik": bírálni kezdték a szabadszombatot, a virágvasárnapot (a felnőttek azt sem tudták, milyen nap van, együtthaladtak korukkal, és - korukhoz képest - egyenletesen kinyúltak). Csak az óvoda meg a bölcsöde toporzékolt: hogy miért dobszerda, hogy miért szerelemcsütörtök, hogy a kiskedd átcsap nagypéntekbe, hogy az ezüst - illetve aranyvasárnap között ésszerű határt csak a hamvazószerda dinamikus perspektívájából lehet vonni, és ami az úgynevezett „húshagyó" keddet illeti - korántsem hagytak húst, illetve korántsem hús volt az, amit hagytak. A megnemszületettek undorral figyelték az egész komédiát, mondván, hogy minden mondvacsinált, amíg ezekről az izékről beszélnek, s nem mondják ki világosan, hogy hosszabb a péntek, mint a szombat. A felnőttek ezek után sem tudták, milyen nap van, de jelentették a szervezőknek, hogy állítólag folyton nap van. A szervezők a nagy időzavarban úgy értették: tegnap van, ezért évfordulókkal kezdtek kísérletezni, ilyeneket mondtak: „Ma volt 150 éve tegnap." Majd áttértek a kerek számokról az ellipszis számokra (Holnap lesz 132 éve tegnap stb.) de az óvodások, a bölcsödések, a megnemszületettek és (sajnos immár) a felnemnőttek is obszcén mozdulatokat tettek időnyalókáikkal, homokóráikkal; telefingták a korszagalkotó lékgömböket, teleszarták a Telstarokat, phalliújságokat ragasztottak, francparenseket és zölddisznókat hurcoltak az ezeréves Pillanatnyilag téren rendezett Momentánnál, és egyre ezt ordították: Ma mi van? Ma mi van? Az Örökhétfő bevezetése óta az Örökkévalóság (azelőtt Pillanatnyilag) téren ezeréves gyeptéglák zöldellnek élőképek körül. Harangvirágok, tölcsérikék harsognak: hétfő! hétfő! Csak a sírkertészek motyognak maguknak: hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, és rozsdás kannáik letéve a napsütötte temetőn: vasárnap.

Tolnai Ottó: elég nagy szégyen

voltam a pelbárt plébánosnál mert tataroztatja a nagytemplomot és ómama velem küldte be az adót egy zombori piktorral újrafestette még a bárányfelhőket is fenn a mennyezeten meg oldalt mind a márványt szebb eresebb mint az igazi márvány bakotát dolgoztatták volt márványbányában ő mondta hogy szebb kékeresebb kecsenovics azt mondta az nem márványbánya volt ahol bakotát dolgoztatták volt csak kőtörő és a kő nem kékvérű vilmuska mi a baj kérdezte a pelbárt plébános neki még úgy látszik nem súgott be a púpos ferike a púpos sanyika hurkokat szerelt a gulipános ketrecre és megfogta a girindet szibériából jönnek a gulipánok azokat mézes léppel fogja láttam ahogy a púpos ferike felállt az imazsámolyra vagy az oltárlépcsőre (a scamnára) már nem emlékszem és belenyúlt mint lajbizsebbe a vérző sebbe szóval úgy látszik még nem súgott be hogy habakukknak hívnak és hogy már napok óta ingyen nyakalom az angolkeserűt a HATCSÖCS-ben mondtam hogy festesse fel a falra azzal a zombori piktorral habakukk prófétát is habakukkot képedt el a pelbárt plébános azt a biggyedtszájú prófétát arról meg kitől hallottál azt mondta a gyöngyvér nővér éppen olyan keserű a kő az arcában kinek az arcában keserű a kő a habakukk arcában éppen olyan keserű a kő mint a hús az én arcomban meg a műmárvány olyan kékeres kecsenovics szerint a pelbárt plébános is volt követ törni száz szónak is egy a vége azt akarod vilmuska mondta halkan pelbárt plébános úr majd hirtelen üvölteni kezdett mint a vadszamár hogy a te mocskos pofádat kenjük fel ide az oltárra és kirúgott pedig akkor még fogalma sem volt hogy mi vak vigh tibikével már nagyban készülünk florencba amikor meg értesült róla ágynak esett azt mondta elég nagy szégyen az már az is elég nagy szégyen hogy az ókanizsaiakat arról ismerik szerte a világban hogy szétverték a piétát a szent péter bazilikában még csak az hiányzik hogy most meg ezek a tanyasi félnótások és félkegyelműek tette hozzá púpos ferike most meg ezek a tanyasi félnótások habakukkra törjenek

Tolnai Ottó: voltam a templomban

voltam a templomban tele volt mennyi cuccot kell cipelnie egy angyalnak én legalább néha lerakhatom a kannákat elcsendesedik a cuppogás meg a vulkánkofferokat meg a kiflis garabolyt is lerakhatom de ő a szárnyát soha ha legalább egyszer megkopaszthatnák a tollas cigányok majd szólok nekik apa fekete lajbijában voltam a templomban telis-tele volt engem már hányszor megkopasztottak őt biztos azért nem kopasztják mert sosem lenne vége a kopasztásnak belefulladnának a tollba angyaltollnak nincsen vége apa lajbizsebében mindig találok valami újat minden morzsát kiviszek a tiszteletes úrnak az oltárhoz hátha éppen az az kenyérből dohányból vagy pedig papirosból van akkor elcsendesedik a cuppogás ám akkorra már nincs ideje a tiszteletes úrnak rám mert pontosan kilencre be kell fejeznie mert kilenckor a fatelepen felsikít a cirkulár és átfűrészeli a nyelveken olvadozó ostyát befűrészeli a nyelveket akár a gyíké olyanok lesznek kenyérbélből dohányból vagy pedig papirosból cigarettapapirosból én nem tudok csavarni finom cigarettapapirosból van az isten még mindig nyálas a széle hercegovinai dohány volt benne

Tandori Dezső: További csavargások

Áldásom Lánchidadra, Buda és Pest! Ezzel a kapcsolattal sose légy rest, juthassak át belőled itt beléd ott, és unalmassá ne legyen a légyott. Álldogáljak a Gresham-borozóban, amíg van, addig még valami jól van, vagy üljek le szomszéd kis étteremben, s az Arany János utcát se feledjem, folyó borért a presszót, azt a Tervet, hol egy baden-baden-i pult felelget: tízéves emlékemből hirtelen, vicc, hogy az egy pesti presszó nekem. Vagy menjek el másolóirodámra, másolásra, persze, egy kis dumára nemkülönben; s a hajléktalanok lapját megvegyem, heti százasok, a legjobb célra. Két sajtos rudat csomagoltassak, vagy egy bűzrudat szívjak el még a gyógyszertár előtt, a Kálmán utca műintézetét meglátogassam, ismerőseim, ahol az élet eseményein nem sokat filozofálunk, s azért ez az együttlét nemcsak a kimért egy deci, két deci, vagy néhanap hazavitt másfél literes palack, és messze nem az, messze több. Haza megint a Gresham, talán, patika és papírbolt, géppapír és füzet, borítékok, küldeni ezeket a dolgokat, miket legjobb talán, ha nem hagynám a csavargások utánra, csak hát miért élek, ha kujtorogni sem lehet már - hét végén kell kifogni (végig itthon) a munkalendület javát, hozzá-újuló kedveket: hányfélék... Vagy csak annyi: nem henyélnék, mire volna az. Vonz, lássuk a végét, ha elkezdtük. Sport, nem pénzkereset - az irodalommal azt nem lehet -, amatőr profi, profi amatőr, kényszerűen megvagyok kétfelől. És a Duna felől még a Dunába benézek, vagy ott a Gabi, a Bástya, a Krisztinaváros már ritkaság, az Alagúton alig megyek át, és hol a Böszörményi út, a kör- séta, hogy a Széll Kálmán tér felől, a Széna tér felől térjek haza, hol van már a Fény utca piaca, netán hogy a Kis-Svábhegyen füvet szedjek madarainknak - hevület híja. Lohadok, bár nem rohadok még, el se mennék, de hát itthon se ülnék egész nap, persze, egyik-mint-a-másik, ami tiszta benne, az csak a Lánchíd: de jó, hogy van, ó, jaj, hogy még sokáig nézem, ha unom, és járom ha csábít. Karinthy mondta: az élet ilyen. Másmilyennek magam sem ismerem.

Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde

Ördög már veletek, ti álszent hivatalok, hites uraságok csipkegallérban, csuhában, kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam, dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt. De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt, utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír. Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek, csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók! Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást, amilyent farotok csöve pököd eleven húsra, homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza, ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt! Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors - Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem. Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap, kobakodra húzd és ámulj amig én a világot vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt, margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt. Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi. Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera, s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi, doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi, hervadj le földig, te rózsás kalapos halál! Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán, valakihez pirosa áttör időn s ködön. Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög, zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag, angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog: címere hárfa - hungarus volt, istentelen.

Tolnai Ottó: wilhelm hattyúdala

„Minden állat bűnöző, még a ló és a hattyú is (cél nélküli szépsége többé sehová sem száll): létezik hattyútól való félelem." Otto Weininger: Napló kikeltek ki ómama gelebében a libatojások nem a kacsa- a libatojások azok a legszebb tojások nem ez nem a hattyúdalom még hol szamár üvölt hol patkány vinnyog kácsa hápog nem ez nem a hattyúdalom még de majdnem mert hát az is csak az ómamáról szól majd kurva kemény lény a hattyú dolgoztam egy idényt az állatkertben igaz a farkassal meg a vízilóval voltam megbízva azóta hívják a vízilovat wilinek de ganéztam a hattyú alól is ha nem vigyázok betöri a fejem bakelit csőrével akkor szereztem ezeket a tojásokat mondom kurva kemény lény de ha egyszer énekre tátja csőrét a pechán úr azt mondja próbálkozzak ő majd szól ha már hattyúdalomnál tartok addig skiccel vegyem sorba mind daloljak a kamilla könnyes sárga szeméről a kálváriadombról UNRA-dobozban szánkázó gyerekekről s majd ha hattyúdalomhoz érek ismét lefényképez bekockáz ismét egy az egyben fölken de már nem ezekben a rongyokban valami hattyúprémes kacabájt talált addig szamár- és patkánylényemről készít motorikus skicceket foltos görénygereznám is eladta már néhányszor ott bűzlök zombor meg szabadka szalonjaiban motorikusan skiccel meg elviszi megféltalpaltatni a cipőjét a gecséhez hiába mondom térjen át ő is fa- vagy filctalpra szóval kikeltek az ómama gelebében a libatojások semmit sem vihetett magával a nagy szaladáskor csak a libatojásokat kapkodta a gelebébe még fiatal volt szépen izzott a melle futottak árkon-bokron át s közben izzó melle között kikeltek a kislibák valaki azt mondta a záp hattyútojás bomba én dolgoztam az állatkertben igaz a farkassal meg a wili vízilóval de ganéztam olykor a hattyú alól is kurva kemény lény a hattyú de mondom nem volt kunszt hattyútojáshoz jutnom hallod hogy énekel ez a neceguga nem hallgatom záporozik a prasnyaság hallod úgy énekel mint azok a herélt szerzetesek akiket a zarándokúton hallgattunk venézben szaladj szólj a pechán úrnak átugrott a gecséhez tán kapor van ebédre már csak arra vágyakozik ellepje a kaporszósz szaladj szólj a pechán úrnak akárha felhangzott volna habakukk hattyúdala hallod ez a neceguga megitta a sósavat vagy felhörpintett minden záp hattyútojást csak a hattyúdala lehet hisz sosem habzott így a szája húzd rá ezt a hattyúprémes kacabájt a csárdáskirálynőben használták utoljára húzd rá és gyorsabban adogasd a fehér tubusokat

Tandori Dezső: Tekercs

„Nem, nem kívánom vissza soha többé." (Samuel Beckett: Az utolsó tekercs) Erre majd emlékezni akarok. Ami, ahogy: folytonos (folytonos mi?) - folytonos, ha már történik. Térdig (folytonos: térdig.) begázoltam, aztán már csak a továbbiak következhettek, mégis elfordultam, párhuzamosan haladtam a parttal (erről volt szó!), óvakodtam: megóvott - ettől tehát következ- hetett bármi. Nyár lett újra, az volt az utolsó (az utolsó) borús nap, nyár lett, vízmosásos éggel, tulsó parttal. Látszottak odaátról a (szőlő) dombok, látszottak a szőlő (dombok), pár (prés) ház, pár prés (ház), szemközt. Ilyen éles v olt minden. Estére (besötétedett?) besötétedett, csak az utak tették kevésbé feltünővé (mit? mit tettek kevésbé feltünővé?); az öntvénybeton járda. Nappal itt lépni is alig lehetett, keresztülestünk a napozókon, de éjszakára szétoszlottak. Odakint szél fújt: fű és homok, csattogott a vászon (erre nem is emlékszem:) a vászon nadrágunk. (Magába szívja a test a nappali forróságot, este kibocsátja, éppen ezért dupla öröm.); éppen ezért dupla öröm magasnyakú pulóverben vacogni. (Volt egy kék magasnyakú pulóverem; megfoltoztuk a gallérját, az ujját, ma is megvan), erről már volt szó: mentünk, s a kerítések és a gömbakácok közt, a járdán (ami volt, minden) ilyen volt: - kb. másfelet lehetett lépni egy darabján egy irányba mentünk, mentem. Erősen tűzött a nap a felhők mögött, a szél most nappal fújt, átcsapott a bástya-szerűen kiképzett öböl rőtes-barna kőszegélyén, úszott az egész part. Persze, mindez egy másik napon. Őszibarackot vett (igerag) a szomszéd községben, végigállta (igerag) a rövid (fontos ez?) a rövid sort; víz spriccelt majdnem a padig, (ahol) meghámozta (igerag) a gyümölcsöt, eldobta (stb.) a héját, a zacskó- ba előbb beletörölte (stb.) a kést. Magas kerítés vette körül a teniszpályát, ázott volt a salak; a parki úton, a sarkon, befordult egy kisfiú, biciklivel. A fagylaltos, a lángos bódéja zárva volt; távoztam; nem jártak körül a parton sószóróval, kukoricával; de délutánra, emlékszem: kiderült. Vízmosásos nyár lett (az utolsó, és -) még felkéredzkedtem épp egy szekérre, de nem vitt végig, én viszont (érthető), érthető, ott akartam maradni a közelben, egyre közelebb akartam maradni; kocsikenőcsös lett a lábam, lekászálódva. Este jólesett a hűs, a test elnyeli és kibocsátja, jólesett az üveg, a nád zörgése. A nád- meg az üvegzörgés. A - (italféleség) -. Emlékezni akarok erre. (- nem is itt -) Igen. Emlékezni akarok erre.

Tandori Dezső: Hommage

„Tőled távolabb-e? Hozzád közelebb-e? Tőled se, hozzád se. Távol se, közel se." * Már nemsokára betakarhatod két tenyereddel arcom, oly sovány lett. Érintheted minden csontját külön: e húsalatti vallomásokat; de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha szúrós köveken lépkednél mezítláb. Ne nézd hát; inkább hosszú ujjaiddal borítsd körül, takard el. Inkább a hideg decemberi levegőbe tördelt dirib-darab világot nézd, ahol egyszerre megpillantasz valamit, magadra ismersz s felkiáltasz: ezt! hogy ezt akarod mondani nekem - Akkor légy majd fegyelmezett: a perc vadságát villanyoztasd el magadba. Emeld meg szépen állam egy kevéssé, s okos, gyengéd, áttetsző mozdulattal fordítsd fejemet arra és ereszd el. Többé látnod se kell. Csak épp emlékezni majd; merre nézett és mit nézett a nem-múlás hideg talapzatán egy arc, mely aztán éppenoly hideg lett. * Egyre jobban belemosódsz az át - törhetetlenbe; reménytelenséged it visszhangzik bennem, lüktetése szétzúz. * Megkondítod magad, mint egy teret, melyben eltávolodhatom. Látatlanul hagyom, hogy körülvégy és az legyek, ahol vagyok. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok. * Megritkulsz. Távolságaid elszédülnek s nem nyernek vissza többé. Létezésed szélcsendje voltál. Belenged tűntödet. * Körbekönyöklik az asztalt. Madonna-hajjal arcod mint gyufaláng lobog idegen füstben. A dérzöld fűre gondolok én is: hajnali ablak a szívnek minden rosszra. * Te már fuldoklasz bennem, aki még tér voltam nélküled, tér, önmagányi. Most már csak a tiéd: a te fuldoklásod lélegzete. * Most átmégy a sötét szobán: vigyázol, beléjük ne botolj; lépteidet oly apró részekre osztják, hogy az már nem is te vagy, inkább a puszta mozgás. Mikor elmentél tőlük, mintha egy hullám gerincén hagytad volna őket, egy hullámén, mely egy mozdulatodra - hogy becsuktad magad mögött az ajtót - utánad lendült s kifutott alóluk. Te nem tudod, hogy ők azóta is mint nád- s fa-törmelékek, az üres levegőbe feltolódva is e hullám ívét őrzik; ezért te csak végtagokat láthatsz lent, és könyöklő törzset-fejet egy kicsit magasabban. Most már persze szögletesebbek is, szárazabbak is; s mert azóta a fény mindig ugyanazon az egy ablakon át érte őket: nekik már nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik, érkezésed, hogy fellobbanjanak, mint egy óriás száj szívására a parázs-végek: de te annyira másnak képzelted el magadban tüzüket, annyira csak magad akarnád tőlük, - azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy -, hogy neked ők sápadt, közönyös arcok. Hát ők azok, akikhez visszajöttél? nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak? Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón, vigasztalanul illesztgeted a lábak, törzsek és arcok sokszögét kitölthetetlen köreidbe. * „Ki szedi össze váltott lovait, ha elhulltak, ki veszi a nyakába? ki teszi meg még egyszer az utat értük, visszafelé, hiába? Kardél-nyargalásod két oldalán még kettészelve is az állatok hozzád lassult múlásukkal bevárják, amíg kidől utolsó hátasod: ma még, nem deszka-földes-álruhásan, visszanézhetnél e hűlő vetésre - hogy zokogás kockázzon koponyádban, kopogjon tört szemük dióverése."

József Attila: Eszmélet

1 Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek. 2 Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent. 3 Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. 4 Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. 5 A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon. 6 Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ. 7 Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol. 8 Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. 9 Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat! 10 Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek. 11 Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény. 12 Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.

József Attila: Óda

1 Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés. 2 Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha! 3 Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. 4 Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!... Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják! Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság. 5 Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak. De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!... (Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.) 6 (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Kosztolányi Dezső: Számadás

1 Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van - boldog akartál lenni és hiába, hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan, inkább egészen és kínzó-csigába, mint félig így, alkudva oktalan, ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába, vagytok ti itt a földgolyón sokan. Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve, templomba, kórházakba, börtönökbe lassan vonul a roppant karaván, siess te is oda, igaz körödbe s - égő kanóc - lobogj velük örökre elégedetlenség szent olaján. 2 Nem vagy magad - jobb néked erre, hidd el, sok furcsa ember néz bámulva rád, nem üdvözöl téged, nem istenít fel, nem göngyöli a lelkét sem alád, csak rád tekint fásulva, tompa hittel, rokon közönnyel, s néha kezet ád, de ha ezekkel a testvéreiddel élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család. Családtalanok óriási családja, mely a többség törvényét túlkiáltja, komor kisebbség, szívós és kemény, elégedettek hangos lelki vádja, íratlan, láthatatlan bírói tábla, örök, hatalmas ellenvélemény. 3 Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse, nem kérdezni, szabad-e, nem szabad, sosem kimélni a könnyet se, vért se, a semmibe rikoltani szavad, nem hallanak tán, ám ne menj azért se, számodra itt még munka is akad, mindig kell valaki, aki megértse az utcalányt s a tébolyultakat. Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét, szemedben éles fény legyen a részvét, úgy közeledj a szenvedők felé, s ne a törtet tekintsd és csonka részét, de az egész nem-osztható egészét: ki senkié sem, az mindenkié. 4 Ki adna másképp inni a betegnek, ha nem mi, kik álmatlanul ülünk, támadna hívő, vértanú, eretnek, ki egy rögeszmén részegülve csüng, látnák-e a vénlányt, kit félrevetnek, ki sírna, ha nem hallaná fülünk, s élnének-e ők is, kiket szeretnek, mi lenne a világ minélkülünk? Mi lenne máskép a világ s ki lenne az állatok irgalmas társa benne, ki lenne hűség és mi lenne ír, s ki lenne az, ki száguld éjjelente a lámpa fényénél a végtelenbe, csodák között s Nirvána-ködben ír? 5 Borús e táj. Borzaszt a forradalmár, kinek a falba koppan szelleme, s fia holttestén az anya, ki barbár jaját okádja - iszonyú zene -, aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már, hol tiltakozhatsz és hogy ellene? de hát hova mehetnél? mit akarnál? mi érdekelne még, mi kellene? Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja? egy mozicsillag rossz szalag-paréja? vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék, pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja? az ócska élet mily rongy kabaréja, melytől a fő zúg és a gyomor ég? 6 No lásd, maradj, árvák között az árva, maradj közöttük, állj meg végre itt, nem kérve semmit és semmit se várva: ezek a te igaz testvéreid, idézd fel őket dolgozószobádba, adj villamosabb életet nekik, s ha majd megéled a sok néma lárva, a te szavad ők még megérthetik. Megértenek téged s őket megérted, kiket sirattál, sírni fognak érted, hisz végzetük egy nékik és nekünk, kik eldobáltunk minden harci vértet, nem veszhetünk el, minket kard se sérthet, nincs semmi sem, amit elveszthetünk. 7 Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog, kis gyáva sunnyogó, mindent bezár, bezárja életét is, mint a boltot, mert benne van a csillogó bazár, és félti kincsét, a sok cifra foltot, a lelke szűk, kucorgó és sivár, rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott, örökre reszket és örökre vár. Hazája ház, barátja az erős, hitvány rokonja az ki ismerős, határa kertfal, tyúkól, pincegátor, de a boldogtalan tanyája sátor, zászlója felleg, ő, csak ő a bátor s a jó, csak a boldogtalan a hős.

Illyés Gyula: Ditirambus a nőkhöz

1 Nem a kövek és nem a fémek. Nem amik állják az időt! Hanem a gyékény, a nád, a kéreg. Nem az örök-élet-igéret cinkosai. Nem a kimértek. Hanem a törékenyek s engedők: a fű, a lősz, a sás lett tiltakozás. A tettük után nyomban eltűnők. 2 Nem a kövek és nem a fémek. Nem az asszir, a szumir pillérek, a talpukkal éveket gyűrüztetők. Nem a bazaltból faragott gúla-tetők. Hanem a haraszt, az avar, meg a fa: a messziről igent integetők. Nem a kemények, hanem a fonhatók, a szőhetők a dolgozó kezekre kutya szemével figyelők - Még messze, messze valamennyi Isten előtt - 3 Nem a kövek és nem a fémek. Az első szót, a gügyögőt, az első tanácsot a létnek, ők kezdték szájba rágni, a gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia. A közlékenyek, a serények. Ők, nem az égnek, hanem a sári világnak védangyal-kara, ők, az örökre többrekészek. Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt: aki pedig kész elveszteni is, megtartja. 4 A romlandók. A hinár, a moha. A múlók. A hártya, a len fonala. Nem az eleve valakik, hanem a törők, de nyomban fölnevetők, hogy megint csak összeilleszthetők, az így szivósak, így nem engedők. Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs lett utitárs - Befogadván valami messze - hogy mondjuk? - eszme? redeléséből a jövőt. 5 Messze a kövek és a fémek hatalomátvétele előtt. A hajlíthatók és görbíthetők, a szivósan gyengédek, az ujjnyomásra már válasz-puha anyagok, ők, a soha vissza nem ütők adtak halk jelet - kéz a kéznek - velünk a Föld! 6 Fú a szél, kopik a talaj, fölkúszik, óriási hal, az évszázadok mélyvizéből a templom - ize, húsa nélkül. Száll a por, vékonyul a föld, emelődik ünnepi tálca diszében a dög: a ledőlt fejedelmi palota váza. Hányingerelten köpdösi vissza a tisztára szopott bordát, ivet, oszlopot az idő. Nem ez kell neki. 7 Nem a kövek és nem a fémek. Nem a bronzpajzsok, a porfiredények, a hivalgók, a haszonélvezők. Hanem a pálmalomb kötények, a kókuszcsészék, a zsuppháztetők. Nem a katakombák, nem a tornyok. Mert mit tudnak a csontok, ha kifolyt közülük az élet? 8 Ki mondta az első szót a jövőről, a derüset, a szemen át meggyőzőt, szivmelengetőt: lehet remény, mást is rejt a világ, mint amit mutatott először. Az első fűszoknya övén az első ráhímzett virág. 9 Nem sziklakockából rakott erőd, mit egybe csak a súly maltera köt. Nem a gőg kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe, hozott ide - Igen ők, az épp mert lágyan megnyílók lettek a legerősebbek. Mint ágyék s keblek a csont- és izom-védte várban: donzsonjaitokban, asszonyi testek. Mint akik lebirhatják az időt. 10 Nem a szögletek, nem az élek, nem a fegyverek, a szúrók s lövők, nem a királyok s hadvezérek, hanem az ebnél hamarabb megokosult vályog-iszap, a szőrme, az irha lett vezető - nem is a férfiak, hanem ők a minden tagukban szem-viselők, a nők kezeit idomítva. 11 Rejti a márvány a szobrot. A Szépet! De mitől éledt? Kik voltak a nemzők s szülők? És kik tették tisztába őt? De a legelső, kisdedi mosolyt, amivel szinte odaszólt, ami a lélek válasza volt a teremtésnek, kik csalták oda, tétova elsőt-mozduló vonásaira a kőnek is, a fémnek? Hallgat a sok apa s anya. Nem, itt a sírok sem beszélnek. 12 Szobrok, ti, már a méhben készek, harsány-némák, lét-tömlöcök, épp azáltal holtak, hogy épek, temetkezőket temetők! 13 Nem a kövek és nem a fémek. Mig a fű újra fönt mindent beföd, tisztítja máris lent a mélyet szorgos népeivel a föld. Munkálnak a türelmes férgek, a hullamosók, bűz-szürők, hír-fertőtlenitők, dicsvágy-vírus-ölők, a mord erények, zord erélyek bacillusgazdáit lemeszelők, mind-mind az iszonyú pöcegödört át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők, hogy kidugja, egyre merészebb kedvvel fejét, az örömkeresőt, egy hóvirágnyi élet. 14 A szöllő-bakhátak-fésülte dombok s nem a rom-fedte, a történelem - lerondította bércek, a felhő-kavarók, nem a látni is undok mellvédek agyaros vigyora, hanem a csibesövények, nem a várárkok: a zsiba-borítók, a kisajtó, a kalantyús kapu, a csak fakilincs-záratú verőcék, gally- és léc-cserények, nem a lőrések, hanem a kandikálásra szabott zsalú, nem a torlaszolók, hanem a nyilók, nem a tengeringerlő szirtfok, hanem az öblök, a kikötők, a borjú- és birka-nyalta mezők, nem a keselyük, a denevérek, a solymok, hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek, nem a dörgések, hanem az ének, nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek, hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők, nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt ablakon át fény-bőgve beizzók, a mélység düheit mennybeköpők, hanem a hős mellbimbók, a tövükhöz menekülők megóvásában bátran meredők, tüzelők. Ajánlás Nem a zablák, nem a csengések, hanem a kosáron a fül: nem az ostromok, a bekeritések: hanem a korall-sor a nyak körül, meg a tüzhely körüli székek: nem a viharok, a mének, a diadalzengések, hanem a szitaszél-veregetések, ha a liszt megtömörül, hanem a néma kitekintések a téli ablak függönye mögül: nem a havasok, a jeges meredélyek, hanem a kézimunkázó vetések, a vasárnap is orsópörgetők, hanem a csecsemő lebegtetések, hanem a csermelyek, a csevegők, nem a vezényszó: Rohamra! s Imához! Hanem a megforditott vánkos.

Ady Endre: Ésaiás könyvének margójára

1. Seirből kiált énhozzám is az Úr: »Vigyázó, mit mondasz az éjszakáról, vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?« Ilyen hiábavalóság hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom által éjszaka lesz? 2. Hányszor kell még sírnia a szeretet és géniusz doboló vigasságának szűnésével a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök a Föld népe nagyjainak? 3. Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert mindig visszarántja Valaki, kit Úrnak is neveznek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak is? Az Ember már-már készül jónak és Istennek változni, de Perazim hegyén fölkél az Úr. 4. Mi jókedvet csinál az Úrnak, hogy csak mutogatja az Embernek nagyszerű célját, az Élet egyenlő kibékülését mindnyájunkkal s a békének szivárványhídját? Miért keresi meg bennünk, mint a Gibeon völgyében megharagvásában, a mi ősi vadságunkat, hogy gonoszságainkat egymásra tüzelje? 5. Bizony a »kegyetlen, hosszú Léviátán kígyót és a tekergő Léviátán kígyót« kemény, nagy és erős fegyverével nem látogatja meg senki. És a »veres ború szőlőt« vérrel öntözi most megint az Úr. Óh, miért olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók, hiába vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca.

Ady Endre - A Szajna partján

A Szajna partján él a Másik, Az is én vagyok, én vagyok, Két életet él két alakban Egy halott. A Duna partján Démonok űznek csúfot velem, A Szajna partján álmokba von be Százféle, szűz szerelem. Rákacag Páris S a boldog Másik visszakacag, Itt röhejes mámorba kerget Vijjogó, éji csapat. Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb, Sejtelem-csók minden dalom, Szent Cecilia hajol lelkemre Álmatagon. A Duna partján Céda lányhoz hajt durva öröm, A bor ad álmot S a poharamat összetöröm. Ott: ring lelkem muzsikás alkony Szent zsivaján S úgy csókolom meg az életet, Mint orkideát a Léda haján.

Füst Milán: Habok a köd alatt

A folyón... uszályhajók süllyedtek el a héten Senki se tudja merre, senki se sejti, mikép, - Kiváltak a ködből s eltüntek benne nyomtalan! Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak, s hogy ki vontatta őket? Senki se tudja. - Egyiken a kapitány reggelizett, Másikon a matróz vödörrel vizet mert a folyóból. A láncról kotyogó csöppek hullottak alá, S hogy a lánc maga is csörgött, - így állítják a tanuk. S hogy a víztükör sárgán s alattomosan világolt a köd alatt. Ám, - odébb már füstölgött a folyó is s elzárta a többi világot S csak e részlet sűrű világa állt helyt az egészért s mikéntjeiért... No lám! - Mily valószínű mindez! S mégis, állítani merem, hogy mind e tanuk hazudnak. - Félálom Játszadoz érzékeikkel. S be akarják csempészni közénk, való-igaz emberek közzé, Kiknek husunk van, amelyet tépni lehet, Vértelen fél-álmaikat. Azt szeretnék e gazok, hogy fél-álom és sárga derengés közt Úgy fusson el életünk is, mint a habok a köd alatt S nyoma se maradjon. Ott álltak ők hegyes csónakokon s figyelték a folyót, - ismerem őket! Fél-élet nékik e lét s teljes valóságát tagadásba veszik! Mit akarunk a halásztól, ki fenhéjázón játszva a halállal Hányszor életét adja reményért... mi néki az igazság? Játékból nyeri létét s azt játszva veszíti is el! Ezek ama fickók, kik szemébe röhögnek az anyónak, Mialatt az nyájasan lepényt s pecsenyét árul a reggelihez... S nem gondolnak az édesanyára! De mint a vérszomjas király, ki egyben zsugori, Kőbakokon ülvén, felszedik a morzsát is durva kezökkel Nehogy elvesszen az élet egy drága porszeme is... S magát a létet viszont kutyába se veszik!!! No nem, ne legyünk mi olyanok, mint ők! Legyünk béketűrők, ahogy eddig! Óvakodjunk a tébolytól... Zárjuk be az ajtókat... S ne kiáltsunk az után, ami nincs! De békességgel s a gabonának dicsérete közben Végezzük földi futásunk... E hajók sose léteztek Uraim...

József Attila: Külvárosi éj

A mellékudvarból a fény hálóját lassan emeli, mint gödör a víz fenekén, konyhánk már homállyal teli. Csönd, - lomhán szinte lábrakap s mászik a súroló kefe; fölötte egy kis faldarab azon tünődik, hulljon-e. S olajos rongyokban az égen megáll, sóhajt az éj; leül a város szélinél. Megindul ingón át a téren; egy kevés holdat gyújt, hogy égjen. Mint az omladék, úgy állnak a gyárak, de még készül bennük a tömörebb sötét, a csönd talapzata. S a szövőgyárak ablakán kötegbe száll a holdsugár, a hold lágy fénye a fonál a bordás szövőszékeken s reggelig, míg a munka áll, a gépek mogorván szövik szövőnők omló álmait. S odébb, mint boltos temető, vasgyár, cementgyár, csavargyár. Visszhangzó családi kripták. A komor föltámadás titkát őrzik ezek az üzemek. Egy macska kotor a palánkon s a babonás éjjeli őr lidércet lát, gyors fényjelet, - a bogárhátú dinamók hűvösen fénylenek. Vonatfütty. Nedvesség motoz a homályban, a földre ledőlt fa lombjában s megnehezíti az út porát. Az úton rendőr, motyogó munkás. Röpcédulákkal egy-egy elvtárs iramlik át. Kutyaként szimatol előre és mint a macska, fülel hátra; kerülő útja minden lámpa. Romlott fényt hány a korcsma szája, tócsát okádik ablaka; benn fuldokolva leng a lámpa, napszámos virraszt egymaga. Szundít a korcsmáros, szuszog, ő nekivicsorít a falnak, búja lépcsőkön fölbuzog, sír. Élteti a forradalmat. Akár a hült érc, merevek a csattogó vizek. Kóbor kutyaként jár a szél, nagy, lógó nyelve vizet ér és nyeli a vizet. Szalmazsákok, mint tutajok, úsznak némán az éjjel árján - - A raktár megfeneklett bárka, az öntőműhely vasladik s piros kisdedet álmodik a vasöntő az ércformákba. Minden nedves, minden nehéz. A nyomor országairól térképet rajzol a penész. S amott a kopár réteken rongyok a rongyos füveken s papír. Hogy' mászna! Mocorog s indulni erőtlen... Nedves, tapadós szeled mása szennyes lepedők lobogása, óh éj! Csüngsz az egen, mint kötelen foszló perkál s az életen a bú, óh éj! Szegények éje! Légy szenem, füstölögj itt a szívemen, olvaszd ki bennem a vasat, álló üllőt, mely nem hasad, kalapácsot, mely cikkan pengve, - sikló pengét a győzelemre, óh éj! Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg.

Szabó Lőrinc: "Akkor hát szerdán..."

Agyam forrt. Alig láttam Babitsot, alig hallottam. Helyet mutatott. Azután: „Kérem, jók a versei!" (Egy hang: mit mondtam?!) „Jók. Közölheti bármely lap, s Ön se vall szégyent vele." „Bármely?" Hogy nyílt a remény szárnya! De: „Bármely más!", mondta ő s elhallgatott. „Vagyis a Nyugat...?" „Hát, a Nyugatot még nem gondolnám." Szédítő öröm zuhant ájulni. „Ha jól sejtem, Ön most töri bentről a héját." „Tehát?" „Érni kell, várni." A költő felállt. Én már nem éltem. S az ajtóban: „A formát érzi, de ez még iskola; bár a legjobb," - a hang idegesen objektív volt. (Harasó, öregem! Harasó?) S végűl megint az övé: „Akkor hát szerdán, nálam, öt felé."

Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről

Amit ma tartok, azt elejtem, amit ma tudtam, elfelejtem, az arcomat kezembe rejtem s elnyúlok az üres sötétben, a mélyen-áramló delejben. Annál, mi van, a semmi ősebb, még énnekem is ismerősebb, rossz sem lehet, mivel erősebb és tartósabb is, mint az élet, mely vérrel ázott és merő seb. Szokatlan-új itt ez a köntös, pár évre szóló, szűk, de göncös, rossz gúnya, melyet a könny öntöz, beh otthonos lesz majd a régi, a végtelen, a bő, közömbös. Én is öröktől ebbe voltam, a semmiségre ráomoltan, míg nem javultam és romoltam, tanulni sem kell, tudjuk ezt rég: eltünni és feküdni holtan. Ha félsz, a másvilágba írj át, verd a halottak néma sírját, tudd meg konok nyugalmuk írját, de nem felelnek, úgy felelnek, bírjuk mi is, ha ők kibírják. Pajtás, dalolj hát, mondd utánam: Mi volt a mi bajunk korábban, hogy nem jártunk a föld porában? Mi fájt szivednek és szivemnek Caesar, Napoleon korában?

Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag

Az orgona kezdte! Szinte csobbant, mikor a kertben megcsapott: fűszere gázként gyült a roppant éj tavába, a völgybe, ahogy nyomta a párás ég: nehéz volt, mint sűrű zene, mint sürü méz, de mint tündér meglepetés lengett körűl, mint álmodott hang vagy holdfényfátylas csillagok. Mert tündér volt, igazán az: ugy ébredt, mint alvó agyban a túlvilág, vagy halk izzása a testi kéjnek, amit hajnalban szít a vágy. Az kezdte, az orgona! A mai! De félszáz tűnt május hozta vele, jázmin, rózsa s akác özöne ringatta vele, lidérc, kisértet, a rég s a nemrég illatát. Káprázva álltam a kapum előtt, és ópiumittas szellemek kaszaboltak, mint zene a levegőt és ahogy a fény az üveget: csókolva, belül, selymesen, mint mikor mélyen, a meztelen szív alján zsong a szerelem s lobbanni gyűjtenek uj erőt és csendűlni a lankadt idegek. S a rácsnak dőltem, az édes égig tágúlva, nyílva, ahogy soha még, és ittam az orgonaízt, a régit, az újat, a zenénél zenébb mérget, emlékek és tavaszok szeszét, és amit a jelen adott, a visszatért nagy pillanatot, mely a betegen im ujra végig- borzongta az élet gyönyörét... Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte, s azóta csupa fölszakadt sajgás vagyok, álom és csupa zsenge sóvárgás, néma indulat, s az hangot követel, éneket, zengőt, emberit, édeset, mintha enélkűl - így fenyeget - nyomtalan halnék szét az egekbe, ahogy a májusi orgonaszag.

Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára

Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomoru Földre, Legalább száz ifjú bomolt, Legalább száz csillag lehullott, Legalább száz párta omolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Kigyúladt öreg méhesünk, Legszebb csikónk a lábát törte, Álmomban élő volt a holt, Jó kutyánk, Burkus, elveszett S Mári szolgálónk, a néma, Hirtelen hars nótákat dalolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Csörtettek bátran a senkik És meglapult az igaz ember S a kényes rabló is rabolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Tudtuk, hogy az ember esendő S nagyon adós a szeretettel: Hiába, mégis furcsa volt Fordulása élt s volt világnak. Csúfolódóbb sohse volt a Hold: Sohse volt még kisebb az ember, Mint azon az éjszaka volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Az iszonyuság a lelkekre Kaján örömmel ráhajolt, Minden emberbe beköltözött Minden ősének titkos sorsa, Véres, szörnyű lakodalomba Részegen indult a Gondolat, Az Ember büszke legénye, Ki, íme, senki béna volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Azt hittem, akkor azt hittem, Valamely elhanyagolt Isten Életre kap s halálba visz S, íme, mindmostanig itt élek Akként, amaz éjszaka kivé tett S Isten-várón emlékezem Egy világot elsüllyesztő, Rettenetes éjszakára: Különös, Különös nyár-éjszaka volt.

Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák. Másoknak is így nyíljatok Üllői-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát higyjék örök az ifjúság Üllői-úti fák. Haldoklik a sárgult határ, Üllői-úti fák. Nyugszik a kedvem napja már, a szél búsan dúdolva jár, s megöl minden csirát. Hova repül az ifjúság? Feleljetek, bús lombu fák, Üllői-úti fák.

Kosztolányi Dezső: Költő a huszadik században

Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan s paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek. Csak annyit érünk, amennyit magunkba, mit nékem a hazugság glóriája, a munka. Mit a csaló próféták csácsogása, nem alkuszom én semmiféle rúttal, se a labdákért ordító tömeggel, se számarányokkal, se Hollywood-dal. Tőlem locsoghat megváltó igéket s unalmas őrültségeket az ép ész, nem az enyém a század rongy bohóca, se a felhőkbe zörgő, bamba gépész. Nem kell hatalmasoknak úri konca s a millióktól olcsó-ócska kegy. Azt hirdetem, barátim, sok a kettő, de több az egy. Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is, nekem magasabb kincset kell megónom. Uralkodom tűzhányó kráterén is, még áll a trónom. Én önmagamat önmagammal mérem. Szavam, ha hull, tömör aranyból érem. Mindegyiken képmásom, mint királyé s a peremén a gőgös írás: én.

Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg. Fusson, akinek nincs bora, Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, Ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szivemnek vére Kiömlik az ő ütemére. Ez a fekete zongora.

Babits Mihály: A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy van? Van dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam. Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, csak nyílam szökhet rajta át: a vágy - de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Kassák Lajos: Hazafelé a folyóparton

Csillagaim én ezüstveretű nyájam akik az égi tejúton vándoroltok láttoke engem, amint a Dunaparton ballagok hazafelé Óbudára, horgászbottal a kezemben vállamon üres tarisznyával. Ne nézzetek rám és ne szánjatok. Nem vagyok én árva, se elhagyatott. Naponta kétszer járom meg ezt az utat amely oly gondozatlan és könyörületre intő mint a külvárosi nép nyitott sebei. Ez a látvány, ha szabad így mondanom mélyen megsebzett engem is de azért keményen tartom a nyakam nem kérek alamizsnát nem hajtok térdet a hamis jelenések előtt. Oly közeli rokonom itt minden hogy emberi szóval fordulhatnék a sok kacathoz s ugyanígy válaszolna a szemétre vetett kosár a fejetlen kócbaba, rozsdamart konzervdoboz amott a vakvágányra tolt ócska mozdony s ha szereted a költészetet, ízlelheted itt azt is a vasdaru talpa alatt egy margaréta haldoklik éppen csíkos talárjában egy harkály száll ágrólágra ezer láthatatlan tücsök oly szívhezszólón hegedül hogy sírni kéne miatta. S amíg haladok így a szenny és számkivetettség ösvényén eszembe jut ő, a legkedvesebb ajkamon az első csók ízével, fiatalsága mosolyával almaformájú két kis mellével karcsú derekával, mezítelen combjaival s ahogyan nézett rám. Két nagy szemed fényében bolyongok ma is, látva Téged és a világot amelyben Te vagy a legszebb s én a legboldogabb. Ki hinné, hogy most én is az égi tejúton baktatok egyedül kiismerhetetlen csillagképek közt a holdfényben múltam és jelenem teli zsákjával a vállamon. Könnyű ez a teher, szót sem érdemel inkább a magasba emel, mintsem a mélybe nyomna s akik nem szeretnek, hiába fordítják el arcukat látni kényszerülnek és dicsérik bennem azt ami gyűlöletre ingerli őket mindhiába. Így múlnak el szép nyári estéim az öregség szelíd kegyelmét borítva rám és zenélve és dalolva másnak tán hallhatatlanul s én is csordultig telt szívvel dicsérem a nagy folyó halait mivelhogy egy sem tévedt a horgomra.

Füst Milán: Önarckép

Csontvári Kosztka Tivadar emlékének! Horgaselméjű s szikár Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr... S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, Megvetéssel fordítom el akkor a fejem... Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, - mint az arabs szamár, Ki megszagolván honni földjét, új ösvényre fordul hirtelen, - Úgy indultam el én is egykor biztos útamon. És nem az öröm útját választottam én sem, - ám a kopár sivatagét, Hol vörös a földek szintje, s nem legelész semmiféle nyáj, - De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el? S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e? S a szomjúságtól majd jajongok-e? S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e? S minden tudásban kerestem egyre új tudást S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket S hol világos volt az ég, nagyobb világolást S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet... Úgy látom, öregember én már nem leszek. S most folytassam a régit addig is? - Ó jaj, - kiáltanám egy ablakból talán, De gúnytól félek s elbúvok magamba, Négy izzó fal mered reám csupán, - Az Úristennek vörhenyes haragja, - Majd bólogatva, lassan elmegyek. S mint ki régen hordja már szivében a halált, - Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga S ki birót ment el keresni, de nem talált.

Szabó Lőrinc: Így semmisülsz meg

Dolgoknak kezdel lenni rokona, halkulva, lassan, halkúló agyamban, amelyekben már szétválaszthatatlan a fogyó egykor s a növő soha; s lelkeknek, mikről csak a rege s a vágy tud, ha tud még; álmontúli dallam, semmibe tűnt víz az üres patakban, tűnt vizeknek még tűntebb moraja. Igy semmisűlsz meg. - Mohák, csillagok, foszlik minden, oldódik, párolog (s be villámgyorsan, ha rád gondolok!): ércfogú eszmék közt hús-szenvedések zokognak, s amit elhalva mesélnek, rábeszél, hogy terólad se beszéljek.

Füst Milán: Epilógus: O beata solitudo! O sola beatitudo!

Egy magyar költőhöz! Sokféle ember van ó költőm, van fenséges is, gyengéden élvező, S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja egygyé, Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől: Nékem kín a szépség, fáj minden szeretet: titkomról sose szóltam ezért, Csak mint a pap eddig: ki begombolkozva állig s ünnepélyesen Dühvel, ordítva rázza az öklét, hogy visszhangzik a vidék s furcsa kézmozdulatokkal őrjöngve hazudoz: Fájt az élet nekem is, nem voltam érzéketlen sohasem! Ámde torkom az összeszorúlt, hangom rekedt vala s félszegen Hadonáztam erre-arra, kettős fájdalommal, hogy nem tudok szólani igazán: Ezért már régen elhatározám, hogy magamba szállok s végkép' Elhagyom barátaimat, szerelmesem is s egy igaz könyvvel a kezemben A magánynak szentelem életemet! Nehéz a valóság: elmenekülni tőle Ó mily boldogság, ó mily boldogság lesz nékem s elmerülve, fájva Emlékezni reád, hazug életemnek régen elmúlt szózatára! S élvezni szépségeidet valódi költészet: Fáj a valóság, futni, rohanni Segíts ó istenem, ki a paripáknak gyors lábakat adál s szárnyat a madárnak, Ó segíts nékem is! Adj egy sziklát menekednem, ellágyúló szívet, Síráshoz könnyeket, múltakhoz bágyadást: Add a kezdetet lennem úgy, mint a halottnak, kiről álmodék: Egy nagy csarnok felét láttam egyszer világosan ciprusokkal Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó zászlókkal legelől S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma Lélek kísérte el - s velük én is vacogva és félve, (Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy mérgesen ugatnak Féltik a zsákmányt, akit elragadtak s rám vicsorítanak csúnya kutyafejeikkel:) Ámde a halott az halkan sírt, - Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! (Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, - derengett,) Vegyék őt át a rossz hatalmak - múljon a kicsi fény emléke szeméből Múljon a szerelem emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szívét az alvó végtelen! Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: Ó alvó fénynek örökkévalósága: végtelen! Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! Ó semmisülés édessége: végtelen magány! Ó hallgatásnak jól eső zenéje: emlékeket súgó! Ó jóleső hang a fülnek: örökkévalóságé, búgó! O beata solitudo! O sola beatitudo!!!

Szabó Lőrinc: A szerkesztő elé

Egy nap végűl fent ültem a Nyugat előszobájában. Az iszonyat alig enyhűlt, noha percekre már jártam itt, egy hete, s Babits Mihály azt mondta: jőjjek ma a válaszért. Nehéz hét volt, és rettentő a tét: az egész jövő, az önbecsülés, a remény, hogy leszek valaki, és kiküzdöm kis helyem a nap alatt. S még nehezebb e hosszú pillanat, a döntés. Vártam. Mint öreg szemét, könyvek porlódtak, papír, szanaszét lócán, állványon, a folyóirat kötegei, szétesve s a falak mentén, mindenütt. Bent léptek. Ez Ő? Ajtó nyílt: „Tessék, a következő!", mondta egy hang. Mint a végzet felé, indultam, be, a szerkesztő elé.

Szabó Lőrinc: Szerény túlvilág

Egy túlvilág mégis van, a tied: szerény túlvilág! Együtt hal velem; de más ábrándnak is reménytelen... (Óh, ürülő pokol, emlékezet!) Hol vagy, Drágám? És hol, ti, többiek? Minden oly zord s nyers! Fáj az értelem, de nincs hová bújnia: idegen csönd dermeszt néma csillagtereket. Gondolatom messzi napok felé tapogat, boldog fényhazák mögé; de az öröm csak másodperceké! Te voltál jó, áradó delej, élet! Te, csonthalom ma, roncs váz, tavaly ép test... S tűnt kapuk, ti, csontközi, puha részek!

Kassák Lajos: Föld, pára

Eljön majd az óra, anélkül, hogy kívánnád mikor a homok utolsó szeme is lepereg s a hosszú utcasorban mind becsukódnak a kapuk ó mikor a hűvös árnyék szétterjeng a földön s fejünk felett a lélekharang vékony dallama csilingel. Eljön majd az óra, mikor az adósnak minden könnyítés nélkül rendeznie kell tartozását s fel kell nyitnunk a vermet, miben bűneink milliói nyüzsögnek s felelnünk kell annak a kérdéseire, aki a pontosan egyensúlyozott mérleget tartja kezében s kérdez, hogy igazságot tehessen köztem és közted a nagy perben, amit apáinktól örököltünk mi tovább nyújtottuk és formáztuk, mint egy hatalmas építményt tömör oszlopokkal, boltívekkel és kecsesen hajló cirádákkal s máris továbbadjuk fiainknak és lányainknak hogy folytassák saját gyönyörűségükre. Ó, drága világ, elfordulunk majd tőled csöndben vagy talán egy szörnyű kiáltással, minek se vége, se hossza többé s ahogy kapaszkodunk a magasba vivő létra fokain emlékezünk a múltra, ahol a való dolgok között bolyongtunk ízlelve egy rügyező fa árnyékát, egy kedves szem pillantását a parazsat és a hamut, a kicsit és a nagyot s mindent, mindent egyszer még mindent számbaveszünk, de nem kitörő örömmel, olyan fájdalommal, mely örök sebekből vérzik elő. Hiába kérdezzük majd, ki szólított el bennünket az őrségről s ki vetkőztetett le bennünket ennyire? Kérdezhetünk, de felelet már nem jár mint egy feneketlen álomban életet és utat cseréltünk s békében, amint a világosság forrásai felé haladunk zenék szólnak, kürtök arany futamai lebegnek a könnyű levegő hullámain.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit irtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le- föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam s ha emlékezni tudsz a a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk s ők egy szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec, Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: «ébredj a valóra». A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor. Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant tűzcsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyult, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent. a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a néma békét. a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi, szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó, könnyűcske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben. aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan-lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz bazár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek. Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tünik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - jaj, ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig borultam s mindezt megköszöntem. Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. de pattanó szivem feszitve húrnak, dalolni kezdtem ekkor azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról, és elgurul, akár a brilliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.

Füst Milán: Ha csontjaimat meg kelletik adni

Farkas Aladárnak A sötétség felé szalad vonatom. Befut az aggság, kórság, a foghíjasság öveibe. S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll. Nem baj, nem sírok. - Fuss hát vonatom S oly gyorsasággal száguldj, hogy zúgjon az ember-erdő körülöttem, Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé, Ki ölni megy el s nem fél, - nem tekinti fenn a Teremtőt, Nem lesi arcát, borús-e s hogy mint ítél, mikor kirepül majd ama golyó?... De így szól: ez a rend! - Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom, Ki voltam éhes, mint a kigyók, Lusta, mint a krokodilus S pusztító kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa. S a mohóság vad foltjai mozdultak meg a szememben. Hát ennen balsorsodat síratod? Tekintsd az ég madarát, ki segít annak, ha sikolt? Vedd a fát, mikor nyögve törik el a viharban, Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhított célja felé... S a víjjogó keselyűkről írd majd meg végül is himnuszodat e világon s arról, Hogy szebbnek ítéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

Szabó Lőrinc: Úgy legyen!

Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület. Fagyott rózsafák a sírod felett. Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha. Ragyogjon körűl fájó glória! Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi. Láthatatlan és mégis ünnepi. Hat éve nem vagy. De légy! Akarom! Végső búcsúm a végső hatalom. Két uj rózsatő a sírod felett. Jó s rossz most zárja könyvbe a neved. Te se halsz meg egészen! Kétezer évig mindig lesz, aki rád figyel: férfi sóváran, asszony irigyen - örök vágy őriz... Ámen. Úgy legyen!

Illyés Gyula: Koszorú

Fölmagasodni nem bírhatsz. De lobogsz még, szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén néha a kíntól, többször a béna dühtől, megalázott. Elhagytak szellemeid. Újra a fű közt, a gazban, az aljban. Mint évszázadokon át a behúzott vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai közt. A nádkúpban remegő lányok közt, mialatt átrobogott a tatár. A szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajak-mozgás mímelte a szót, mert hangot sem tűr a török, mert arcba csap ostor -: most mutatod meg, most igazán - nekem is, mire vagy jó, most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek kőharapó erejét. Összemosolygás nyelve; a titkon össze-világló könnyek nyelve; a hűség nyelve; a föl nem adott hit tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság (percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság) nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú főnök előtt habogó veterán nyelve; a rendőrőrsön azonnal fölpofozott gyanúsított mélyebbről fakadó tanúság- tétele, mint Lutheré; kassai zúgárus, bukaresti cselédlány, bejruti prostituált szüle-hívó nyelve; köpések- mosta, dühpírja-törölte orcájú fiaid közül egy, íme: szólni tudó más nyelveken is, hű európaiként mondandói miatt figyelemre, bólintásra becsült más népek előtt is: nem léphet föl oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád vinne, ne lábad elé tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló ajkad, fölnevelő édesanyám.

Babits Mihály: In Horatium

Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha nem hallott verseket ma, múzsák papja, erős fiatal füleknek. Nézz fel az égre: barna cigány ködök - nézz szét a vízen: fürge fehér habok örök cseréjükért hálásak halld, Aiolost hogyan áldják, dallal. A láng is hullám. Szüntelenül lobog főnix-világunk. Igy nem is él soha, mi soha meg nem halt. Halálnak köszönöd életedet, fü és vad! Minden e földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint csobogó patak s »nem lépsz be kétszer egy patakba«, így akarák Thanatos s Aiolos. Ekként a dal is légyen örökkön új, a régi eszme váltson ezer köpenyt, s a régi forma új eszmének öltönyeként kerekedjen újra. S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily mértéken zengte a megelégedést, hadd dalljam rajt ma himnuszát én a soha-meg-nem-elégedésnek! Minden a földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint hegyi záporár, hullámtörés, lavina, láva s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd el restségednek ónsulyu köntösét, elégeld már meg a megelégedést, légy könnyű, mint a hab s a felhő, mint a madár, a halál, a szél az. Görnyedt szerénység, kishitü pórerény ne nyomja lelked járomunott nyakát: törékeny bár, tengerre termett, hagyj kikötőt s aranyos középszert s szabad szolgájuk, állj akarattal a rejtett erőkhöz, melyek a változás százszínű, soha el nem kapcsolt kúsza kerek koszorúját fonják.

Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel egyszer fölébredsz és aztán sokáig nem bírsz aludni. Nézed a szobádat ott a sötétben. Lassan eltűnődöl ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, mint majd a sírban. Ez a forduló az, mikor az életed új útra tér. Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél. Eszedbe jut egy semmiség is. Babrálsz vele. Megúnod és elejted. Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. Minden zajról tudod, hogy mit jelent. Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit ma már tudok, ha tudtam volna, hogy az élet milyen mocsok, nem fütyörésznék most az uccán ilyen vigan: valószínűleg felkötöttem volna magam. Régen, mint az álmok tékozló más fiai, azt hittem, lehet a világon segíteni, azt hittem, szép szó vagy erőszak ér valamit s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik. Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, fiatalon, de, hálistennek, egyre csökken az undorom, egyre jobban bírom az évek förtelmeit, és az idő és a közöny már fertőtlenít. Mert fátylát sorra dobta minden, egymásután, s harminchárom évem ma átlát minden szitán: látom, sokkal több a mocsok, mint az ifjukor sejteni bírta volna bennem valamikor, látom, milyen rútúl becsapják a baleket, s hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet, s hogy az ész az érdek rimája, és hogy magát sugaras hőssé a bitang is hogy költi át, s ha van is, kézen-közön elvész az ideál, és hogy nem hozhat egyetértést, csak a halál, - s mert mindez mégcsak nem is aljas, nem szomorú, s minden dolgok apja valóban a háború: úgy nézem, elszánt nyugalommal, az életet, mint reménytelen lepratábort vagy harcteret. Ha egyszerre tudok meg mindent, hogy itt mi van, egész biztosan felkötöttem volna magam. De valamit a sors, úgy látszik, akart velem: megmutatott mindent, de lassan, türelmesen: különbékét ezért kötöttem a semmivel, ezért van, hogy csinálom, amit csinálni kell, ezért becsülök úgy egy-egy jó pillanatot, ezért van, hogy a háborúban verset irok s a leprások közt fütyörészek és nevetek s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény csecse becse: ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam. Harminckét évem elszelelt s még havi kétszáz sose telt. Az ám, Hazám! Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll koptató szegény legény. De nem lettem, mert Szegeden eltanácsolt az egyetem fura ura. Intelme gyorsan, nyersen ért a „Nincsen apám" versemért, a hont kivont szablyával óvta ellenem. Ideidézi szellemem hevét s nevét: „Ön, amig szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén" - gagyog s ragyog. Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj - Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní- tani!

Kassák Lajos: A költő önmagával felesel

Hej, Kassák Lajos, derék Kassák Lajos de sokan neheztelnek rád, vicsoritják fogaikat és fenik a késüket. Miért mondod, kedves és bőkezű hazádban nincs semmi ami előtt érdemes lenne mélyen kalapot emelni együgyű képpel hajlongni jobbra, balra a hála és köszönet nevében. Hej, egyszer majd megtanítanak kesztyűbe dudálni. Ahelyett, hogy szétnéznél a börzén, közvetítenél, vagy kereskednél költeményeket firkálsz, meggyalázva az anyagot és formát mindenki megvet érte a maga kis értelmével s hiszi, joggal süti le pilláit, ha rólad van szó. Hívatlan vendég vagy köztünk és sajnos nem találsz ki az ajtón, amit annyiszor feltártak előtted. Menj, mondják, nem állhatjuk szúrós tekinteted kusza, darabos verseid kellenek az ördögnek nevetéseddel és konok tagadásaiddal ne sebezz meg bennünket, akik különben is annyira vérzékenyek vagyunk. - Minek ez a sok szentencia, no lám csak vagyok, amilyen vagyok, az Atya egyetlen fia kényelmes és folyton rohanó, konok és engedékeny egyszerre dologkerülő a munkások közt, törvénybontó a költők előtt akiknek nehezen viselem el irigységét és szánom őket hogy olyan öregen jöttek a világra, s fáradtan üldögélnek üres kaptáraik körül. - Öreg vagy már te is, méheid feleszik saját mézüket s ezért haragos a tekinteted és keserű a szádíze. - Eljön majd az idő, mikor leültök az asztalomhoz mézet kanalazni és gyönyörködtök a kiszállt rajokban melyek az én dalaimat dalolják a virágzó rétek felett s tükröződve a csobogó patakok ezüstjében.

Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab volt odakint, és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint. Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy. Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy. Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd. Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.

Babits Mihály: Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kinoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Szabó Lőrinc: "Ércnél maradandóbb"

Itt a bronz, a profil... Ki létrehívta, nem látta élve: mesteri kezét szivem keze vezette s régi kép - Igen, itt a mű, a kései, itt a még ifjú arc, éremmé alakítva; s néha elnézem: „Ilyen volt?" S: „Be szép!" Majd: „Igy élnek a százados mesék, ha szív őket s ily tudás hozza vissza!" Itt az érc; s te, aere perennius, versem, aki csillagfénykoszorús gyászodban már-már mosolyogni tudsz, túléled őt! s joggal túl te, plakett: szebb, mint ő volt, s több a ti létetek! ...Neki azonban... minden... egyremegy.

Illyés Gyula: Haza, a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni - bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben - ? Mi gondon! - áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál. Csak nézelődöm, járok, élek, fegyvert szereztem, bűv-igéket. Már meg is osztom, ha elmondom, milyen e biztos, titkos otthon. Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, köréd varázskör teremtődik. Ha új tatárhad, ha kufárhad özönli el a tiszta tájat, ha útaink megcsavarodnak, mint giliszta, ha rátapodnak: te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak. Dühöngő folyók kezeskedtek, konok bércek - ezt ne felejtsed, ha megyünk büszke szájjal vissza, mint várainkba, titkainkba. Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, nem ölhet, mi csak ölne minket, mormolj magadra varázsinget, kiáltsd az éjbe Berzsenyinket. Míg a szabad mezőkön jártál, szedd össze, pajtás, amit láttál, mit szívvel, ésszel zsákmányoltál, vidám vitáknál. leányoknál. Mint Noé a bárkába egykor, hozz fajtát minden gondolatból, ábrándok árvult szerepét is, álmaid állatseregét is. Lapuljanak bár ezredévig némán, mint visszhang, ha nem kérdik, szavaid annál meglepőbbet dörögnek majd a kérdezőknek. Figyelj hát és tanuld a példát, a messzehangzóan is némát. Karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre. Mert ha sehol is: otthon állok mert az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, fordítva látom a világot. Így maradok meg hírvivőnek őrzeni kincses temetőket. Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik.

Illyés Gyula: Kháron ladikja

Kháron ladikja nem akkor indul velünk midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vizen. Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt s ringat a csónakon, amely - bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part hosszában suhan el; épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár a nászutasoké! Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, épp csak - visszafelé! Minden oly gyönyörű, sőt titkosan ahogy elleng, még gyönyörűbb! Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott hagyja a hegedűt. Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk, - vidám vita folyik - s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!) kifelé a ladik. Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog s ha sír is, hála könnyet ont, hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t látott, ha nem lát is viszont!

Babits Mihály: Csak posta voltál

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak, kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad nehezét únja s rímét ismeri: marad-e rajta valami magadból, vagy csak az utcán cipődre ragadt por amit emlékül továbbadsz neki? Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát melyet oly égve és merengve futsz át naponta többször hogy már, azt hiszed, minden ház lelked mély szineit itta s lelked rongyait lengi mindenik fa s a sarki szél is tégedet sziszeg, kérdezd és olvasd amit rájuk irtál, s vedd ki a szélből mit beléje sírtál mint gramofonba mely megőrzené: miről beszélnek? Régibb otthonodról s a vad hegyekről, melyek alul egykor közéjük jöttél, s amelyek felé emléked visszanéz közűlük; ez vagy te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy Pest közepén, azt hordasz és vetítsz, s ha árnyat festesz a város falára, az csak a hűvös havasoknak árnya, mely rádtapadt s amelyet közvetítsz. Nem! hiszen ott is csak valaki voltál, és a hegyekkel egy csak ott se voltál. Mi voltál ott? keresd tovább magad! Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél s a barbár csúcsoknak nemet feleltél, mert szülőfölded felelt általad. Nagyapád háza s a szelíd Dunántul: de abban se lelheted igazánbul magad lelkét, lázadó siheder! Más voltál ott is! más táj, messzebb útak voltak még amik rajtad áthuzódtak s csak posta tudtál lenni és meder. Életed gyenge szál amellyel szőnek a tájak s mult dob hurkot a jövőnek: amit hoztál, csak annyira tied mint a por mit lábad a szőnyegen hagy. Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy magad is, kit a holtak lépte vet.

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. - Álmomban - mondta, - ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok. - Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi... És felébredtem... És most nem tudom, most nem tudom, - folytatta eltünődve, - mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? - Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! - Ő mosolygott: - Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! - Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok, és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.

József Attila: Ars poetica

Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás - fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők - mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat. Nincs alku - én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt; engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött. S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit. Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!

Babits Mihály: A Danaidák

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél, hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója sohase jár ott, a szél: óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bünös asszony karcsu vázát megmeritve, majd meritve, majd üritve kárhozott bús ötven asszony mindörökre töltöget, ötven kárhozott bus asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába töltögeti drága nedvét, drága Léthéből meritett sohasem elég vizet. Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: [minden águk egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész; érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és sötéten, át a réten, át a réten, hol a Léthe (ez a rét a Léthe réte) száz belémosott bünöktől szennyes vizzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vizzel körbe folyva nem enyész, nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza önmagába]: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét. majd merítve, majd üritve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény tölthetetlen mint a tenger önmagától megapad és elhuzódik és az ötven bűnös asszony Léthe vízét alabastrom amphorákba mindörökre csak hiába tölti szét. Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszinü hajjal érzőn, mégis öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel, ötven kárhozott bus asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel: "Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk, csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból meritettünk, meritettünk, üritettünk, fenn a zöldvilágu földön, az aranyos nap alatt - Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kivánní? és: ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat. Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket - csak daloljunk, bár nem értjük, és meritsünk és üritsünk; úgy sem tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a sötétség nem beszél - Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bus asszony, egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony igy dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bus alvilágban alszik asphodeloságyban, mélyen alszik, nem beszél.

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére és futott, telefonált és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez épen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..." Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

Babits Mihály: A gazda bekeríti házát

Léckatonáim sorban állnak már, pici földem a földből kikerítve, könnyű szál dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan igazságukban; ők a törvény, ők a jog, erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e szakadt létben, kizárva minden idegent, de átbocsátva ami még közös maradt a testvérek közt: táj varázsát, távoli egek pirosát, és a tejnél édesebb levegőt; mostanában ugyan e szeles október hidegét is, aki április karmosabb öccse - Óh mi edzve karmosabb öccsökhöz már, kincses tavalyból érkezett bátyák magunk: mit, hízelegni a modern szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug. Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e lárma és rángás? Csöndben érik a csira a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű növése lassú: ez az élet! kertem, add a magvat ami megmaradt kincses tavaly, füvéből és barbár szelekkel ne törődj! Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján vetkőzni csontig a virágokat; jöhet a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény lenézve így szól: "Én vagyok az Új!" - feleld: "A Régi jobb volt"- Hősi léceid mögött mint középkori szerzetes dugott a zord sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros kép égetők elől pár régi könyvet: úgy dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett léckatonáid helyén élő orgona hívja illattal a jövendő méheit.

Ady Endre: Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr, Éreztem, megöl, ha hagyom, Vigyorgott rám és ült meredten: Az aranyon ült, az aranyon, Éreztem, megöl, ha hagyom. Sertés testét, az undokot, én Simogattam. Ő remegett. „Nézd meg, ki vagyok" (súgtam neki) S meglékeltem a fejemet, Agyamba nézett s nevetett. (Vad vágyak vad kalandorának Tart talán?) S térdre hulltam ott. A zúgó Élet partján voltunk, Ketten voltunk, alkonyodott: „Add az aranyod, aranyod." „Engem egy pillanat megölhet, Nekem már várni nem szabad, Engem szólítnak útra, kéjre Titokzatos hívó szavak, Nekem már várni nem szabad." „A te szivedet serte védi, Az én belsőm fekély, galád. Az én szivem mégis az áldott: Az Élet marta fel, a Vágy. Arany kell. Mennem kell tovább." „Az én jachtomra vár a tenger, Ezer sátor vár énreám, Idegen nap, idegen balzsam, Idegen mámor, új leány, Mind énreám vár, énreám." „Az egész élet bennem zihál, Minden, mi új, felém üget, Szent zűrzavar az én sok álmom, Neked minden álmod süket, Hasítsd ki hát aranyszügyed." Már ránk szakadt a bús, vak este. Én nyöszörögtem. A habok Az üzenetet egyre hozták: Várunk. Van-e már aranyod? Zúgtak a habok, a habok. És összecsaptunk. Rengett a part, Husába vájtam kezemet, Téptem, cibáltam. Mindhiába. Aranya csörgött. Nevetett. Nem mehetek, nem mehetek. Ezer este múlt ezer estre, A vérem hull, hull, egyre hull, Messziről hívnak, szólongatnak És mi csak csatázunk vadul: Én s a disznófejű Nagyúr.

Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok és neki az érdeke más s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás s mert kint nem tetszik semmi sem s mert győzni nem lehet a tömegen s ami szabály, mind nélkülem született: ideje volna végre már megszöknöm közületek. Mire várjak még tovább, a jövőt lesve alázatosan? Fut az idő, és ami él, annak mind igaza van. Én vagy ti, egyikünk beteg; és mégse nézzem a fegyvereket, hogy szeretet vagy gyűlölet közelít-e felém? Ha mindig csak megértek, hol maradok én? Nem! nem! nem bírok már bolond szövevényben lenni szál; megérteni és tisztelni az őrt s vele fájni, ha fáj! Aki bírta, rég kibogozta magát s megy tőrök közt és tőrökön át. Ketten vagyunk, én és a világ, ketrecben a rab, mint neki ő, magamnak én vagyok a fontosabb. Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, az értelem szökik, de magára festi gondosan a látszat rácsait. Bent egy, ami kint ezer darab! Hol járt, ki látta a halat, hogyha a háló megmaradt sértetlenűl? Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, s ha kiderűl! Bennünk, bent, nincs részlet s határ, nincs semmi tilos; mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, se jó, se rossz. Rejtőzz mélyre, magadba! Ott még rémlik valami elhagyott nagy és szabad álom, ahogy anyánk, a végtelen tenger, emlékként, könnyeink s vérünk savában megjelen. Tengerbe, magunkba, vissza! Csak ott lehetünk szabadok! Nekünk többé semmit sem ad ami kint van, a Sok. A tömeggel alkudni ha kell, az igaz, mint hamu porlik el; a mi hazánk az Egy, amely nem osztozik: álmodjuk hát, ha még lehet, az Egynek álmait!

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma, Milyen szomoru vagyok én ma, Milyen csonka ma a Hold. Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött. Fut velem egy rossz szekér, Utána mintha jajszó szállna, Félig mély csönd és félig lárma, Fut velem egy rossz szekér.

Füst Milán: Szellemek utcája

Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, Olyat nem tudsz mutatni pajtás, - nem olyat a knidoszi táncmesterek sem tudnak feltalálni, Sem zenét, - minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el, A mélyen elrejtező, néma férfikort. E sugallat hüvös. - Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka És abban minden lobogásban volna, - hatvan fáklya égne, ontaná vad lángjait A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez! S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik. Szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét, Szédítő, teljes napsütés: aranyrózsáidat... Mi mindent szerettem, már nem tudom. Boldog forróság volt nekem a földi tűz, Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát Képzeltem hozzá... S ma már éjszakám: Egyetlen teljességem. - Ne higyjétek, nem sohajtok, Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerűlni abban, Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? - Sötét vagy-e? Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!

Füst Milán: Cantus firmus

Mindennek el kell múlni elébed járúl Jézus fejet hajt aztán elmegy élő parázs a talpán némaság ül a nyelvén béna szívében kétely siket agyában átok így fut a semmiségbe lobogni kezd az úton bomolni kezd a pályán s mint a megőrült csillag okádja fájó lelkét forog és nincsen társa dühöng és nincs ki lássa százszor is megfiadzik magát emészti falja vak ember lesz a végén sírna de nincs ki hallja...

Babits Mihály: Mint különös hírmondó

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép? vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta, balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is, százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és a konok isteneket vakítva lobogjon az égig szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös, korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak, mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból: akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van! nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van! úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké - óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden emberi történés! a tél puha lépteit hallom, jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon, csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség, megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

József Attila: Elégia

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, füst száll a szomorú táj felett, úgy leng a lelkem, alacsonyan. Leng, nem suhan. Te kemény lélek, te lágy képzelet! A valóság nehéz nyomait követve önnönmagadra, eredetedre tekints alá itt! Itt, hol a máskor oly híg ég alatt szikárló tűzfalak magányán a nyomor egykedvű csendje fenyegetően és esengve föloldja lassan a tömény bánatot a tűnődők szivén s elkeveri milliókéval. Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom. Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron. Töredezett, apró ablakok fakó lépcsein szállnak a napok alá, a nyirkos homályba. Felelj - innen vagy? Innen-e, hogy el soha nem hagy a komor vágyakozás, hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, kikbe e nagy kor beleszorult s arcukon eltorzul minden vonás? Itt pihensz, itt, hol e falánk erkölcsi rendet a sánta palánk rikácsolva őrzi, óvja. Magadra ismersz? Itt a lelkek egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövő magas házakról. Kínlódó gyepüket sárba száradt üvegcserepek nézik fénytelen, merev szemmel. A buckákról néha gyüszünyi homok pereg alá... s olykor átcikkan, donog, egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy, melyet az emberi hulladék, meg a rongy, rakottabb tájakról idevont. A maga módján itt is megterít a kamatra gyötört, áldott anyaföld. Egy vaslábasban sárga fű virít. Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám.

Füst Milán: Este van

Mire rám mutatnál: nem vagyok. Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság, E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. S elrendeződik-e? - felelj rá hogyha tudsz. Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt. Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld S mi apró-cseprő volt: felszívatik. S egyetlen hang dong: hogy este van. S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, Mert jó valék. Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat Nem törtem meg, ha ingadoztam is... Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem... A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán S mint órjás cet csillog a tenger háta, Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.

Szabó Lőrinc: Babits

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. Mit bennem te? Dacot és szitkokat. Aztán, mit én? Jövőm rémálmait. S te? Egy torzonborz állat vágyait. Én? Istent, akit meg kell váltani. Te? Hogy jönnek a pokol zászlai. S később? Hogy ellenség én vagyok. S én? Azt, akit soha el nem hagyok. Te, tíz év mulva? Tán mégis fiad? S én, húsz év mulva? Láss már, égi Vak! S húsz év mulva, te? Nincs mit tenni, kár. Húsz év mulva, én? Nincs mit tenni, fájj! S a legvégén, te? Igy rendeltetett. S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled

Kassák Lajos: Júliusi földeken

Monumentalitás. Kék- kék- kék. Vizszintben sárga, geometrikus táblák. Szél. Hő. Földszag. A nap csurog, s a sárga táblák visszadobálják a vörös napot. A téres, meghizott földeken, iveljétek ki ványadt karjaitokat, testvérek, s a sárga táblákban nézzétek a parasztokat, (az érett búza között) amint erős, plasztikus lendülettel mozdulnak (félaktban) s százszoros gesztusuk letörli a végtelen táblákat. Gatyás, félig mezitelen testek. Rohamállás. Suhintás. Minthacsak pontos mechanikai rendszer lenne az egész, végig... végig a kék perspektivába. Pedig: (nézzétek csak) A parasztok szép, tömör fejéből, szinte világit a friss, egészséges velő, a fogaik remekbemetszett habkövek s a lábaik, oszlopos, barna lábaik szabadon gyökerezik a televényt. Billió szin itatja most a szemeiteket. De mind között leghatalmasabb a kenyér sárga magja, melyet rendbe - vágnak és keresztbe - dobálnak a nótázó parasztok, hogy teljenek a csürök és ványadt, otkolónos testetekbe szökkenjen bele az élet. A téres sárgárahízott földeken zászlósan lengessétek meg uj divatkalapjaitokat, testvérek!

Ady Endre: Üdvözlet a győzőnek

Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön, Ki, íme, száguldani akar. Baljóslatú, bús nép a magyar, Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok. Tompán zúgnak a kaszárnyáink, Óh, mennyi vérrel emlékezők, Óh, szörnyű, gyászoló kripták, Ravatal előttetek, ravatal. Mi voltunk a földnek bolondja, Elhasznált, szegény magyarok, És most jöjjetek, győztesek: Üdvözlet a győzőnek.

Ady Endre: Vér és Arany

Nekem egyforma, az én fülemnek, Ha kéj liheg vagy kín hörög, Vér csurran vagy arany csörög. Én tudom, állom, hogy ez: a Minden S hogy minden egyéb hasztalan: Vér és arany, vér és arany. Meghal minden és elmúlik minden, A dics, a dal, a rang, a bér. De él az arany és a vér. Nemzetek halnak s újra kikelnek S szent a bátor, ki, mint magam, Vallja mindig: vér és arany.

József Attila: Nem én kiáltok

Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe - Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok! Meddő anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerű, Nem én kiáltok, a föld dübörög.

József Attila: Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm. Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom. Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök. Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen.

Babits Mihály: Holt próféta a hegyen

Nyájas magasságban csüng a dombtetőn a ház, de én mordan ülök benne, mint Jerémiás. Hozza postámat a posta. Ujság és levél mintha mind olyanról szólna aki rég nem él. Hol a sok netán és hátha? Meghalt a jelen, s ami hir fülembe ér, mind csak történelem. Elsülyedt a világ és nem maradt élve más: dombon ül s fejet csóvál a mord Jerémiás. Eltüntek és elsülyedtek, s talán igy a jobb: mig itt voltak, kinzóbb volt hogy egyedül vagyok. Hozza postámat a posta: mennyi hir, divat! Engem nem visznek magukkal, föl nem oldanak. Mindegy! a világ sülyed vagy én lettem halott: akként élek mint akik már Változatlanok. S mordan nézem hogy köröttem a vak élet hal, mint egy holt próféta kit már senki úgyse hall. Mint a nyiltszemü halottak kiket régidőn barbár törzsük künnhagyott a nyájas dombtetőn. Hozza postámat a posta: mennyi rossz madár! Be jó hogy csőrük csapása egy cseppet se fáj!

Szabó Lőrinc: A földvári mólón

Partra döng a tó: nagyitóüveg- húsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan lüktetve futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog s fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát. Nyíló recék kereszthálózata borzong egymáson át ide-oda, s lent, a napsütött fenékhomokon, hol halak húznak, lehelletfinom árnyuk együtt fut s együtt tűnik el a fénytörés színörvényeivel, mert máris uj hullám nő és üveg- húsa alatt a torz terméskövek megint dagadnak-fogynak: tizenöt másodperc telt el, s két hullám között, mely jött s elomlott, most megint csorog a sok kis csurgó, fecseg és locsog, s megint árnyat húz a fenékre a felszín futó recehálózata, - s mindez folyton így ismétli magát, így, e játék, az örökléten át, így, e léhaság, s túlél minket is és túléli ellenségünket is, túl, ez a semmi, ez a tünde kép, túl a királyok, hősök és a nép minden jövőjét: jelentéktelen, mégis másod, rettentő Végtelen!

Kassák Lajos: Fújjad csak furulyádat

Pásztor, fújj bele ében furulyádba aludni tért a város és fehér-fekete juhaid is álomra hajlanak a nehéz illatokban. Alszik a jegenyesor s a millió repcevirág a magas hegy és a mély völgy is alszik már alszik, alszik. Fújjad csak ébenfa furulyádat az óra, lám nem állt meg felettünk, él és forog az isteni varázsló kezében s a hold, Nyugat horizontja fölött ragyog hacsak nem a Szentlélek ezüst galambja az hacsak nem az esthajnali rózsa, amely egy fiatal lány kebelén virult ki. Óh, barátom, ha figyelsz most láthatod a nehéz gyász zászlóit lobogni s a zaklatott madarakat, amint vergődnek a szélben s mindez már túl a hétköznapok kulisszáin ahogyan te is és én is egy különös hajnalon átléptünk az árkokon és erődítményeken s íme itt vagyunk, hogy elmondjuk dalainkat. Úgy tartják, viharban hallgatnak a Múzsák. Azért is, zengjen a lant és szóljon a furulya gyilkos napok és gyászos esztendők végtelenjében porladjanak el kedves halottaink csontjai de, akik élnek még, jókedvvel viruljanak s te szelíd, hegyilakó pásztor fekete subádban és zsíros, nagy kalapod alatt fújjad csak furulyádat az éjszakában.

Kassák Lajos: Vásár

Póznásan föl-föl-föl- tu-tutururu-tu-tu... Szélesség, Színesség, Dombosság. Tompára kalapált. Hegyes. Körbe. Görbe. Egyenes. Millió keresztmetszet. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Egy uralkodó vörös folt! - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - és kéken fehér-szürkén smaragd-sárgán fekete. Mint valami roppant amerikai bazár. (otthon most Shakespeareből szaval az asszony) Tűhegyű sikítás. Pacsuliszag. Harmonika. A Szentháromság alatt kilógó szemekkel reszket egy ember. (egész a nyelvemig ég vissza a vajas tízórai) „Édes anyám minek adott férjhez, Minek adott egy suszterlegényhez"... Zuhogva hull le a déli harangszó. Rokkant gyerekkocsiból újságcímek ágaskodnak. „Én a susztert nem szeretem"... (érzem, hogy a zsigereim pompásan funkcionálnak) „Gyászba borult az életem, Miatta"... Végtelen bugyborékoló jókedv! Föl-föl-föl-póznásan- vízszintben-karikában-meredten-elevenen... „Tizenhárom!" Mélység. A formák papagájos hajtása. Kiterjedés. „Hét, hét, hét - minden darab hét!" Verebek párosodnak a patinás ereszcsurgón. Tu-tuturu-tu-turu-tu-tu-u-u... Gúlákbaszúrt vásznak. Sörszag. He-he-he-hollá-he-he-he Halmos harsogó selyemgubók. Bankó muzsikál. „Óh!" Egy szájkosaras buldog rohan előre a lábközökben. (estére találkám van a kávéházban) Föl-jobbra-előre-le-balra-föl-föl-föl-szét. Festékkereskedés!!! A keresztútról idelángol a rendőr bádogsisakja és minden körbe... körbe... ameddig a szem ellát s amennyi a fülbe belefér...

Babits Mihály: Húsvét előtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva bellül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való sós, vérizü széltől részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyü malomnak: ha szétszakad ajkam, akkor is, ha vérbe lábbad a dallal és magam sem hallva a nagy Malom zugásán át, dalomnak izét a kinnak izén tudnám csak érzeni, akkor is - mennyi a vér! - szakadjon a véres ének! Van most dicsérni hősöket, Istenem! van óriások vak diadalmait zengeni, gépeket, ádáz munkára hülni borogatott ágyuk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát: mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem türi géphalált zengeni, malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyü Malomnak, mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat roppantva tör szét, érczabolát, multak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szüz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerék- forgása lejárat: én mégsem a gépet énekelem márciusba, most mikor a levegőn, a szél erején érzeni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának: nekem mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam és a szók most fájnak e szájnak: de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezerek várta lélekzetadó szent embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön uj március, viruljunk ki ujra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre! Ó béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra, Testvérek, ha tul leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bünös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!

Babits Mihály: Messze...messze...

Spanyolhon. Tarka hímü rét. Tört árnyat nyujt a minarét. Bus donna barna balkonon mereng a bibor alkonyon. Olaszhon. Göndör fellegek. Sötét ég lanyhul fülleteg. Szökőkut víze fölbuzog. Tört márvány, fáradt mirtuszok. Göröghon. Szirtek, régi rom, ködöt pipáló bús orom. A lég sürű, a föld kopár. Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár. Svájc. Zerge, bércek, szédület. Sikló. Major felhők felett. Sötétzöld völgyek, jégmező: Harapni friss a levegő. Némethon. Város, régi ház: emeletes tető, faváz. Cégérek, kancsók, ó kutak, hizott polgárok, szűk utak. Frankhon. Vidám, könnyelmü nép. Mennyi kirakat, mennyi kép! Mekkora nyüzsgés, mennyi hang: masina, csengő, kürt, harang. Angolhon. Hidak és ködök. Sok kormos kémény füstölög. Kastélyok, parkok, lapdatér, mért legelőkön nyáj kövér. Svédhon. Csipkézve hull a fjord, sötétkék vízbe durva folt. Nagy fák és kristálytengerek, nagyarcu szőke emberek. Ó mennyi város, mennyi nép, Ó mennyi messze szép vidék! Rabsorsom milyen mostoha, hogy mind nem láthatom soha!

Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik. Egy árva dalt. Azt veregeti folyton és megbicsaklik elefántcsont ujja a fekete-fehér elefántcsonton. És elfelejti, próbálgatja egyre és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre, mert szállni tudna, szállni és röpülni, de visszahúzza újra ezer emlék. Ezt zongorázta kisleány-korában s mikor apuskával egymást szerették. Ezt próbálgatta, amikor születtem és megtanulta, elfeledte csendben. Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek. Egy szürke dalban egy szent, szürke élet. Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, hogy össze nem rogy menten, aki hallja. E dalban az ő ifjusága halt el s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő. Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

Füst Milán: Elégia

Szemrehányó szemed nem látom többé, közömbös vagy, lefeküdtél a sírba, S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat, S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét! Tudom én: ki lefeküdt már, hallgatag az, elhagyja mulatozását! Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tűnődik! S szájára teszi ujját: bánjon el ővéle az enyészet! Tetszik nékem ez! De lásd: hátrálok mégis tajtékozó szájjal: Küzködve irtózom, hátrálva vívók, vívódva menekülök! Holott nincs oly barlang e világon, ahol bebúvódva pihennék! Most itt éjszaka van, dereng a lombok alatt, istenem, sötétek az idők! Kicsit aludtam éppen, szunnyadt a lélek s elmúllott az idő felette! De jaj, borzasztó a sötét, nehéz az éj s gyötrelmes a látás, amelyre riadt: Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon! Ó rejtelmes éji időszak! S te bánatos alvó is ki messzi rejtezel! S te kövér zsombék is mély völgybe futó! S két haragos patak is hegyekről rohanó! S te nagy magánosság is, a szívig ható!

Ady Endre - Ember az embertelenségben

Szivemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte. És most mégis, indulj föl, erőm, Indulj föl megintlen a Földről! Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? Mindegy, indulj csak vakmerőn, Mint régen-régen cselekedted. Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Újból-élő és makacs halott. Borzalmak tiport országútján, Tetőn, ahogy mindég akartam, Révedtem által a szörnyüket: Milyen baj esett a magyarban S az Isten néha milyen gyenge. És élni kell ma oly halottnak, Olyan igazán szenvedőnek, Ki beteg szívvel tengve-lengve, Nagy kincseket, akiket lopnak, Bekvártélyoz béna szivébe S vél őrizni egy szebb tegnapot. Óh, minden gyászok, be értelek, Óh, minden Jövő, be féltelek, (Bár föltámadt holthoz nem illik) S hogy szánom menekülő fajtám. Aztán rossz szivemből szakajtván Eszembe jut és eszembe jut: Szivemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte. S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben.

Szabó Lőrinc: Grand Hotel Miramonti

Sárbasüllyedt síkok fölött, a nap s a fürgébb levegő túlvilági magaslatán a barbár hegytető elegáns palotájában, függőleges sinek acél- törvénye szerint, hintázó emeletek előtt, suhog a zümmögő lift és benne egyenruhás hódolat hozza-viszi a kényes nőket, elegáns urakat, bonyolítja a szörnyű palota titokzatos anyagcseréjét, ragyogó termek és halk hálószobák között, fel-alá, bezárva őket a zümmögő buvárkockába, melynek üvegén hüvösen átdereng a fölhasitott emeletek tengerfenék-ringása, - a lift csak hordja a husokat, különös virágokat, csak hordja a drága bőröndöket, frakkos urak zsebében mágikus lapjait a pénznek, elfinomult szükségleteit a testnek, csak hordja az elfinomult sok testet, a roppant üzem táplálékát, a lift csak hordja, függőleges sinek acéltörvénye szerint suhogva fel-alá, pompázó terheit, - - és útjába csodálatos törvények parancsa szerint bekötnek a tülkölő országutak, belefutnak a boldog vonatok, mialatt észrevétlen dolgoznak a pénz rejtelmes messziségekig ereszkedő szívócsövei és megindulnak a sárbasüllyedt sikságok, távoli tanyák, vetések, gyártelep, alázatosan fuldokló vér s a munka, hogy ezer átlényegülés után mind fölszívódjanak és sertéscomb és fiatal lányhus egyformán jusson a roppant üzembe és a magába bebörtönözött liftben az egyenruhás hódolat tovább ringhasson a fölhasitott emeletek között s tovább keringjen a vér az elvarázsolt testben, fönt, a hegy tetején, a fürgébb levegő s a fény túlvilági magaslatán, ahol élő arany sugarakban ragyog a megvetett s kifosztott nyomorfekete világ ég s föld között lebegő koronája.

Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius

Sárgán hever itt a középkori Róma, de lángol az alkony, mint véres oroszlán, s te fönn lovagolsz még a Capitolium ősi tetőjén, Marcus Aurelius. Bronzfejü cézár, aranyszakállú, vak ragyogásu szoborszemeiddel őrködve vigyázol, s én állok előtted. Császári felség, emberi nagyság, roppant pogányság örök igazza, bamba tömegből visszahúzódó, trón magasában egyedül élő, koldus imperátor. Nem kancsal apostol, nem zagyva keletnek elmebetegje, fönséges írótárs, együtt a szív és fő, fájdalom és bölcs messzetekintés, elhagyatott e sanyarú földön, az, aki él és az, aki fél és látja a törvényt, reszketve, de higgadt lépttel megy a sírhoz, az értelem égő lámpája kezében, megvetve, mi barbár mindazt, mi hazugság. Semmi, ami barbár nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú. Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel rádión beszélnek, a jósok, a boncok, a ferde vajákos, ki cifra regéknek gőzébe botorkál, csürhe-silányok, kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak, s úgy fintorog arcuk, mint a bolondé. Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell, őt szeretem, ki érzi a földet, tapintja merészen a görcsös, a szörnyű Medúza-valóság kő-iszonyatját, s szól: "ez van", "ez nincsen", "ez itt az igazság", "ez itt a hamisság", s végül odadobja férgeknek a testét. Hős kell nekem, ő, ki déli verőben nézi a rémet, hull könnye a fényben és koszorúja izzó szomorúság. Messze vagyok már, messze röpültem, messze az olcsó, híg dudaszótól, dél és nyugat között csapong az én lelkem, mindig szabadabban. Álarcomat itten elvetem, aztán újra felöltöm, s járok mosolyogva, tanulva a tűrést, a hosszu alázat gőgös erényét, szenvedve a mocskot, rejtve riadtan rongyokra szakított, császári palástom. Hadd emelem föl, hadd emelem hát tiszta, hitetlen, kétkedve cikázó, emberi pára- lelkem tefeléd most, ki jöttem a pannón halmok alól, s élek a barna Dunának, a szőke Tiszának partjai közt. Jaj, hadd emelem föl mégegyszer a szívem testvéri szivedhez, Marcus Aurelius.

Babits Mihály: Himnusz Irishez

Sötét van. Hol az ezer szin? Mivé lett? Hol az ezer tárgy külön élete? (Szin a különség, különség az élet) - éj van s most minden tehén fekete. Belém esett a világ és lett oly vad, oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog s a lelkem indus bölcseségbe olvad: nincs semmi sem, csak semmi van, s e semmi én vagyok. Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most! Sokszorzó lelkem veled nem elégül, meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt. Ért gyümölcsnedvvel, fejem telve vággyal, vágyaim súlya nyomja vánkosom: ah, nem békülök és unalmas ággyal s Morpheus karjai között Irisről ámodom. Iris! te lelkem régi istensége! hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh, ezerszínű, uszályos, égnek éke, Irís, kinek ruhája pávapelyh, Irís, kinek mosolyja a szivárvány, szinek bontója, koszorús hajú, ivelt szeszély, ég hidja, tarka bálvány, jer ontsd elémbe képeid, beszédes színkapú! Idézz fel nékem ezer égi képet és földi képet, trilliót ha van, sok földet, vízet, uj és régi népet, idézz fel, szóval, teljes enmagam. Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat s a daliával idézd fel lovát, aljas gonosztevőt, tudós diákot: a multak kövét érted-é csiholni, mint kovát? Költő-szemeddel többet lelsz te benne, mint ásatagban egynémely tudós - De ha ráuntál multra és jelenre, színek bontója, légy nekem te jós: hiszen te fested, Irís, a világot s ne tudnád, hogy ecseted merre fut? Idézd fel, amit még egy szem se látott: - a jövő falát érted-é kitárni mint kaput? Szinek bontója, viharok barátja, világ költője, tarka mint virág, jer kedvesebb nekem a Mája fátyla, mint az unalmas-egy-való világ! Vihar barátja, szép idő követje, Junó követje, koszorús hajú, világszinháznak kárpitos szövetje, jer, ontsd elémbe képeid, beszédes ívkapú!

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél: férfi. A fű kinő utánad. A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed. Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed. Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz, ne hódolj és ne hódits, ne csatlakozz a hadhoz. Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg. S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg. Emlékezz, hogy hörögtél s hiába könyörögtél. Hamis tanúvá lettél saját igaz pörödnél. Atyát hivtál elesten, embert, ha nincsen isten. S romlott kölkökre leltél pszichoanalizisben. Hittél a könnyü szóknak, fizetett pártfogóknak s lásd, soha, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy. Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s igy nem szerethetsz. Most hát a töltött fegyvert szoritsd üres szivedhez. Vagy vess el minden elvet s még remélj hű szerelmet, hisz mint a kutya hinnél abban, ki bízna benned

Kassák Lajos: Hirdetőoszloppal

Utcák könyöklőjén s a terek mély foghíjas szájában aki állsz mint kékvörös tűznyelv, mint a mindent legyőző páncélba erősödött kiáltás a föltakaródzott reggelben nézd melléd oszloposodtam mint a testvér szép hengeres mellel, kivilágított szemekkel s bőséges nyers hanganyaggal kereken a négy világtáj felé ahol csak egyszer is fölterebélyesedett az értelem ahol a parasztok egészséges ösztöne megszaggatta a földet ahol a zöld patakokban örömösen lemosakodtak a katonák és itt a Város megindult hisztérikus testén is csak mi fáklyázzuk az időt, énekelünk s verekszünk a vérrel és a fekete unalommal mindhalálig s így föl-föl a munka elöntött egyszerű ritmusán testvér a keservek roppant hepehupáin énekeljük ki újra a szabadverseny demokráciáját predikátumos barmok és nyúlbőrös gazemberek veszek és adok igéit a szentségtelen illatokban mert jaj holnapra talán mindent fölfal a tegnap a holnapot vakok éjszakáján süketek megüllepedett csöndjén sánták vaslábas kopogásán is túl ami lesz s mert szép is ez így ezerkilencszáztizenhétben Pest letérdelt emeletei között lenni hirdetőoszloppal lámpás!

Ady Endre: Az eltévedt lovas

Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Hol foltokban imitt-amott Ős sűrűből bozót rekedt meg, Most hirtelen téli mesék Rémei kielevenednek. Itt van a sűrű, a bozót, Itt van a régi, tompa nóta, Mely a süket ködben lapult Vitéz, bús nagyapáink óta. Kisértetes nálunk az Ősz S fogyatkozott számú az ember: S a domb-keritéses síkon Köd-gubában jár a November. Erdővel, náddal pőre sík Benőtteti hirtelen, újra Novemberes, ködös magát Mult századok ködébe bújva. Csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök, Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök. Hajdani, eltévedt utas Vág neki új hináru útnak, De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak. Alusznak némán a faluk, Multat álmodván dideregve S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgü medve. Vak ügetését hallani Hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak.

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van, Van gyermekem és feleségem. Szivem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák Suttogva hajolnak utamra, És benn a dió, mogyoró, mák Terhétöl öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is, Telefonom, úti böröndöm, Van jó-szívü jót-akaróm is S nem kell kegyekért könyörögnöm, Nem többet az egykori köd-kép, Részegje a ködnek, a könnynek, Ha néha magam köszönök még, Már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, Tárcám van igaz szinezüstből, Tollam, ceruzám vigan illan, Szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, Langy téa, beteg idegemnek. Ha járok a bús Budapesten, Nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat Könnyekbe borít nem egy orcát, És énekes, ifju fiának Vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, Gyötrödve, halálba hanyatlón, Úgy ásom a kincset a mélyen, A kincset, a régit, a padlón, Mint lázbeteg, aki feleszmél, Álmát hüvelyezve, zavartan, Kezem kotorászva keresgél, Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban S már nem vagyok otthon az égben.

Illyés Gyula: A kacsalábonforgó vár

Vidékről érkeztem előző este. Mint testre a szokott ruhát tekintetem körém még ugy kereste, öltötte vón föl a kopott határt, amelyben ujra négy hétig forogtam - az ismerős, a tág, lebegő tájat hol honn vagyok, hol a rongyröptü porban tikkadtan nyalja szájszélét az állat s az ember, - de hisz már annyiszor szóltam róla, ismerhetitek jól ti is hazámat. Szóval csak egy nap óta voltam itt fenn s még most is egy kicsit oly érzelemmel, mint ki elfogódva először érkezik - Nem szokta még meg a szorongó lélek a látható, aránylagos jólétet. Feszengve hordtam, mint kemény, uj inget. - Midőn látogatóba fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy) a Rácdombra. Ismétlem ujra. Fülemben, szememben ugy sürgött-forgott a sok honi emlék, hogy ugy éreztem, mintha föl a hegyre egyenest a pusztáról mennék, az esti földekről, hol sok esetben a napszámos-listát én készitettem. Ezért ötlött eszembe nyilván nézdelve a jegyet kezemben már bent a hegyvasúti padkán: ha egy parasztfiunak is tán kedve támadna e kis utazásra, csak a jegyért egy álló nap kapálna. Mert nálunk hetven fillér most a napszám. Lehettünk százan, vagy százötvenen, akik egy-egy vincellér napja árán keresztbe tett lábbal, kényelmesen hát fölsiklottunk a hegy hátán. Villák, virágos kertek mellett suhantunk; egy lapos tető homokján ifju nők hevertek; arrébb egy árnyékos dió alatt zöld asztalon kártyát kevertek; dudolt a rádió. Ahogy emelkedtünk, a levegő mind hüvösebb lett s mind ritkább a por és egyre barnábbak az orcák. Mintha a lenti sík poklaiból modern török mennyország körein szálltunk volna egyre feljebb. Vagy - szétnézve a kilátónál - olyan volt ez, mint a varázslak, mit csak a magyar s a vogul népmese ismer tán még egy ázsiai isten iszonyu vagy boldog lakának: a kacsalábonforgó vár. A bokrok fölé tenniszlapdák szálltak és mintegy versenyezve vélük, mint láthatatlan víg madárhad, gömbjei leánykacagásnak. Az szállt tovább a nevetésük. Nem ünnep, hétköznap volt. Délután, de félig már az a szép nyári alkony, midőn a kék ég átdérlik ezüsttel s a zöld fény heve csak a fák csucsán lobog, mint hunyó lámpa, szinte füsttel - Hétköznap volt, de tele annyi öntött békével, könnyűséggel szétpatakzón amennyit napba egy vallás se töltött. A megvilágitott falombok között egy kis tisztáson halk zenére s el-kivillanva, mint az álom hajadon-csapat pörgött-forgott elérhetetlen lágy jövőt igézve a hontalanok, férfiak szivébe, mint Dúl lányai a meóti lápon - Lámpionok gyultak ki egy platánon szinre lökve egy pizsamás urat, ki hátra dőlve, szivarral, kövéren pontosan ugy ült a rőt fényben házának eresze alatt, akár egy kommunista vad plakáton. Már fényben égett az egész hegy s percenként feljebb-feljebb szállott s csak én nem feledhettem a vidéket, lent, tán a föld alatt a népet, az országot, mely annélkül, hogy hallott volna mást róla, mint meséket forgatja, hajtja, vak lovak a malmot, ezt a kerek gyönyörüséget, ez élő édent, melynek tetejében a villanyláng több fényt vet, mint például egész Somogy-megyében. Szétnéztem és fölfénylett a szomszéd hegy és aztán mégegy. Mint rokon-őrtüzek lobogtak. Százszámra már, mint a lidércek sikongtak, zengtek és forogtak posványai fölött a vak nyomornak, minden táján a világmindenségnek. Mi szép ez - gondoltam s: - mi fáradt vagyok én beállni a karba, amely e csillogó forgásnak a zenét szolgáltatja. A nyári vendéglőben - hetven vgy nyolcvan asztal csevegve fogyasztja ma azt el, amiért... igy tünődtem átmenőben, lábbal taposva szinte a konok csikorgó anyagot, mert én a versben mindig az ilyen nyers valót kerestem, remélve, egyszer mégis felragyog! - egy heti napszám egy vacsora itt gondoltam szakszerün hát s már-már lelkesülve képzeltem el sok finom csöveknek szivattyuit és hajszálereit amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg felhozzák - sokszor áttörve, gyurva, fölfőzve-lehütve - azoktól kik nálunk most a nyálukat nyelik. A kert előtt, ahol hát eszerint naponta egy hidat, kórházat ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had és harmincezer halvaszületett kisded jövőjét, állt már a korzó, - tapsolt, nevetett a fesztelen jövő-menő nép. Holdfény-árnyékán a bokroknak s a padokon szép párok andalogtak, hogy igy mondjuk, mások a cukrászdákban társalogtak s ha volt is gondjuk: finom, leszürt, akár az angyaloknak. Oh, költő keresd a csodát! A rendkivülit, a szokatlant, mely szemnek, szivnek élvet ád csak azért, mert rá most mutatnak; e boldog nép között például egy kanászt, vagy egy juhászt, vagy aratót, aki egykedvün a hüs ananászt karszékben, otthonosan, most kaparja ki lábujjából a porrátört kalászt - egy uj szint, arcot az egyhanguságban, mely tart és untat ezredéve már! egy gölöncsért, egy vájárt, péklegényt, kik ugy elnéznék, tudom, mit csinál teremtményük ottkünn a nagyvilágban, mint anya messzekerült gyermekét - Kerestem, ám egyet se láttam. Ült, járt, forgott az egyszinü tömeg s benne, mint ménesben a holdasok itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek ismerni illett, mint minálunk a birót, grófot és papot. Így - meg-megfordulva utánuk - a fenkölt arcu álhirlapirókat; a finnyás ujju ujságfejedelmet körében munkás és serény hiveknek, kik helyette zsarolnak. Egy asztalnál két hölgy között kevélyen a nagy állásközvetitő ült hiteles okmánnyal zsebében arról, hogy őrült. Amott - mintha belőle akart volna kortyintani - oly bus, merengő arccal nézett a holdra a szétmetélt kappan felett az ünnepelt szinpadi szerző, hogy már-már attól lehetett tartani, támad saját mondandója. Sátor - mint egy piaci kofasátor - alatt az erről hires «dzsentri» nejét árulta itt is, - enyhe fátyol fedé a hölgyet - mint gyümölcskosárból csippentgettünk lágy-kajszi-mosolyából. De komoly kötést nem eszközölt senki. Amott, - de mit folytassam? - oly egyformák voltak valahogy a sokféle orcák, hogy mondom a müvészet rajongóját, zavarta szinte már a hasonlóság. Beszéd közt, eladó szüzek lengették lebke kezüket a vörös körmökkel jelezve, ők sose nyulnak mosogatóvizbe. Hát néztem itten e tündér-népet, isten kiválasztottjait selyem gatyában-ingben, mely látni engedi a mell s kar szőrzetét s szelíden mert indulat már rég nincsen e szivben, csupán alázat s szolga-bölcseség - mert e kebelhez nem férhet izgató, irígy szó, ismernek, békés vagyok, engedelmes s oly türelmes, hogy az már arcpirító - nem itélem, csak nézem a világot - magam is gazdag vagyok, vagy annak is tarthatnak: naponta eszem s ágyban hálok - Hát - mint földnéző küldetésben - az ős-posványból fölmerülten abban a tündöklő estében csöndesen én csak arra gondoltam széttekintve ott körültem: ha egyszer a mocsár feltámad, vagy feltámadna lerontani a ragyogó csodának nagy tengelyét, ezernyi tornyát s ugy, mint a mesék azt is előirják hogy «fü nem nő» s «kő kövön nem marad» -: én akkor is majd hallgatag csak félreállok, hogy midőn már minden letünt sorban még higgadtabban, tárgyilagosabban tanuságot tegyek, mint folyt az életünk e történet-előtti korban.

Ady Endre - Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.

Illyés Gyula: Peroráció: záróbeszéd

„Vígan burittatom hazám hamujával" Viszem vége felé rosszhírű munkámat, Melynek irigység, düh, ellenség megártott; Tűzzel, füsttel, gánccsal mit jövő továbbront, Noha rontották már régtül vádak, átkok. Mert Szkítia-kori űzöttségből vitéz Vezér híján, voltam, szolga-fi én, merész Állni kalauznak: bár szétszórt és kevés: Legyen a vándornép tábor-tömör egész. Szablya híjján vívtam úgy is ím a tollal, Toldtam rövid röptét póri virtusokkal. Követtett híven lent csikasz-, fent holló-raj. Száll hírem síromról szélverte homokkal. Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra: „Ne bánts magyar magyart!" - ott se panaszolva, Mert lehet aliud, ha az a sors bona: Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.


संबंधित स्टडी सेट्स

Maternity Exam #3: Vulnerable Populations

View Set

Chapter 19: The Beginnings of Modernization : Industrialization and Nationalism in the Nineteenth Century

View Set

Lesson 5 - The Scientific Method

View Set

Visio-spatial and attentional disorders

View Set

MICROBIOLOGY QUIZ 2 *General characteristics of bacteria and animal cells

View Set

Medical Terminology - Chapter 15 The Ear

View Set

Unit 8. Exam Investment Considerations for Small-Business Owners

View Set