Világirodalom a XX. században beugró
Imé ember vagyok megfontolt és okos Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély Ki elhitte már eszméit néha-néha Sok nyelvet ismer és mindenfelé Sok tájon át utazgatott Járt háborúban s látta a Gyalogság és Tüzérség harcait Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen aludt S a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait Mindazt tudom az újról s régiről amit ezekről így egy ember egymagában tudhat És anélkül hogy feldúlna ma ez a közöttünk S értünk zajló harc barátaim Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját A Kaland s a Rend pörpatvarát Ti akiknek a szája Isten szájához hasonló E száj maga a rend Legyetek elnézők ha minket összemértek Azokkal akik ápolják és folytatják e rendet Mi a kalandot kergetjük mindenfelé Nem ellenetek harcolunk mi Csak az óriási s furcsa birtokokra vágyunk Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott szinek Ezernyi súlytalan lebegő látomás S ezekből kell valóságot teremtenünk Fel akarjuk kutatni a jóság tájait hatalmas ország s minden hallgat ott Imé az idő is amit kergetni s visszacsalni éppen úgy lehet Irgalmazzatok nekünk mi folyton a jövő s a végtelen határain Harcolunk az emberek helyett Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom Imé megjön a nyár e perzselő vad három hónap S mint a tavasz halott immár az ifjuságom Az izzó Értelem évadja ez ó lángoló Nap S én vágyom Lesem a formát édes és előkelő Az értelem csábítgat véle hogy kövessem Mint mágnes a vasat magához vonz ma engem Jön és a haja lebben Csodás vörösesszőke nő Haja arany mi lenne más Szép hosszantartó villanás Vagy láng mely lobot vet keményen A rózsán hogyha hervad éppen Nevessetek hát rajtam emberek Mindenhol mind nevessetek de főképpen ti itt Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek S nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek Ó irgalmazzatok nekem
Apollinaire: Egy szép vörösesszőkéhez
Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig Legelget a tehén S lassan megmérgeződik Kikericsek virítanak kékek és lilák Álmos szemed olyan mint itt ez a virág. Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt S szemedtől életem lassan megmérgeződik. Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal S letépik a virágot mely anya és leány is És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is Mint reben a virág ha szélben térdepel A csordás csöndesen halk hangon énekel Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve E halni készülő rétet mindörökre.
Apollinaire: Kikericsek
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna S szerelmeink Mért kell gondolnom arra Hogy az öröm nem jöhet csak a jajra Óra verj az éjszakában Megy az idő én megálltam Maradjunk szemközt kéz a kézbe zárva Míg fut örök Szemektől elcsigázva Karunk hídja alatt a Szajna árja Óra verj az éjszakában Megy az idő én megálltam Fut a szerelem akár ez a gyors hab A szerelem Az élet vánszorog csak És a Reményben mily sok az erőszak Óra verj az éjszakában Megy az idő én megálltam Tűnnek a napok a hetek suhanva Vissza se tér Múlt és szerelem habja A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna Óra verj az éjszakában Megy az idő én megálltam
Apollinaire: Mirabeau-híd
Arcok jelenése e tömegben; szirmok nedves, fekete ágon.
Ezra Pound: Egy metróállomáson
És akkor a bárkához, le a partra, Gerinc a hullám ellen, az isteni vízre, és Árbocot adtunk, vásznat a barna hajónak, Dobtuk a kost a palánkra, testünket a padra Sírástól nehezülve, sodorta hátszél Már a hasas vitorlát, útravalónak Küldte az istennő, frizurás Circe. Aztán csak ültünk, szél feszítette a kormányt, Vitt vízen át a duzzadt vászon egész nap. Hálni a Nap hullt, árnyba az óceán, És értünk akkor a mélységek határán Kimmeri földet, népes városokat, hol Sűrűn omlik a ködháló, nem ereszt át Napsugarat soha, Sem ha felcsillaglik, sem ha visszacsillog - Barna éj borul ott boldogtalanokra. Fordult az óceán, célt értünk, a helyét Circe jelölte ki. Rítust tettek itt, Perimedes és Eurylochus, S én vontam combom mellől a kardot, Ástam négyszög-sing vermet; Töltöttünk áldozatot valamennyi halottnak, Méhsert, édes bort, vizezett daralisztet. Esengtem esküvel ott hanyatlott holtakért, Hogy meddő barmok legjavából jut nekik, Majd Ithacában, máglyán kincset égetek, Kost Tiresiasnak adok, feketét, kolompost. Folyt a gödörbe sötét vér, S jött Erebusból rá sok sárszínű lélek, Menyasszonyok, ifjak, fáradt életű aggok: Könnymaszatolta kesergők, lenge leányok, Dőlt daliák, ledöfte őket dárdaérc, Vert harcosok, wernec hullothya vértjükön: Tolongott mind elő; megrémülök, rikoltok, Sápadtan társakat jószágért sürgetek; Es vágtam a nyájat, érccel nyestem a torkot, Ontottam olajt, istenhez imáztam, Hívtam erős Hadest, hódoltam Persephonénak; S vettem a jó hegyű pengét, ültem Elűzni telhetetlen, tehetetlen holtat, Míg hallhatom Tiresiast. De Elpenor jött elsőnek, barátunk Elpenor, Bolygó test, lakhelye tág föld, Elhányt hulla a Circe háza ölében, Siratni, temetni se tudtuk, más dolgunk volt. Szegény szellem. Köszöntöttem sietve: „Elpenor, mondd, e mogorva partra hogy kerülsz? Vízen gyalog, lehagyva tengerészeket?" Ő meg nagy nehezen: „Balsors és sok bor. A kéményzugban aludtam Le a létrán, estem Circe háztetejéről Támfalnak fejjel, A nyak kitört, a lelket nyelte Avernus. De ott ne hagyj, király, siratatlan, sírtalan, Fegyvert halomba, rakj fövenyből hantot, írd fölé Szerencsét nem talált, nevet talán szerez. És tűzd ki lapátomat, mert húztam, mint a többiek." Akkor Anticlea jött, elvertem onnan, jött Tiresias A thébai, aranybotjával, ismert, rim rivallt: „Megint? mi végre itt? balcsillag embere, Holtak napjaveszett mezején, hol öröm nincs? Tágulj gödrödtől, hadd nyalintok véritalt Jövendöléshez." Húzódtam hátra, És vér erejével szólt aztán: Odysseus Megtérsz Neptun mérge elől, sötét vízen át, Társad mind odavész." Akkor Anticlea jött. Nyugodj hát, Divus. Úgy értem, Andreas Divus, In officina Wecheli, 1538, Homér után. És vitte a bárka, Szirének mellett, és tovább, És viszontlátta Circét. Venerandam, Krétai stílben, aranykoronásan, Aphrodite, Cypri munimenta sortita est, derűsen, orichalchi, aranyszín Övvel, mellszalaggal, árnyas pillájú te, ki Tartod az Argicida aranyágát. Mondom:
Ezra Pound: I. Canto
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Im, a szelet, mint a smirgli, édes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma. Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem torkig felhasítva, ekkora a sebem, látja. Lát a szemem barna rózsát fehér ingen háromszázat. Övkendőd is vértől büdös, dagadozik vérben ázva. De én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Akkor menjünk föl a hegyre, hegy-párkányok határába. Hadd menjek föl a magasba, föl a magas kő-hazába, hold-párkányok alá menjünk, vízömlésbe, zuhogásba! Két cimbora megy a hegyre, föl a magas kő-hazába, elcsöppentett könnyük, vérük azt az utat kicifrázza. Imbolyognak bádog-lámpák, borítják a tetőt lázba. Fölsebzi a hajnal bőrét üvegdobok roppanása. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fúvása - epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba. Cimbora! A lányod hol van? Hol a kesergő, az árva? Várt az téged számtalanszor, szűntelenül jöttöd várta. Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra! Ciszternában a cigánylány. Síma vizen ring az árva. Zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára. Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya. Künn a kapun részeg zsaruk zörömböltek, de hiába. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak.
Garcia Lorca: Alvajáró románc
Hegyoldalban vért villognak albaceti éles kések, vérben halként lubickolnak, ellenséges vértől szépek. Sütnek a keserves zöldbe széles, merev kártyafények, bennük lovak ágaskodnak, lovas-arcok összenéznek. Két vénasszony ríva kuksol egy olajfa serlegében. Dobog a dühök bikája fölfelé a meredélyen. Száll fekete angyalsereg fehér gyolccsal, hó levével, szárnyuk tolla sorra nyíló albaceti kések éle. Montillai Antonio hengerül a hegy tövébe. Teste tele liliommal, gránátalma nőtt fejére. Tűzkeresztként megy már, hogy a halál utját végigmérje. * Jön a bíró csendőrökkel olajliget éjjelébe. Minden vércsík síkos kígyó, árulkodik szisszenése. Csendőrurak, semmi, semmi, mindennap is megtörténhet. Vége lett ma négy romának, s karthágói öt vitéznek. * Fügefalomb, forró morgás, tébolyodott esti fények elalélnak, ha a combon fölviruló sebhez érnek. Jön fekete angyalsereg nyugat felől támadt szélben, hosszú hajú valamennyi, olajat hoz a szívében.
Garcia Lorca: Viadal
Csontjaimon csupasz hús Ha tüzes Apolló sarkantyúz Ha Fagyjankó kirúg rám Zsákvászon a lábkapcám Hamu hús és hó pofa Sínek közt lötyögök ide-oda Hulla a város az út kopár Alszom a töltés oldalán Levesem bádog csajkában Cukrom a mások markában Közel a sithez a Tigris-sor Jól élek a szemetes kannákból Korom az éj és vakul a szem A gyár belében odalenn Mezítláb rovom a puszta követ Gyere és hallgasd nyög az öreg Futok és félek pucér srác Szívem hidege híd alatt ráz Visítok rakpart parazsadon Testem egy gáztartálynak adom Lángol a hajam álmomban Tüzel a karom és karmom van Vas-királyé a törzsem Szárnyam lecsüng törötten Kurválkodók az éjben Vak úton csontos holdfényben Szűzek szajhák férfiak Vétkezhettek leplem alatt Ki tapad rám ha nő a sötét Hashoz a has és térdhez a térd Ki tekint csuklyás szemembe Ki tapad zúzos ölemre?
Ginsberg: A leples bitang
A férj: Ez a sor itt szétrágott ölek, és ez a sor oszló mell. Ágy bűzlik ágy mellett. A nővér óránkint cserél. Hajtsd fel nyugodtan ezt a takarót. Látod: e kupac zsír és rothadó nedv egykor nagy volt egy férfinak. S úgy is hívták, hogy mámor és haza. Jöjj, nézd ezt a heget a mellen. Érzed a puha csomók rózsakoszorúját? Csak tapints rá. A hús puha s nem érez. - E nőnek szinte harminc teste vérzik. Emberben ennyi vért? Soha. - Ennek előbb még gyereket vágtak ki rákos hasából. - Altatják őket. Éj-nap. Az újaknak azt mondják: ez a gyógyálom. -Vasárnap, vizitkor, kissé enyhébb az adag. Táplálék? Nem, már alig fogy. -A hátuk sebes. Látod a legyeket. A nővér néha lemos. Ahogy padokat mosnak. - Itt már sír reng minden ágy körül. A hús sárrá terül. A hő tűnik. Nedvek csörgedeznek szét. Hív a föld.
Gottfried Benn: Férj és feleség áthalad a rákosok barakkján
A lánynak, aki sokáig feküdt a nád közt, rágások látszottak a száján. Mikor fölnyitották a mellét, a nyelőcsöve csupa luk volt. Végül a rekeszizom alatt egy üregben fiatal patkányfészket találtak. Egy kis nőstény megdöglött. A többi vesén, májon élt, és hideg vért ivott, szép ifjúságot töltöttek itt. Gyors és szép volt haláluk is: valamennyit a vízbe dobták. Hogy sivalkodtak a kis pofák!
Gottfried Benn: Szép ifjúság
A görög nyelvet a poszeidóniaiak elvesztették, annyi évszázadon át tirrének és latinok és más idegenek közé keveredve. Az egyetlen, ami őseiktől rájuk maradt, egy görög ünnep volt, szép ceremóniákkal, lírákkal és fuvolákkal, versenyekkel és koszorúkkal. S szokásuk volt, az ünnep vége felé hogy régi szokásaikat elbeszéljék, és a görög neveket elismételjék, melyeket már alig néhányan értettek. És mindig mélabúsan ér véget az ünnepük. Mert visszaemlékeznek, hogy ők is görögök voltak - itáliai görögök voltak régebben, és most hová süllyedtek, mivé lettek, hogy barbármód élnek és beszélnek, kivetve - mily szerencsétlenség! - a görögségből.
Kavafisz: Poszeidóniaiak
Dohányfüst cserzi a levegőt. Szobám: Krucsonih poklából egy fejezet. Emlékszel-e, az ablak előtt hogy ültünk először, s én önfeledten hogy simogattam a kezed? Ülünk ma is, szíved vasban. S holnap talán kidobsz, szitkozódva, gyalázva: rohanok az előszobába, remegő karom alig leli, hol a kabát ujja, és testem elnyeli a förgeteg utca. Szörnyedek, mordulok, kétségbeesem s majd felfordulok. Minek ez a játék? - Édességem, százszorszépem, búcsúzzunk el másképp, s mert szerelmem nehéz súly kolonca rajtad örökké, bárhova tűnnél: végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa utánad most a keserűség. Munkája végén a hajszolt ökör elmegy, s hideg vizekbe fekszik, ahol alhat. Nekem csak egy tengerem van, a te szerelmed, de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat. Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt, királyian végigterül a napvert homokon. Fölöttem csak a te szerelmed lángol nap gyanánt, de hogy kivel és hol vagy, nem tudom. Ha költőt kinoznál ennyire, az, kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel, de nekem, mindabból, ami csengés, rím, vigasz, csak a te drága neved csengője kell. A lépcsőházban nem vetem le magamat, mérget nem iszom, s ravaszt se húzok meg halántékomon: tekinteted kése marad fölöttem az egyetlen hatalom. Holnap már azt se tudod, hogy koronám fejeden ragyogott, hogy virág-lelkem fölperzseltem érted, s a gyors napok szárnyas karneválja prédául dobja verseim a szélnek. Vagy megállít szavaim avara, mialatt mohón lihegsz majd valahová? Engedd legalább, hogy búcsúzni csókjaimat terítsem távozó lépteid alá.
Majakovszkij: Lilikének
Gondolataitokat, melyek úgy ábrándoznak lágy agyatokon, mint elhízott lakáj zsírfoltos heverőn, szívem véres rongyával felkavarom, csömörig gúnyolom marón és merőn. Lelkemben nem őszült meg egyetlen szál haj, benne vénecske gyöngédség nem terem! Világot dörgetve hangom hatalmával megyek - gyönyörűn, huszonkétévesen. Ti gyöngéd lelkek! Játsztok a szerelem hegedüjén. A szerelmet dobon pergeti a durva, de kifacsarodni nem bírtok, ahogy én, egyetlen ajakká tömörülve! Gyertek okulni - ti angyal-líga tisztes, batisztos hivatalnoknői, szalon-hölgyek, kik úgy lapozzátok az ajkakat biztos kézzel, mint szakácsnő a szakácskönyvet. Ha akarjátok, a hústól megveszek - s mint az égnek, mindíg más szinem jő -, ha akarjátok, kifogástalanul gyöngéd leszek, nem is férfi - nadrágba bújt felhő! Nem hiszem, hogy létezik Nizza virág-csodája! Ismét férfiakat dicsérek, kik mint ócska kórházak, megromlottak sokáig állva, és nőket, kik kopottak, mint a példabeszédek. 1 Azt gondoljátok: locsog a malária? Igaz e történet, Odesszába visz. "Négykor érkezem" - mondta Mária. Nyolc. Kilenc. Tíz. És íme az este elszökött a komor decemberi ablakoktól, az éji szorongásba száll el. Görnyedt hátamnál hahotáz, röhög néhány kandeláber. Már nem ismernének fel: a szálas óriás nyög, görcsbe görbed. Mit akarhat e toronyember? Sokat és egyre többet! Hiszen nem érdekli, hogy bronz a teste, és az sem, hogy szíve - hideg vasdarabka. Eldugná éjjelente csengését lágy női anyagba. És íme én, óriás, az ablakban görnyedezem, olvad az üveg, mert homlokom megérinti. Lesz szerelem vagy nem lesz szerelem? Miféle lesz - nagy vagy incifinci? Ilyesforma testbe hogy kerülne nagy? Biztos angyali kis szerelmecske lesz, az autódudáktól visszariad, lóvasútak csengetyűit kedveli. Az eső arca csupa ragya és tályog, belémártom arcomat, várok - befröcsköl robajával a városi áradat. Kését az éjfél megmarkolta, rohant utána, belevágta, el vele! Lehullt a tizenkettedik óra, mint tuskóról a kivégzett feje. Szürke cseppek az ablakok arcán süvítve gigászi grimaszokat vágtak, mintha a párizsi Notre Dame szörnyei vonítanának. Átkozott! Hát ez sem elég neked? A kiáltás mindjárt széttépi ajkamat. Hallom: csendesen, mint ágyból a beteg, egy ideg kibujt a helyéről. Nicsak - előbb fel-alá járkált óvakodva, aztán nekiiramodott határozottan, dúltan. Most két másik ideggel együtt ropja vad táncát felindultan. A földszinten a vakolat potyog. Kis ideg, nagy ideg, tengernyi sok! - a dühöket lemossák, most már az idegek lába berogy! Szobámon az éj át- meg áthinárzik, az elnehezült szemet nem ereszti el a hináros szoba. Gyors ajtónyikorgás - a fogát így csikorgatja a szálloda. Bejöttél szarvasbőrkesztyűdet gyűrve-gyúrva, sértőn, mint egy "nesze neked!" - s így szóltál: "Tudja - Férjhez megyek." Nos hát menjen. Sebaj. Erőre kapok. Ily nyugodt nem voltam soha. Akár egy halott pulzusa. Emlékszik? így beszélt: "Jack London, pénz, szerelem, vágy" - és én csak azt láttam, hogy maga Gioconda, és hogy el kell lopni magát. El is lopták. Ismét szerelmesen megyek a táncba, ívelt szemöldökre vetítve lángot. Miért ne? Néha kiégett házban is élnek hontalan vagányok! Bosszantani mer? "Őrültségének drágakövei nem érnek annyit, mint a koldus-kopekok." Ne feledje el, hogy elpusztult Pompeji, mikor felbosszantották a Vezuvot. Hé! Urak! Kik kedveltek minden szentségtörést, bűntettet, vér-patakot - Láttátok-e a legszörnyüségesebbet: arcomat, mikor éppen abszolút nyugodt vagyok? És érzem - az "én" számomra túl kicsi szó. Kicsap belőlem valami el-nem-fojtható. Halló! Ki beszél? Mama? Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szive, Nővéreimnek mondja meg, hogy nincs hova mennie. Minden tréfa, és mindegyik szó, amelyet égő szája kiokád, ugy ugrik kifelé, mint egy pucér ringyó, égő bordélyból, az ablakon át. Szaglásznak a népek - égett, rossz szag! Idetereltek valamiféléket. A villogók! Sisakosak! Le a csizmákat! Mondjátok meg a tűzoltóknak: gyöngéden az égő szívre másznak. Egyedül vagyok. Szememből a könnyet hordószám szivattyúzom. Bensőm a bordáknak dől. Kiugrom! Kiugrom! Kiugrom! Kiugrom! Beomlott. Nem ugorhatsz ki a szivedből. A kiégett arcra elszenesedett kis csók szökken az ajak hasadékából. Mama! Dalolni nem bírok. Szívem kápolnájában a kórus lángol. A szavak és a számjegyek égve kibukfenceznek koponyámból, mint kigyulladt házból a lakók lánya-fia. A rettegéstől így kapaszkodott az égbe égő karjaival a Luzitánia. Vacogó embereknek otthonos csöndbe a kikötő százszemü pírja lobog. Végső kiáltás - legalább te sírd el a jövőnek azt, hogy lángolok! 2 Dicsőítsetek engem! Nem érnek fel hozzám a hatalmasok. Mindarra, amit létrehoztak felírom: nihil. Soha semmit ezentúl nem olvasok. Könyvek? Nem mindegy, ki mit ír? Azt gondoltam egykor, a könyv így készül: megérkezik a költő, nyílik az aranyos ajak, s az ihletett jámbor egykettőre dalt szűl - parancsoljanak! Ám kiderül, hogy mielőtt a dalra sor kerül, fortyog, a talpát tyukszemesre tapodja, és hináros szivében vergődik kegyetlenül a képzelet ostoba pontya. Mialatt cincogó rímekkel kifőznek valamiféle löttyöt csalogányból és szerelemből, az utca nyelvetlen görnyed - kiáltani és beszélni nem bír. Városok Bábel-tornyait dölyfösen felépítjük újra, de isten lerontja porig a városokat - szavainkat összekutyulva. Az utca cipeli kínját és hallgat, gégéjében az üvöltés meredten ágaskodik. Torkán torlódva, keresztben elakadtak a pufók taxik, csupa csont bérkocsik. Mellét összetaposták. Mintha tüdővész tette volna tönkre. A város homállyal zárta el az utakat. És mikor - mégis! - a tolongást a térre köhögte, a templomtornáccal, mely torkára akadt, úgy rémlett: arkangyal-korálok kórusaiba bújva a kirabolt Úr bűntetni indul el! Térdet hajtott és felordított az utca: "Zabára fel!" Zord szemöldök-ráncokkal pingálja teli a várost a sok Krupp és Krupp-kaparék, s a szájban foszlanak a holt szavak tetemei, csak kettő él és hájasodik: "csőcselék" és még valami, azt hiszem "káposztalé". A költők sírástól, hüppögéstől szétázva, átitatva elszöktek az utcáról, s hajukat összeborzolták: "E két szóval hogy fonjuk dalba a lyánykát, a szerelmet s a harmatos rózsát?" S a költők után utcai ezrek: diákok, prostituáltak, üzletemberek. Uraim! Megállni! Önök nem koldus-sereglet! Nehogy kéregessenek! Mi, öles léptü, markos, óriás népség, ne hallgassuk, de tépjük szét őket, őket, kik ingyen-függelékként minden kétszemélyes ágyhoz hozzánőttek! Rimánkodtunk, hogy segítsenek: "lelkemig húzd a lelkes himnuszt, zengd az oratóriumot!" Mi magunk alkotunk forró himnuszt, hol zúgnak a gyárak és laboratóriumok. Mit nekem Faust, mint tündéri rakéták, ketten siklanak Mefisztóval a mennyei parketten. Tudom, hogy a csizmámból kiálló szög felülmúlja Goethe fantáziáját lidérces rémületben. Én, aranyszáju szónok, kinek szavától ujjáéled a lélek, s a test nevet kap, szép nevet, én mondom nektek: a legparányibb porszemnyi élet több annál, mint amit tettem és teszek. Hallgassatok ide! Prédikál a jelenkor epedő, nyögő, rikoltó Zarathusztrája! Mi, akiknek arca álmos lepedő, és ajka lelóg, mint plafonról a lámpa, mi, lepratelep-városi fegyenc-népség, kiket arany és mocsok fekélyesre harap, tisztábbak vagyunk, mint a velencei kék ég, melyet egyszerre mos a tenger és a nap! Köpj rá, hogy nincsen Homérosznál és Ovidiusnál hozzánk hasonló ember, koromtól himlőhelyes. Tudom - elfakul a nap, mig odafent úszkál, ha lelkünk arany hordalékára les! Az inak és izmok megbízhatóbbak az imánál. Az idő kegyéért esedezzünk sírva? A mi tenyerünkben fut össze ímmár a világ valamennyi hajtószíja. A petrográdi, moszkvai, ogyesszai, kievi előadótermek Golgotáira ez vitt, és egytől egyig mindnek teli torkából ez az üvöltés tört fel: "Feszítsd, feszítsd meg!" De hozzám, ember, - bár gúnyod bántott - mégis te vagy a legközelebb. Látod, az ütő kezet hogy nyalja az eb? Én, akin a kortárs-nemzedék nevet, mint hosszú, sikamlós történeten, én látom, ami az idő hegyén át közeleg, és amit nem lát senki sem. Éhes horda élén, ködös homályban, hová a pillantás nem hatol el, a forradalomtól töviskoronásan, a tizenhatos év menetel. Nálatok én vagyok előfutára; vagyok a gyötrelmek szive; bárhol fakadt a könnyek árja, felszögeztem magam csöppjeire. Megbocsájtani már semmit sem lehet. Minden lelket, mely gyöngédségről ad hírt, felgyújtottam. Ez sokkal nehezebb, mint bevenni ezernyi Bastille-t. És amikor jövetelét lázadás hirdeti fennen, körülsereglitek a Megváltót - akkor számotokra kibontom a lelkem, széttaposom, hogy több lehessen - és nektek adom, mint egy összevérzett zászlót. 3 Jaj miért lendül és honnan lendül a derűs tisztaságba szutykos öklök rengetege? Agyunkat a felködlő őrültekháza kétségbeeséssel függönyözte be. És - mint pusztuló csatahajón, ha a fojtó görcs a gégéig ér föl, kiki a fedélzeti nyíláshoz fut - saját üvöltésig tépett szeméből eszét vesztve kimászott Burljuk. Könnyes szemhéját szinte vérbe mártva kimászott, fölegyenesedett, s járkált is ő, s oly gyöngéden, ahogy hájas embertől senki se várta, egy szót rebegett: "Kitünő!" Kitünő, ha sárga köntösbe göngyölöd a nézések elől lelki valód! Kitünő, ha a vérpad fogai között rikkantják: "Igyatok Van Houten-kakaót!" E bengálitüzes, botrányos pillanatot ma már nem adnám oda semmiért se, semmiért se... És a szivarfüstből mint likőrös pohár kinyúlt Szeverjányin elázott képe. Még költőnek meri magát mondani - szürkécskén csiripel, pirinyó veréb! Ma boxerrel kell kiigazitani a világ fejét! Ti, akiknek csak egy gondolat okoz gondot: "Táncom kecses-e, Kicsi?" - Nézzétek, hogy mulatok én, a romlott hamiskártyás és útszéli strici! Mindenkit itthagyok, akit a szerelmi érzés átitat, és akinek könnyét hörpölték az évszázadok - elmegyek és monoklinak tágra tárt szemembe rakom a Napot. Kiöltözöm valószinütlenül, járkálok a földön, hogy lángot fogjon minden kopott szív, és elől pórázon totyog Napóleon, mint egy mopszli. Az egész föld elém dől asszonyosan kitárva, enyém lenne, izeg-mozog a hasa - felélednek a dolgok - a dolgok szája gügyörészget: "Csacsa, csacsa, csacsa!" Hirtelen felhők és sűrűbb gomolygások lendültek az égre valószinütlenül kavarogva, minthogyha fehér munkások tolongnának, s a mennynek bősz sztrájkot hirdettek volna. A felhőkből a dörgés kimászott állattá válva, óriási orra szilaj harsona, és rágörbült egy percre az ég arcára a Vas-Bismarck rideg fintora. És valaki eltévedve a felhők útjain, kezét a kávéház felé nyujtogatta, oly gyöngéd volt, oly asszonyi - hasonlitott egy ágyutalpra. Azt hiszitek, a gyengéden áradó nap becéző kezétől ragyog a kávéház is? Halomra lőni a lázadókat, ő jött el ismét, Galliffet generális! Kezedet, rongyos, zsebre ne tedd - a követ, a kést, a bombát vedd fel, és hogyha netán nincs kezed, gyere és küzdj a fejeddel! Gyertek éhezőcskék, veritékezőcskék, alázatos férfiacskák, nőcskék, kik bolha-piszokban savanyodtok éjjel! Gyertek! A hétfőket és a keddeket fessük át ünneppé vérrel! Késünk alatt a föld emlékezzen, hogy kit senyvesztett volna halálra! A föld, mely tönkrezabálta magát, mint Rotschild szerető tubicája! Mint tisztes ünnepen, zászlónkat lobogtassa a szél, mig a golyók lázasan kergetőznek, s te lámpavas, emeld mindíg magasabbra a kiontott belü terménykereskedőket. Káromkodtam, vagdalkoztam, esedeztem mindenhez, valaki mögé odakúsztam, beleharaptam a tomporába. Az ég vörös, mint a Marseillaise, döglődik az alkony rángva. Ez már őrültség. Nem lesz semmi sem itt. Az éj megérkezik, húsodba tép, gyomrába gyűr. Nézzétek - elárulja megint az ég a maroknyi csillagot, mely benne összegyűl? Megjött. Mamajként tart lakomát, a várost nyomja alfele. Ezt az éjt szemed nem furja át, ez az éj - Azef-fekete. A kocsma szögletében didergek meredten, felissza a bort lelkem és az abrosz, és látom: néz meredten egy kerek szem: az Istenanya szeme a szivembe mardos! Miért jutalmazod pingált szabvány szerint fénnyel a kocsmai bagázst? Nem látod: a Golgotán megköpdösöttnél megint többre tartják Barabást? Az ember-moslékban talán arcom új színt nem jelentett - nem bánkódom emiatt. De talán ezerszer szebb vagyok, mint bármelyik fiad! Add, hogy aki az örömben megpenészedett, azt a gyors halál elseperje, add, hogy felnőjön a gyerek, a fiú - atya legyen, a lány essen teherbe. S az újszülötteknek a napkeleti bölcsek ősz fürtjeit add, és jöjjön el ő, ki vers-címeimre kereszteli a kislányokat s a kisfiukat. Gépet és Angliát zengek, úgy bizony, és tán bőrömben posztol a leghétköznapibb evangélium tizenharmadik apostola. És mikor hangom felbőg trágáran káromkodva - órákon át, napokig, hetekig - talán Jézus Krisztus szimatolja lelkem nefelejcseit. 4 Mária! Mária! Mária! Engedj be, Mária! Rühellem az utcát! Nem akarod? Vársz, míg arcom betöpped, és mindenki kipróbál, és lekopik rólam a maradék só, hogy akkor jöjjek, és fogatlanul gügyögjek: "Ime ma erényem csodálatra méltó." Mária, látod - máris görnyedek némán. Az utcán háromemeletes bögyü emberek zsírja csöpög, negyvenéves gürizéstől bomlott szemük kocsányon lóg - így röhögnek rám, hogy fogaim között - megint! - a tegnapi enyelgés száraz cipója. Az eső a járdát telizokogta, csávába került csibész, megázott, a macskaköves utca tetemét nyalogatja, s a jégcsapok deres - bizony! - a jégcsapok deres pilláin átszivárog a könny az eresz - bizony! - az eresz húnyt szeméből az utakra. Az eső pofája a gyalogosokat körülszopogatta, a hintókban hájas atléták tünedeztek fel, majdnem kipukkadtak, színig teli mindenféle jóval, s a hintók résein át zagyva özönben csurogni kezdtek az utakra, az összenyálazott cipókkal s az agyonrágott, régi kotlettekkel. Mária! Hájas fülbe hogy gyömöszöljek halk szavakat? Merő koldulás a madár dala, éhes, de hangja csengő, csakhogy én ember vagyok, Mária, közönséges, a Presznya mocskos karjába köhögött e tébés éjszaka. Mária, kellek így neked? Engedj be, Mária! Görcsös ujjaim közé szorult a vasnyaku csengő! Mária! Az utca rajzása elvadul. Ujjak feszülnek a horzsolt nyakra. Nyisd ki! Fáj! Látod - szemembe szúr tűjével a sok női kalapka. Beengedett. Kicsikém, ne félj, hogy bikanyakamon izzadt hasu nők ülnek mint nyirkos hegyek - egy életen át millió hatalmas, tiszta szerelem súlya nyom, és milliárd piszkos törpe-szerelmet cipelek. Ne félj, hogy engem az árulás borús idején ezer csinos arcnak kell ismét vígasztalnia - "Majakovszkij-szeretők!" - de hiszen ez egy őrült szivén trónoló cárnő-dinasztia. Mária, jöjj közelebb! Légy szemérmetlenül pucér, vagy félve remegj, de ajkad ki-nem-nyílt virágát virítsd: szívem a májust még sohasem érte meg, pedig már átélt száz áprilist. Mária! Tianáért a költő szonettben eped, de én - ki húsból vagyok csak, ember fia - egyszerü szóval, keresztény-módra kérem a testedet: "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma." Add meg, Mária! Mária! Félek, hogy elfeledem a neved, ahogy a költő fél, hogy elfeled valamiféle szót, mely istennel felérne, s melyet szűlt gyötrő éjszakán át. Testedet úgy őrzöm majd, úgy szeretem, mint a háboruban megcsonkított, örömtelen, senkinek-se-kellő katona őrzi egyetlen lábát. Mária - nem akarod? Nem akarod! Ah! Tehát vihetem könnyekkel teliszórva megint a szivemet csüggedten és sötéten, mint az eb viszi az ólba vonatroncsolta mancsát. Szivem vérétől vidámak az utak, zubbonyom porára tapad a vér virága, ezerszer táncolja körül a nap a földet, mint János fejét Heródiás leánya. És mikor éveim gyűlő serege a vég felé bokázik, nyomomat millió vércseppel hinti tele az atyai házig. Kimászok szutykosan (árokban éjszakáztam), meghitten mellé állok és, néhány szót a fülébe súgok: Ide hallgass, Uramisten! Nem unod naponta átfúrni elhízott szemeddel a felleg-kását? mozgás - gyerünk - körhintával szereld fel a jó és a rossz tudásának fáját. Mindenütt jelenlévő, minden lében kanál, olyan bort hozok, melybe ha belekóstol, táncolni kezd, mintha állna a bál, a mogorva Péter apostol. Az Édent teli-telepítjük újra Évikékkel: ha elrendeled, akkor a legszebb lányokat hurcolom eléd még ma éjjel az összes körútakról. Akarod? Nem akarod? Rázod a fejed, te csupa-szőr? Összevonod ősz szemöldöködet? Azt hiszed, mögötted az a szárnyas, csupasz őr ért a szerelemhez, Öreg? Angyal vagyok én is; éltem nálad, hízelgő birkaként bámultam már rád, de többé nem adok kancáknak sevresi kínból formázott vázát. Mindenható, ki a kéz-párt kieszelted, s hogy ne maradjon senki fej nélkül, kimondtad a szót - miért nem eszelted ki, hogy kín nélkül csattanjon a csók, a csók, a csók? Ugy véltem, az isten nagyhatalmu pásztor, nem hittem ily sznobnak, kicsinek - látod, lehajlok és a csizmaszárból előrántom a dikicset. Pimasz szárnyasok! Lapuljatok a másvilágon! Borzoljátok pihéiteket, mig a félsz rátok mászik! Lényedet, tömjénszagu, szétfarigcsálom innen Alaszkáig! Engedjetek! Ne gátoljatok. Akár hazugság ez, akár igazság, nem ülhetek itt csendesen. Nicsak - amott a csillagokat megint lenyakazták, s mint a vágóhíd, vérszennyes a menny. Haj, maga! Ég! Kalapját kapja le, hallja? Jövök! Süket. Alszik a Mindenség, mancsára hajtva a sok csillag-kullancsos, hatalmas fület.
Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő tetraptychon
Ahogy önmagára átváltja az öröklét, kivont pallosával a költő döbbent képe lesz: százada mért nem értette meg: hangjai a halál diadalmát dörögték! Mint angyali szóra a hydra felszökött rég, hallván hogy értelem oldja a nyelveket: bűbájt s varázsitalt üvöltött a tömeg, fekete habarék bolondító bürökjét. Ha eszménk érdemest e földből s a harag egéből díszleni domborműt nem farag a sír fölé, hová - ó jaj - Poe teste dőlt le, e néma tömb, világomlásból földre szállt, e gránit legalább mutassa a jövőbe úszó Szentségtörés röptének a határt.
Mallarmé: Edgar Poe síremléke
A lelkem homlokod felé, hol álmodik, Ó halk nővér, az ősz, vörös folttal telik, És angyali szemed kóbor ege felé fut Mint mélabús kertben, híven, fehér szökőkút Játéka csillogón sóhajt a Kék fele! - A Kék fele, mikor Október fújja be S medencékben lesi örök ellankadását S hagyja a holt vizen a lomb vad haldoklását A kósza szélben mely hűvös redőt hasít, Vonva a sárga nap hosszú sugarait.
Mallarmé: Sóhaj
Nem ismerhettük hallatlan fejét, melyben szeme almái értek. Ám a csonka test mégis izzik, mint a lámpa, melybe mintegy visszacsavarva ég nézése. Különben nem hintene melle káprázatot s a csöndes ágyék íves mosollyal, mely remegve lágy még, a nemző középig nem intene. Különben csak torzult és suta kő lenne, lecsapott vállal meredő, nem villogna, mint tigris bőre, nyersen, s nem törnék át mindenütt busa fények, mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!
Rilke: Archaikus Apolló-torzó
Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet ne érintse? Hogyan emeljem át más tárgyakat érinteni feletted? Bár lelnék néki néma rejteket, hol párjaként valami Elveszettnek idegen csöndbe zárnám, mely tovább nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek. Mégis, mi minket ér, egybefogó egy mozdulattal ér, mint a vonó, mikor két húron egy hangot zenéltet. Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten? Mily hang vagyunk mily játékos kezekben? Ó édes ének.
Rilke: Szerelmes vers
soha-színű, soha-szagú, soha-többé, sötét saru, úgy laktam benned, mint a láb, vánnyadva, harminc éven át, légszomjasan, jajtalanul. meg kellett öljelek, Apu. meghaltál, nem maradt időm - márvány-súly, Istennel teli zsák, sírszobor, akkora lábujjú, mint egy friscói fóka, fejed a kékre zöldet hányó szeszélyes Atlanti-tenger indián partjain túl. imádkoztam, hogy visszajöjj. ach, du. az a német nyelv, az a lengyel táj, amin végighengerelt a háború, a háború. de a város neve ismert. lengyel barátom szerint van ilyen város egy csomó. ezért sohase tudtam, hol reng a talpad, hol versz gyökeret, nem tudtam beszélni veled, a nyelvem megszorult. szögesdrót mögé szorult. ich, ich, ich, ich, szólalni is alig bírtam, nekem minden szöghajú germán te voltál, és a gép, a gép: az a trágár beszéd, mint egy zsidót, elzsuppolt engem is dachauig, auschwitzig, belsenig. már úgy beszéltem, mint egy zsidó. és hátha az vagyok, zsidó. a tiroli hó meg a bécsi sör nem fajtiszta, nem is való. szépanyám cigány, sorsom balog, velem egy pakli, egy pakli tarokk, miért ne lehetnék zsidó. mindig tőled féltem, Apu. luftwaffe. gombnyomás-agyú. csinosra nyírt bajusz. világos árja szem, két kék kapu. panzermann, páncélos, Apu - nem Isten, csak horogkereszt, eget kisiklató. de a nőknek fasiszta kell, a képükbe csizma kell, vad, vad szívű állat kell, Apu. ott állsz a tábla mellett, így őriz a fotó. hasított áll, és nem köröm, de túltettél az ördögön, szép szívem kettéharapó, sötét manó. tíz voltam, hogy lezárt a kripta. húsz: meg akartam halni, hogy hozzád jussak vissza, vissza. azt hittem, a csont is jó. de visszaszerzett a világ, a nagy üstfoltozó. s már tudtam mi a tennivaló. magamnak megalkottalak: meinkampf-szemű, sötét alak, tűzszerszám, ujjszorító. jó, megteszem, mondtam, jó. és végül túllettem, Apu. tövestül kint a telefonzsinór, nincs hang, lopakodó. megöltem és a vérszopót, aki azt mondta, te vagy, egy évig nőtt a véremen, hét évig, tudd meg - azt is, ugyanúgy. most már aludj. sötét szívedben vascölöp. sose szeretett a falu. fölötted táncol, tipródik a nép. tudják, hogy kit rejt a hamu. túl vagyok rajtad, szörnyszülött, Apu.
Sylvia Plath: Apu
„Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek, ki földre megy még: volna jó okom rá, hogy lángom többet moccantani féljek. De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná, ki egyszer itt van: szólok íme bátran, mert szóm nem válhatik gyalázatommá..." Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása] Induljunk el, te meg én, Ha már kiterült az éj a város egén, Mint az elkábított beteg a műtőn; Menjünk a félüres utcákon át, Hol olcsó szállodák Barlangjába hív a kalandos éj, Kocsmák fűrészporán osztrigahéj: Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek, Rejtett céllal kísérnek. S a nyomasztó kérdés felé vezetnek... Feleletet rá ne keressél. Menjünk, mert kezdődik az estély. A teremben sétálgatnak a ladyk, És Michelangelót dicsérik. A sárga köd háta az ablakot súrolja, Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra, Mely az est zugaiba ölti nyelvét, És imbolyogva száll el a csatorna Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá; Elsiklik a terasz mellett, és a derült Október-éjszakát látva körülkarolja A házat, és legott álomba szenderül. Eljön majd ideje Az utcán végigsikló sárga ködnek, Mely hátát ablakokhoz dörgöli; Lesz rá idő, lesz rá idő, Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék; Alkotnod és pusztítanod lehet még, Bőven marad idejük a kezeknek, Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék; Lesz időm s időd tehát Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni, Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát. A teremben sétálgatnak a ladyk, És Michelangelót dicsérik. Lesz arra majd időm, Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?", Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek Tonzúrájával gyér hajú fejemnek -- (Megjegyzik: "Haja megritkult fején!") Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény, Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén -- (Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!") Vakmerőn A mindenséget ostromoljam? Egy perc elég idő, hogy Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon. Mert régen ismerős, mind ismerős nekem A reggel, délután s az alkonyat. Kávéskanalanként mértem ki életem, És ismerek halódó hangokat, Messzi teremből szűrődő zenét. Hát merhetek-e még? S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra, S kész meghatározás-hálóját rám veti? Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva, S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott, Szám hogy köphesse ki A tettek és napok gyűjtötte váladékot? S hogyan kezdjek neki? S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek, Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek, (Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!) Bőrükről száll a parfőm, Azért olyan zavart főm, Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek. Így hát merhetek-e? S hogyan kezdjek bele? Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban. Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett... Bár rák volnék, és fúrhatná ki két Érdes ollóm a tenger fenekét! Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el! Karcsú ujjak becézik, szendereg, Unatkozik... megjátssza, hogy beteg, Elnyúlva hever mellettünk a padlón. Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken, A pillanatot végsőkig feszíthetem? S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem, S láttam, amint tálon hozták fejem, (Félkopasz volt e fő), Mégsem vagyok próféta -- üsse kő! Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött, S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt. Egyszóval, megijedtem. S érdemes volna mindezek után, Túl a narancsízen, a boron, teán, Csevegve régimódi porcelán Között, mi tette volna érdemessé, A témát egy mosollyal vágni ketté, A nyomasztó kérdés felé gurítva el A mindenségből gyúrt kicsiny golyót, Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" -- Ha valaki a pamlagon hanyatt dől, És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el, Nem így képzeltem el." S érdemes volna mindezek után, Lenne értelme még, Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után. Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken, S túl annyi mindenen még? -- Amire gondolok, hiába magyarázom! De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon: Érdemes volna, hogyha valaki, Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever, Félrenézve azt mondaná: "Nem így képzeltem el, Egyáltalán nem így képzeltem el." Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre; Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék, A kifejlet felé gördítve a cselekményt, Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont, Boldog, ha szükség van szolgálatára, Előrelátó, furfangos, de gyáva; Bár mindig kész magvas szentenciákra, Kissé buta, a kacagást kiváltja -- S néha majdnem a Bolond. Már nem vagyok a hajdani... Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani. Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem, S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem? Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem. Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek. Láttam a hullámok hátán vágtatni őket, Fésülték a habok szétkuszált üstökét, A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét. Álmunkban láttuk a tenger alatti termet, A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak, S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.
T. S. Eliot: J. Alfred Prufrock szerelmi éneke
