Töri szóbeli tételek

4. A piacgazdaságra való áttérés a rendszerváltás időszakában Magyarországon

4. A piacgazdaságra való áttérés a rendszerváltás időszakában A második világháború után a régió többi országához hasonlóan Magyarországon is megkezdődött a politikai és gazdasági élet szovjet mintájú átalakítása. 1948-ban a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesülésével megteremtődtek az egypártrendszerre épülő pártállami diktatúra feltételei. Átalakult a gazdaság is. A földreform végrehajtása után (1945) erőszakos szövetkezetesítés kezdődött. Felszámolták a magántulajdont. Nemcsak a bányák, a gyárak, a bankok, a közlekedés kerültek állami tulajdonba, hanem pl. a sajtó, a filmgyártás, a könyvkiadás és az oktatás is. Fokozatosan épült ki a központi gazdaságirányítás. 1947-ben elkezdődött a tervgazdálkodás. A ránk erőltetett intézkedések súlyos aránytalanságokat idéztek elő a gazdasági szerkezetben. Túlfejlesztették a nehézipart a mezőgazdaság rovására. A szovjet érdekszférába tartozó országok egy új gazdasági közösséget alapítottak a Szovjetunió vezetésével. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) célja a tagállamok gazdaságainak összehangolása volt. Továbbá annak bizonyítása, hogy lehetséges a kapitalista fejlődéstől gyökeresen eltérő szocialista típusú fejlődés és együttműködés is. A tagországok terveit egyeztetve hosszú lejáratú egyezményekkel szabályozták a kölcsönös árucserét. Bár az országok egy-egy iparágban szakosodtak, az előállított termékek minősége alacsony színvonalú volt. A KGST nem vált integrációs szervezetté. Tagjai hosszú időre kimaradtak a fejlett országokkal való gazdasági együttműködésekből. A szovjet mintájú rendszer és a KGST egyaránt működésképtelennek bizonyult. Mind termelékenységben, mind műszaki fejlődésében alulmaradt a piacgazdaságot működtető nyugati országokkal szemben. A KGST 1991-ben megszűnt. A tervgazdaság átalakítása A tervgazdaság átalakítása már a szocializmusban megkezdődött. A kormányzat 1968-tól reformokkal próbált enyhíteni a szocialista gazdaság egyre súlyosbodó problémáin (pl. a nagyvállalatok döntési lehetőségeinek növelésével). Az 1980-as évektől ösztönözni kezdte a magánvállalkozások létesítését, eleinte a mezőgazdaság, a kiskereskedelem és az egyéb szolgáltatások terén (a „második gazdaság" megjelenése). Mindezek a piacgazdaság csíráinak tekinthetők. A szovjet nyersanyag- és energiaellátástól való függés és a rossz hatásfokú ipari ágazatok fenntartása azonban egyre mélyítette a válságot. Gazdaságunk távolra került a technikai haladás élvonalától is. Az életszínvonal fenntartására jelentős hiteleket vett fel az ország. Ezek visszafizetése is újabb hitelekből történt, ami az 1980-as években a nettó adósságállomány megduplázódásához vezetett. Az infláció felgyorsult, a lakosság vásárlóereje erőteljesen csökkent. A költségvetési hiány enyhítésére vezették be 1988-ban az általános forgalmi adót és a személyi jövedelemadót. A gazdaság válságához társadalmi és politikai válság is párosult. Mindezek elodázhatatlanná tették az alapvető változtatások megindítását az élet csaknem minden területén. Az alkalmazott lépések együtt jártak az árak és a kereskedelem fokozatos liberalizációjával, a piacgazdaság intézményi és jogi alapjainak lerakásával. A TERVGAZDASÁGBÓL A PIACGAZDASÁGBA Az 1989-es politikai rendszerváltást követő években Magyarország megteremtette a piacgazdaság feltételeit. Az 1990-es évtized elején - főként a keleti piacok összeomlása és a gazdasági szerkezetváltás következtében - visszaesett a gazdaság teljesítménye. Ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliek száma. Zsugorodtak a keresetek, a jövedelmek és az állami bevételek. Erőteljesen nőtt az adósságállomány, a költségvetési, a fizetési és a kereskedelmi mérleg hiánya. Mindezek következtében csökkent a GDP. A visszaesés korszaka az 1990-es évek közepére-végére lezárult. Magyarország sikeresen végrehajtotta az átmenetet a piacgazdaságba. A folyamat során kialakultak, és működőképessé váltak a piacgazdaság intézményei. Hazánkban egyidejűleg zajlott a tervgazdaságból a piacgazdaságba vezető átalakulás és a nemzetgazdaság integrálódása az európai és a globális piacokba. Mindezek együttes megjelenésére nem állt előttünk példa. AZ ÁTMENET ÉS ÁRNYOLDALAI A rendszerváltás előtt az állami tulajdonban lévő vállalatok adták a GDP 80%-át, a magángazdaságok részesedése 20% körüli volt. A piacgazdasági átalakulással ez az arány megfordult. A gazdaság tehát döntően a magántulajdonra épül. Megindult a központilag vezérelt privatizáció az Állami Vagyonügynökség és utódszervezetei lebonyolításával. A privatizáció során jelentős állami tulajdon került magánkézbe. Mind a kárpótlás, mind a privatizáció sikeressége a mai napig vitatott. A piacgazdaság egyfajta szimbólumaként 1990-ben megkezdte működését a Budapesti Értéktőzsde. Az átmenet során sokkhatásként érte a társadalmat a tömeges munkanélküliség megjelenése. A gazdaságtalanul működő nagyüzemek leállása következtében közel 1,5 millió fővel csökkent a foglalkoztatottak létszáma. Különösen súlyosan érintette a leépítés a bányászatban, a kohászatban és a mezőgazdaságban dolgozókat. A magánszektor megjelenése ezt nem tudta ellensúlyozni. Hiányzott a magánvállalkozásokhoz a tőke, a tapasztalat, a vállalkozásra való készség, de az állam támogató politikája is. Az 1990-es évek derekáig a mennyiségi létszámleépítés és elbocsátás volt a jellemző. Az 1990-es évek második felétől érzékelhetően nőtt a foglalkoztatottak száma, a munkanélküliség 10% alá csökkent. Egyre inkább előtérbe került a munkaerő szakképzettsége, tudása, munkakultúrája, nyelvtudása, megújulásra való hajlandósága: a munkaerő minősége. Megjelent a munkaerőpiacon a modern társadalmakra jellemző kettősség: a túlkereslet az éppen felfutó szakmák iránt, illetve a túlkínálat az elavultakból. A 15-64 év közötti tényleges munkavállalók aránya napjainkban hazánkban 57%, míg az EU-27 csoportban 63%. Az is rontja a hazai arányokat, hogy nehezen nyer nálunk teret a részmunkaidős foglalkoztatás és a távmunka. Az 1990-es évek elején ugyancsak ugrásszerűen megnőtt az infláció. Később a piacgazdasági feltételek kialakulásával fokozatosan csökkent az üteme. A forint 1996-ban konvertibilissé vált. ERŐSÖDŐ IPAR ÉS ÉLRE TÖRŐ SZOLGÁLTATÁS Az átmeneti időszak felerősítette a gazdasági és foglalkozási szerkezet átalakulását. Csökkent a mezőgazdaság és az alapanyag-termelés részesedése. Erősödött a feldolgozóipar. Látványosan emelkedett a szolgáltatások hozzájárulása a GDP-hez. Hazánkban 1992-ben haladta meg először a szolgáltatásban dolgozók aránya az 50%-ot. Ekkor léptünk át a posztindusztriális szakaszba. A hazai foglalkozási átrétegződés oka az ipar hirtelen zsugorodása volt (az ipari ágazatok válsága, az üzemek bezárása). Az emiatt munkanélkülivé vált emberek sokszor csak hosszabb idő elteltével, évek múlva találtak állást a dinamikusan bővülő harmadik szektorban. KILÉPÉS A GAZDASÁGI CSAPDÁKBÓL Az 1990-es évek elején hazánk többszörös gazdasági csapdába került. A felhalmozódott külföldi adósság és kamatainak törlesztése nagy terhet rótt az átalakuló gazdaságra. Ráadásul ezzel egyidőben csökkent az ország gazdasági teljesítménye. A valutatartalékok és az exportbevételek egyaránt visszaestek. A kamatfizetési terhek miatt a költségvetési hiány is csapdahelyzetet eredményezett. Miközben csökkentek a költségvetés bevételei (a gazdasági teljesítmény visszaesése, a magas munkanélküliség miatt), nagymértékben nőttek a kiadásai (munkanélküli segély stb.). Az 1990-es évek végére a költségvetési hiány nemzetközileg is elfogadható mértékre csökkent. Ehhez járult hozzá például az export erőteljes emelkedése. Ez döntően a külföldi működő tőke zöldmezős ipari beruházásaiból származott. A privatizációs bevételek pedig a valutatartalékot növelték. Az 1990-es évtized második felétől Kelet-Közép-Európa lendületesen fejlődött. A térség gazdasági növekedésének motorja a külföldi működő tőke beáramlása volt. Ezek a pozitív folyamatok érvényesültek hazánk gazdaságában is. A tőkebeáramlás, a termelékenység, az árukivitel (export) növekedése, a szolgáltatások bővítése, a beruházásokat ösztönző gazdaságpolitika eredményeként hazánk kilépett a gazdasági csapdákból. Magyarország gazdaságát az ezredfordulón fenntartható növekedés, nyitott, versenyképes piacgazdaság jellemezte. A változó nemzetközi gazdasági környezethez való alkalmazkodás azonban - az EU-csatlakozást követően is - folyamatos kihívást jelent hazánknak.

6. A dualizmus kori Magyarország népessége

6. A dualizmus kori Magyarország népességi, nemzetiségi és társadalmi viszonyai A világ a XIX. században korábban soha nem látott demográfiai fejlődést élt meg: 1800 és 1914 között megduplázódott az emberiség lélekszáma. A gazdasági fejlődés nyomán bekövetkezett változások, az életkörülmények átalakulása, a tudományok nagyarányú fejlődése együttesen vezettek ehhez a nagyarányú népességnövekedéshez. A korszak másik, az ipari forradalommal összefüggő társadalmi változása a városiasodás. Bár a technikai, orvosi felfedezések, változások kedvezően hatottak az életben maradás tekintetében, a munkások lakta külvárosok többségében borzalmas körülmények között éltek az emberek, és a század végéig csak alig-alig részesültek a fejlődés áldásaiból. A kiegyezést követő négy évtizedben Magyarország lakossága 13,6 millióról 18,3 millióra nőtt. A XIX. század második felében indult meg tehát az ipari forradalommal összefüggő népességugrás (demográfiai forradalom), s bár két nagy kolerajárvány és a jelentős mértékű kivándorlás visszavetette a fejlődést, az 1880-as évektől viszont egyenletes, gyors ütemű volt a folyamat (az I. világháborúig). A demográfiai robbanás azonban nem azonnal és nem egyszerre érintette az országot: a fejlettebb területeken (városok, Dunántúl, Felvidék) hamarabb ment végbe, az elmaradott térségekben (Erdély) később jelentkezett. (A nemzetiségek helyzetéről lásd a foglalkoztatási táblázathoz írtakat.) A demográfiai robbanás nagyarányú elvándorlást okozott, a lakóhelyén megélni nem tudó mezőgazdasági népesség megindult a munkaalkalmat kínáló városokba és részben a tengerentúlra (pl. USA, Kanada, Dél-Amerika felé). A városfejlődés jelentősebb szakasza Magyarországon a XIX. század elején bontakozott ki, noha még ekkor is túlsúlyban volt a vidéki, agrárjellegű településeken élő népesség aránya. A városi lakosság növekedése a dualizmus idején háromszorosan felülmúlta az országos átlagot. A gyermekhalandósági mutató 1865-től Európa-szerte csökkent, így az ipari forradalom vívmányaiból részesedő Magyarországon is. A csecsemő- és kisgyermekkori halálozás számarányának csökkenése részben a táplálkozási szokások megváltozásával (emelkedett az élelmiszertermelés, javult a megtermelt élelmiszerek elosztása), minőségi javulásával és az orvostudomány fejlődésével (Semmelweis Ignác, Korányi Frigyes) magyarázható. A közművesítés óriási változásokat eredményezett a lakosság életszínvonalában. A járványok visszaszorultak, ám az iparosodás következményeként megkezdődött az ivóvízkészletek és a természetes vizek szennyezése. Az éhínségek megszűntek, ez azonban nem jelentette azt, hogy mindenki jól is lakott. A korabeli festmények és fotók tanulmányozásával szembeötlő, hogy még a módos rétegek körében is sokkal kevesebb volt a kövér ember, mint ma. A XIX. század a polgári államok kiépülése, s ezzel Európa-szerte a tankötelezettség törvénybe iktatásának ideje, a szakoktatás és az egyetemi képzés kiépítésének korszaka. Az oktatást kiemelt feladatként, stratégiai ágazatként kezelték a kormányzatok, hiszen a képzettebb munkaerőtől nagyobb teljesítményt várhattak el mind az államigazgatásban, mind a gazdaságban. A nők számára is - különösen a század második felétől kezdve és főleg a városokban - jelentősen javultak a tanulási és munkavállalási esélyek. A magyar városok (belvárosok) városias külsőt öltöttek, sok városunk mai arculata (bankok, szállodák, városházák, bérházak, posták, hivatalok, kórházak, iskolák stb.) a századforduló táján alakult ki. A városokban terjedtek a civilizáció vívmányai (csatornázás, vízvezeték, közvilágítás, villamosság, posta, járda, kövezett út), utat törtek az új találmányok, kialakult a modern tömegközlekedés. Budapest a századfordulón már Európa 10 legnagyobb városa közé tartozott, gyors ütemben, tervszerűen épült. Jól elkülönültek egymástól a különböző negyedek: a belváros lett a politikai irányítás mellett a kereskedelem és bankvilág központja, a pályaudvarok és a megépülő hidak közlekedési csomóponttá, míg a gyárnegyedek ipari centrummá tették a fővárost. Az egyre virágzóbb főváros azonban elszakadt a lassabban korszerűsödő vidéktől, ráadásul hiányzott a világvárossá váló Budapest és a vidéki nagyvárosok (Pozsony, Kassa, Temesvár, Debrecen) közötti átmenet. A dualizmus kori társadalom új jelensége a megnövekedett szabadidő, ami egyrészt a munkásság munkaidejének csökkenéséből, másrészt az alkalmazotti réteg növekedése jóvoltából következett be. A fizetőképes kereslet először Budapesten jelentkezett, így az új szórakozási formák és lehetőségek is itt alakultak ki. (Pl. mozi, turizmus, tornaklub, cirkusz, vurstli, sportolás, kirándulás stb.) A szórakoztatóipar üzletté vált, minden társadalmi réteget megpróbált kiszolgálni. Közkedveltek lettek a kávéházak, a művészek és középosztálybeliek találka- és rendszeres szórakozóhelyeként. A századfordulón lett valódi nagyhatalommá a sajtó Magyarországon. A lapokat a rikkancsok segítségével az utcán is árusították. A sikeresebb lapkiadók egész „sajtóbirodalmat" hoztak létre, pl. ilyenek voltak a bulvárhíreket (bűnügyeket, botrányokat, szenzációkat) is közlő, egész oldalas sportrovatot megjelentető Est-lapok. A népszerű lapokban jelentős volt a hirdetések aránya. A politikai lapok - a piac megtartása érdekében - kerülték a nyílt pártpolitizálást, egyébként is a korban a hír fontosabbnak számított a véleménynél. Míg a reformkorban Kossuth vezércikkei hozták a Pesti Hírlap számára a sikert, a dualizmus idején a gyorsan „fogyasztható", mélyebb előismereteket és komolyabb elemzést nélkülöző, nagyobb tömegek számára is érthető, rövidebb cikkek voltak népszerűek. Nemzetiségi viszonyok Magyarország lakossága másfél évszázad alatt 2,5-szeresére nőtt, még a járványok (pestis, kolera, tbc) ellenére is. A XIX. század második felében indult meg az ipari forradalommal összefüggő népességugrás (demográfiai forradalom), s bár két nagy kolerajárvány visszavetette a fejlődést, az 1880-as évektől egyenletes, gyors ütemű folyamat (I. világháborúig) vette kezdetét. Az ország népessége 30 év alatt 33%-kal nőtt a jelentős mértékű kivándorlás ellenére is, a demográfiai robbanás azonban nem azonnal és nem egyszerre érintette az országot: a fejlettebb területeken (városok, Dunántúl, Felvidék) hamarabb ment végbe, az elmaradott térségekben (Erdély) később jelentkezett. A demográfiai robbanás nagyarányú elvándorlást okozott; a lakóhelyén megélni nem tudó mezőgazdasági népesség megindult a munkaalkalmat kínáló városokba és részben a tengerentúlra (pl. USA, Kanada, Dél-Amerika felé). Az elvándorlás a Felvidéket és a Kárpátalját érintette leginkább, tehát a kivándorlók között az össztársadalmi arányoknál jóval magasabb volt a nemzetiségiek aránya. A városlakók asszimilációja azonban jelentős volt. A XIX. század második felében tehát jelentős arányeltolódások mentek végbe a nemzetiségi összetételben: a magyarság aránya (Horvátország nélkül) 41%-ról 54,5%-ra nőtt. A változás alapvetően három dolognak köszönhető: Az életkörülmények javulása miatt megnőtt a természetes szaporulat, hamarabb vált a demográfiai robbanás részévé a magyarság, a németekkel, szlovákokkal és ruszinokkal együtt, mint a többi nemzetiség. A ki- és bevándorlás is a magyarság arányát növelte, hiszen minden 100 kivándorlóból csak 33 volt magyar. A kivándorlás során a legnagyobb veszteség a szlovákokat érte. Az asszimiláció (beolvadás) egyrészt felgyorsult a városi német és zsidó lakosság körében, másrészt a vidékről városba költözött, a gyökereiktől - szülőföld, család, egyház - elszakadó emberek a városok domináns etnikumába olvadtak be. (A zsidóság egyenjogúsítására 1867-ben került sor, vallásuk pedig 1895-ben lett bevett vallás.) Magyarországon elnyomták a nemzetiségeket abban az értelemben, hogy önrendelkezési joggal bíró kollektivitásként nem jelenhettek meg a politikában. Az önrendelkezés hiányának elmaradása miatt a XX. század elején és az I. világháború alatt a nemzetiségi politikusok már nem az OMM-án belül képzelték el népük további sorsát. A dualizmus társadalma torlódó társadalom egymás mellett élt a régi rendi (mezőgazdasági) és az új tőkés (ipari) társadalom Arisztokrácia 100-200 család 1000 hold feletti birtok a termőföldek egyharmada politikai befolyás és tisztségek a társadalomtól kasztszerűen elkülönülve Dzsentri az egykori középbirtokos nemesség nagy része elszegényedett tőkehiány állami hivatalok betöltése értelmiségi pálya összeolvadás a polgári származásúakkal = úri középosztály Parasztság a társadalom legnépesebb csoportja a népszaporulat következtében földjük aprózódott → szegényedés erősen rétegzett gazdagparaszt 50-200 hold napszámosokkal is dolgoztattak középparaszt 10-40/50 hold szegényparaszt 1-10 hold verítékes munka cél: földjének esetleg gyarapítása egykézés agrárproletárok földnélküliek mezőgazdasági bérmunka (napszámos, summás) földmunkák (kubikos) uradalmi cselédek Nagypolgárság bankárok, nagy iparvállalatok tulajdonosai német és zsidó származásúak az arisztokrácia életvitelét mintázzák politikába csak közvetett befolyás Középpolgárság középpolgárok + értelmiség itt volt átjárás a két struktúra között kisiparosok + állami alkalmazott (vasutas, postás, altiszt, csendőr stb.) Munkásság létszámuk nőtt magas volt a szakmunkások aránya jó bérezés betanított munkások alacsony bér

7. A trianoni béke

7. A trianoni békediktátum etnikai, társadalmi és gazdasági hatásai Már 1917-ben felmerült a világháborút lezáró béke jellege és tartalma, amit elsősorban a nagyhatalmi érdekek befolyásoltak. A franciák Németország visszaszorítására, a francia hegemónia biztosítására törekedtek Közép-Európában. Nagy-Britannia bízott abban, hogy sikerül visszaállítani a háború alatt megingott hatalmi egyensúlyt, s egyben - a német gyarmatok egy részének megszerzésével - konszolidálni tudja a Brit Birodalmat, ami a világ elsőszámú hatalmává tette még a 19. században is. Az USA érdekei alapvetően mások voltak, hiszen az európai hatalmi villongások nem érintették, elsősorban saját gazdasági előretörését (nyitott kapuk, tengerhajózás szabadsága) és nagyhatalmi státuszát igyekezett biztosítani. Béketervek közül kettő kapott nagyobb nyilvánosságot: az egyik a Lenin által képviselt azonnali és igazságos (annexió nélküli) béke, de szélesebb nyilvánosságot kapott a Wilson amerikai elnök által képviselt, 1918 januárjában kidolgozott ún. tisztességes béke (Wilson 14 pontja). A wilsoni pontok többek között deklarálták a fegyverkezés csökkentésének, a nemzeti elv érvényesítésének, a titkos diplomácia megszüntetésének szükségességét, független Lengyelországot, Ausztria-Magyarország népei részére önálló fejlődési lehetőséget, valamint a gazdaság, a kereskedelem szabadságát. Wilson a béke garantálására javasolta a Népszövetség felállítását. A békekonferenciát 1919. január 18-án nyitották meg ünnepélyes keretek között Versailles-ban, a Tükörteremben. A konferencián 27 állam képviselte magát, de a vesztesek nem vehettek részt a tárgyalásokon. A konferencia munkáját irányító testület a Tízek Tanácsa mellett 58 bizottság végezte a részletes munkákat: az előkészítések, jelentések, határmódosító tervezetek készítését. A konferencia általános célja a nagyhatalmi törekvések egyeztetése volt, azaz a bizottságok nem a békefeltételek megállapítását végezték először, hanem megvizsgálták, hogy a győztesek területi igényei hogyan teljesíthetők, majd ezután tértek rá a békefeltételek megvitatására. A békekonferencia céljai közé tartozott a háború alatti területi ígéretek valóra váltása, valamint igyekeztek lezárni a vitákat az etnikailag kevert területek és hatalmi konfliktusok kérdésében. Mivel Nagy-Britannia mindenképp biztosítani akarta a kontinens hatalmi erőegyensúlyát, azaz akkor aktuálisan Szovjet-Oroszország elszigetelését, ezért támogatta Közép-Európában egy olyan középhatalom fenntartását, ami erre képes. Mivel erre az OMM nem lehetett alkalmas, hiszen szétdarabolásáról más a háború alatt döntés született a nemzetiségeknek tett területi ígéretekben, ezért Franciaország érdekei mentén az új, baráti „ütközőállamok" szövetségét hozzák létre. A „cordon sanitaire", az úgynevezett „egészségügyi" övezet, amely a szovjet-orosz bolsevik veszélynek éppúgy, mint alkalomadtán a megerősödő Németország egyeduralmi törekvéseinek is ellent tud állni - a nagyhatalmak reményei szerint. Magyarországgal kapcsolatban pedig mindenképp meg akarták akadályozni a Habsburg restaurációt, amely kiindulópontja lehet a Monarchia „újraélesztésének". Mivel az Antant már a háború alatt jelentős területeket ígért Olaszországnak, Szerbiának és Romániának a támogatásért cserébe, ezért a szomszédos országok a háború befejeztével el is kezdték a területeket magukhoz csatolni. A belgrádi konvencióban a demarkációs vonal kijelölte a magyar állam déli határát, s mivel Károlyi Mihály elrendelte a magyar hadsereg feloszlatását, az ország védelem nélkül maradt. Románia 1918. november végén támadásba lendült Magyarország ellen, s 1919. április végéig a Tiszáig jutottak. Majd a Magyar Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jei bukása után az antant határozott tiltakozása ellenére nemcsak Budapestre vonultak be, hanem a Dunántúl egy részére is ezzel is nyomatékosítva területi igényüket. A szerbek a Délvidéken lecserélték a közigazgatást, a demarkációs vonalig megszállták a területet, a csehszlovák csapatok a Felvidéket vonták ellenőrzésük alá. A magyar békedelegáció (Apponyi Albert, Teleki Pál, Bethlen István) már 1920 januárjában kiutazott Párizsba, hogy etnikai, történeti, geográfiai, közlekedési és gazdasági érvekkel bebizonyítsák a történelmi Magyarország és a Kárpát-medence feloszthatatlanságát. 121 1920. június 4-én írták alá a békediktátumot a versailles-i Nagy-Trianon palotában. A nemzetgyűlés 1920. november 15-én fogadta el, és 1921. július 31-én emelkedett törvényerőre (XXXIII. tc.). • 282 000 km2 → 93 000 km2 • a terület kétharmadát elcsatolták A „vöröstérképet", a Kárpát-medence etnikai térképét Teleki Pál a béketárgyalásokra készítette. A kialakított békébe Magyarországnak nem volt beleszólása. A történelmi Magyarország területéből Románia (Erdély), Csehszlovákia (Felvidék, Kárpátalja), a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (Horvátország, Bánság, Bácska, Muraköz) És Ausztria (Burgenland) részesült. Etnikai hatások • 18,2 millió lakos → 7,6 millió lakos • a magyarság 1/3-a (3,2 millió fő) idegen államba került • ezek fele a határ mellett egy tömbben • kisebbségi magyarság helyzete bizonytalan • százezrek menekültek Magyaro-ra • Magyarország nemzetállammá vált • egy + : visszaszerzett önállóság Több mint 400 ezer magyar menekült az elcsatolt területekről Magyarországra, többségében tisztviselők, értelmiségiek. Évekig vagonokban éltek. A béke jelentősen megváltoztatta az ország gazdasági szerkezetét, hiszen az egész Kárpátok vonulata (Felvidék, Kárpátalja, Erdély) a bányákkal együtt, az alföldek jelentős része (pl. Kisalföld északi része, Bácska, Bánság, Burgenland) külföldre került. Az új béke évszázados gazdasági határokat szakított szét. Pl. nyersanyagforrások (szén, fa, vasérc) maradtak a határokon kívül, így a feldolgozásra szakosodott magyar városok maradtak nyersanyag nélkül. Kettészakítottak olyan ipari egységeket, mint Borsod, ahol a szén magyar területeken, a vasérc pedig csehszlovák területeken rekedt. Megszűnt a Monarchia egységes piaca, a munkaerő-, az áru, és a tőke szabad áramlása, a vasúthálózat, a vízi kereskedelem jelentős útvonalai kerültek a szomszédos országokhoz, ill. szakadt meg, ami - főként a vasút esetén - a megmaradt területek összeköttetését is megnehezítette, megszüntette (pl. Pécs-Szeged). Bethlen -féle gazdasági konszolidáció • gazdasági szerkezetátalakítás ⮚ könnyűipari ágazatok fejlesztése • ehhez külföldi tőkére volt szükség • népszövetségi kölcsön • 1924 Nemzeti Bank • 1927 pengő bevezetése A katonai intézkedések fő célja volt, hogy Magyarország hadi potenciálját olyan szintre süllyesszék, hogy az alkalmatlan legyen bármilyen katonai visszavágásra. A környező országok erős fegyverkezése miatt külön-külön is erősebbé váltak, mint Magyarország. 1920-21-ben létrejött a kisantant, amely katonai fenyegetéssel is élt pl. a királypuccsok idején. Németországhoz hasonlóan Magyarországon is igen nagy lélektani hatása volt Trianonnak, a békeszerződést a magyar társadalom súlyos igazságtalanságként fogta fel, és a két világháború közötti magyar politika legfontosabb célja annak revíziója volt. A revíziót hirdető szervezetek nagy támogatást élveztek, propaganda versek születtek, a reggeleket - nem csak az iskolákban - Magyarország „feltámadásáért" könyörgő imákkal kezdték. Egyes vitás területeknél népszavazás kiírását írták elő. Sopron azért nyerte el a „civitas fidelissima" címet (1921. december), mert bár összes környező település az elszakadás mellett szavazott, akkor Sopron túlnyomó többségének döntése határozta meg a szavazás végső kimenetelét, így a város Magyarország része maradt. Az etnikai elvet - bár a wilsoni pontok között szerepelt - a határok meghúzásánál végül nem vették figyelembe, így a Kelet-Közép-Európában fellángoló nacionalizmusokat a győztesek nem fékezték kellőképpen. A békekonferencián ún. kisebbségvédelmi törvények is születtek. Az aláíró országok kötelezték magukat arra, hogy a lakosságnak biztosítják a teljes jogi egyenlőséget, ezeket azonban nemigen tartották be. Az amerikai küldöttség még a békekonferencia alatt elhagyta Párizst. Wilson elnök a népek önrendelkezési jogára hivatkozva nem írta alá a Magyarországgal a békét. Magyarország végül 1921-ben kötött különbékét az Egyesült Államokkal. (Az „imperialista rablóbékét", az annexiómentes békekötést valló a Szovjetunió sem volt hajlandó aláírni.) A versailles-i békerendszert már születése pillanatában rengeteg kritika érte, mert olyan belső ellentmondást hordozott, ami miatt nem hozhatott megoldást a nagyhatalmak közötti feszültségekre. Németország a XIX-XX. század fordulóján a világ egyik legerősebb hatalmává vált, amit a vesztes világháború után a franciák oly mértékig le akartak gyengíteni, hogy komolyabb veszélyt már többé ne jelentsen. Az amerikai és a brit vezetők azonban arra törekedtek, hogy Németországot ne alázzák meg túlságosan. Egyrészt azért, hogy ne legyen alapja a revanspolitikának, másrészt viszont Nagy-Britannia meg akarta akadályozni Franciaország túlzott megerősödését is. Végül az ellentétes érdekek miatt kompromisszumos béke született, ami egyik oldalon jelentős sérelmeket okozott Németországban, másik oldalon viszont nem gyengítette le annyira, hogy újra megerősödve ne jelentsen megint háborús veszélyt. A békediktátum határozatai ellenében megfogalmazott revíziós törekvésekben pedig Németország támaszkodhatott az I. világháború többi vesztes országára, köztük Magyarországra is.

9. A magyar államalapítás

9. Szent István portréja FELELETVÁZLAT Géza fejedelem (972-997) célja egy szervezett állam létrehozása, a belső politikai helyzet megszilárdítása és a keresztény vallás államvallássá tétele. Mivel elsődlegesnek tekinti az államszervezet kiépítését, ezért kerüli a külső háborúkat; gyerekeit (és István a testvéreit) a környező államok uralkodócsaládjaiba házasítja be. Vajk (István) a bajor Gizella férje (996), három leánya pedig a velencei dózse, a lengyel herceg, ill. Aba Sámuel felesége. Géza szakított a szeniorátus elvű örökítéssel, bevezette a feudális jogrendre jellemző primogenitúrát (az egyenes ági örökösödést). Így lett Géza fia, Vajk 997-től fejedelem. Hatalmának megtartása érdekében le kellett számolnia Koppánnyal. Miután német lovagjaira támaszkodva ellenfele seregeit leverte, Koppányt felnégyeltette, és a holttest darabjait közszemlére tettette Győr, Veszprém és Fehérvár várkapuján, a negyedik darabot Erdélybe küldte. István 1000-ben koronát kér a pápától, II. Szilvesztertől. 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén Esztergomban királlyá koronázzák, ezzel megszületett a keresztény magyar királyság. Az önálló királyság elismertetésének feltétele a koronázáson kívül az önálló egyháztartomány, törvények alkotása, a közigazgatás kiépítése, pénzverés. István harcot folyatott az uralmát vagy az új keresztény államot el nem ismerő törzsfőkkel (Gyula, Ajtony), s hadműveleteinek sikerességét az apjától rámaradt hadseregnek köszönhette A legyőzött törzsfők birtokait királyi birtoknak minősítik, ezáltal az ország több mint kétharmada került közvetlenül a király ellenőrzése alá. Az örökletessé tett birtokoknak köszönhetően pedig kialakul a királyhoz hű, neki szolgálatokkal tartozó réteg. István frank mintára megszervezte a területi elvű közigazgatást, a királyi vármegyerendszert és az udvarszervezetet Magyarországon. István a törvényeit két törvénykönyvben foglalta össze, amelyek 1018-ban és 1030-ban jelentek meg. A magántulajdon védelméről, az egyházszervezésről és a bűnösök büntetéséről fogalmazza meg részben nyugati mintára, részben önálló jogalkotásként a királyi tanáccsal egyetértésben a törvényeit, elemeiben még tovább él a nomád joggyakorlat. István apostoli királyként a keresztény egyházszervezet kialakítója Magyarországon. 10 püspökséget hoz létre, majd kiemeli és érsekséggé teszi az esztergomit. Kezdetben a legfontosabb támasza Asztrik lett, aki esztergomi érsekként is sokat tett István hatalmának a megszilárdításáért. Az esztergomi érsekség, a magyar egyház elkerülte a függést a Német-római Császárságtól. Törvényeiben előírta a keresztény szokások gyakorlatát, a pogány szokások tilalmát. Bevezette a tizedet. Az államalapítás idején a Német-római Birodalommal (III. Ottó és II. Henrik) erős, családi kapcsolatokat tart fenn. Dinasztikus házasságpolitikája (leánytestvérei) révén a szomszédos népekkel jó kapcsolatot alakít ki. István célja a külföldi támadások visszaverése. Ennek érdekében szövetséget köt a bizánci császárral, fiának, Imrének is bizánci menyasszonyt kér (bolgárok elleni hadjárat Bizánc szövetségében - 1018). 1030-ban II. Konrád, a német-római császár támad ellene, de a támadást visszaveri, majd 1031-ben békét köt vele. 27 István legnagyobb problémája az utódlás biztosítása volt. Gyermekei sorra meghalnak csecsemő- vagy kisgyermekkorukban, csak Imre élte meg a felnőttkort. István Intelmek című könyvében összegyűjti a bölcs kormányzás módszereit, tanácsokkal látta el a fiát. 1031-ben Imre vadászat közben meghalt. István unokaöccsét, a velencei származású Orseolo Pétert nevezte ki utódjává, benne látta államszervező tevékenységének folytatóját. Vazult, apai unokatestvérét uralkodásképtelenné tetette. Amikor 1038-ban István meghalt, Szűz Mária oltalma alá ajánlotta az országot. Istvánt László uralkodása idején, 1083-ban szentté avatták.

16. A 19. század eszmeáramlatai

A 19. század nagy eszmeáramlatai (liberalizmus, nacionalizmus, konzervativizmus, szocializmus) és azok főbb jellemzői A XVIII-19. század fordulóját a kettős forradalom korának is nevezik az ekkor lezajlott hatalmas gazdasági (az ipari forradalom) és társadalmi (a felvilágosodás és a francia forradalom) változások miatt. Ezek nagymértékben befolyásolták a közgondolkodást, a gazdaságelméletet- és politikát, valamint a politikai filozófiát. Új eszmék is megjelentek, egyes, már ismert nézetek pedig új formát öltve teljesedtek ki. LIBERALIZMUS A korszak leginkább meghatározó eszmerendszere a liberalizmus, magyarul a szabadelvűség a felvilágosodásban gyökerezett. E felfogás szerint az ember természetes állapota a szabadság, és sem egyének, sem pedig csoportok semmilyen jog alapján nem uralkodhatnak felette. A kormányzat törvényes jogai arra korlátozódnak, hogy biztosítsák minden életforma természetes feltételeit. A liberális gondolkodás az egyéni szabadság megvalósítását tűzte ki maga elé: az alapvető emberi jogok biztosítását (vallás-, sajtó- és véleményszabadság, jogegyenlőség,), az alkotmányos állam megteremtését, képviseleti demokrácia létrehozását, amelyben az állampolgárok részt vesznek az államhatalomban a törvényhozásba történő képviselő-választás útján, a törvényhozó szerv az alkotmánnyal összhangban törvényeket hoz és ellenőrzi a kormányt. A korszak liberalizmusa forradalmi jellegű volt. A liberális gazdaságpolitikai felfogás a szabadverseny; vagyis a gazdasági szabadság megvalósítása, az iparűzés, a kereskedés, a vállalkozás és a versengés szabadsága, állami korlátozás nélkül. A 19.-XX. század fordulójára a klasszikus liberalizmus - amely az egyén minél teljesebb szabadságát és az állam lehető legminimálisabb szerepét hirdette - válságba került, majd átalakult. A XX. század liberális gondolkodói belátták, hogy a társadalom és az állam is felelős az emberi jólétért; így a szabadságjogok minél szélesebb biztosítása mellett az állam közreműködésével létrehozandó jóléti államot tűzték ki célul. NACIONALIZMUS A nemzet fogalma a középkorban is ismert volt, azonban akkor a nemzet csak a nemességet foglalta magába. A felvilágosodás, a francia forradalom és a romantika hatására született nemzet, a „natio" eszméjébe beletartoztak a közrendűek is. A nacionalizmus, vagyis a nemzeti kötődés - a társadalmi kötöttségeken túlmutató, azonosság- és közös származástudattal rendelkező emberek szoros egysége - eszméje a francia forradalom alatt erősödött meg. Az összetartozást kifejező tényezők a közös nyelv, a közös kultúra és a közös történelmi múlt lettek. A napóleoni háborúk idején a nacionalizmus gyorsan terjedt Európában. (Érdekesség, hogy a meghódított területek népességének kibontakozó nacionalizmusa erősítette az ellenállást Napóleon hatalma iránt.) A 19. század első negyedében Európában a nemzeti mozgalmak célja a nemzeti nyelv ápolása és a dicső történelmi múlt feltárása volt. A '40-es évektől azonban a nacionalizmus offenzív (támadó) jelleget öltött, a mozgalmak céljává a független, szabad és egységes nemzetállamok megteremtése vált. A nemzeti mozgalmak egész Európában harcot indítottak a Szent Szövetség által kialakított - az etnikai határokat figyelmen kívül hagyó - rendezés ellen. Ez a dinasztikus kor Európájának végveszedelmét jelentette. A liberalizmus és a nacionalizmus egymással szoros kölcsönhatásban jelentkezett; a liberálisokat majdnem mindig áthatotta a nemzeti eszme, a nacionalizmus azonban a liberalizmustól eltérő más irányzatokkal együtt is jelentkezett. A 19. század második felében és a századfordulón - a megvalósuló polgári átalakulással és a nemzetállamok kialakulásával - a nacionalizmus kötődése a liberalizmushoz (a szabadságjogok kiterjesztéséhez) lazult. A nacionalizmus erőszakosabbá vált: a soknemzetiségű államok többségi népei elnyomták a nemzetiségi törekvéseket (pl. az Osztrák-Magyar Monarchiában az osztrákok és a magyarok). Az idegen államok uralma alatt élő nemzetiségek pedig egyre erőszakosabban törekedtek a nemzetük által lakott területek egyesítésére (pl. az Osztrák-Magyar Monarchiában a csehek, szlovákok, szerbek, horvátok, románok stb.). A nagyhatalmi nacionalizmus erői pedig a felsőbbrendűség nevében követeltek maguknak nagyobb tért (pl. az angol gyarmatosítás stb.). KONZERVATIVIZMUS A francia forradalmat követően, annak negatív vonásai (terror, vallásellenesség) nyomán alakult ki a gyors, forradalmi változások tagadásaként. Legfontosabb vonása a meglévő vallási, politikai kulturális szokások és intézmények tisztelete (tradicionalizmus). Nem egységes világfelfogás, hanem szemlélet. Történetileg két típusa alakult ki, a reformképes angolszász (pl. Nagy Britannia a 19. században) és az alapvetően forradalom és változásellenes kontinentális (pl. a Habsburg Birodalom a század első felében). Az előbbi hívei a hagyományos értékeket megtartó, az erőszak és felfordulás nélküli fokozatos fejlődést képviselték, míg az utóbbi a régi rend változatlan fenntartását célozta. A 19. század végén a konzervativizmus - a liberalizmussal szemben - megerősödött, alapvető elvein a megtörtént történelmi változások nyomán sem kellett változtatnia. Megújult viszont, hiszen hívei a társadalmi feszültségek enyhítését a kisemberek érdekeit védő állami szociálpolitikával kívánták megoldani. Emiatt a két irányzat közötti különbségek tompultak. SZOCIALIZMUS A szocializmus azoknak a 19. század elejétől megjelenő eszmeáramlatoknak az összefoglaló neve, amelyek a társadalmi problémákat a magántulajdon korlátozásával és a közösség (az állam) szerepének növelésével kívánták megoldani. A munkásság nyomorúságos életkörülményeit látva született meg az utópista szocializmus tana. Képviselői (Saint-Simon, Fourier, Owen) a felvilágosodás kritikai szelleméhez visszanyúlva, erkölcsi indíttatásból kívánták orvosolni a tőkés társadalom súlyos igazságtalanságait, amelyeket egy elméletben kidolgozott ideális társadalom felvázolásával igyekeztek kiküszöbölni. A megoldást zárt közösségek kialakításában látták (pl. Fourier falansztere), melyekben a vagyoni egyenlőségre és a verseny kiiktatására törekedtek. Úgy vélték, hogy az értelmi ráhatás és a belátás segítségével, vagyis neveléssel, békésen megvalósítható az ideális társadalom. Elképzeléseik azonban megvalósíthatatlanok voltak, ezért is nevezzük őket utópista szocialistáknak. Nem sokkal később megszülettek a társadalom erőszakos átalakítását célzó irányzatok, melyek közül a legkidolgozottabb és a legnagyobb hatású a Marx és Engels által megfogalmazott kommunista (marxista) elmélet volt. Elveiket és céljaikat 1848-ban a Kommunista Kiáltványban adták közre. Marx szerint a történelem osztályharcok története, vagyis a magántulajdon megjelenésével lezáruló ősközösség után minden történelmi korszakot a két alapvető társadalmi osztály (pl. rabszolgatartó-rabszolga, földesúr-jobbágy) harca jellemzi. Saját korát elemezve megállapította, hogy a tulajdonos burzsoázia és a nincstelen, kizsákmányolt proletariátus (munkásság) egymással végletesen szemben áll. Hite szerint a munkásság kizsákmányolása és nyomora a kapitalista viszonyok között egyre fokozódik, miközben létszámuk és elkeseredettségük is nő, ez pedig forradalomhoz fog vezetni, még pedig először a legfejlettebb gazdaságú országokban (pl. Anglia), majd az egész világon győzedelmeskedik (világforradalom). A kommunisták feladata a forradalom kirobbantásának elősegítése. Elgondolása szerint a hatalom megszerzése után a proletariátus diktatúrát fog gyakorolni (proletárdiktatúra) mindaddig, amíg a magántulajdon felszámolásával meg nem szűnnek a társadalmi osztályok. A végső cél az új társadalom, a kommunizmus létrejötte, melyben nincsenek (egymással szembenálló) társadalmi osztályok, nincs magántulajdon, nincs kizsákmányolás. Az emberek képességeik szerint vesznek részt a termelésben és annak eredményeiből szükségleteik alapján részesülnek. A 19. század utolsó harmadában az iparosodott országokban az állam gondoskodó politikája révén javultak az életkörülmények. A megváltozott körülmények nyomán a munkásmozgalom irányzatokra szakadt. A szocializmus szociáldemokráciának nevezett irányzata a végcélt, azaz a köztulajdonon alapuló, egyenlő társadalmat nem erőszakkal, hanem békésen, választásokat nyerve akarta megvalósítani. A fő célok általános választójog megteremtése, munkásvédő törvények meghozatala voltak, egyik legfontosabb eszköze pedig a szakszervezeti mozgalom. Az iparosodás korában az egyházak tanításai egyszerre kerültek szembe a liberális-nacionalista államhatalommal és a munkásmozgalommal. Ezért szerveződött meg a Közép-Európában általában keresztényszocializmusnak nevezett keresztény politikai mozgalom. A marxista ideológiával ellentétben egyik fő célja a társadalmi béke megteremtése volt. Ennek a legfontosabb feltétele a társadalmi igazságosság érvényesülése. Mindezt törvényes keretek között kívánta elérni. A magántulajdonra épülő gazdasági rendszer fenntartása mellett a tőke társadalmi felelősségét hirdette. Az állam feladatának nem a szociális gondoskodás központosítását tartotta, hanem az ezt ellátó hagyományos intézmények, mint a család és az egyház megerősítését.

10. A reformkor fő kérdései

11. A reformkor legfontosabb kérdései - jobbágykérdés Az irodalomtörténet 1825-től eredezteti a reformkort. Az 1825-27-es országgyűlésen szólalt fel Széchenyi, s ajánlotta fel egy évi jövedelmét a később Tudományos Akadémiának nevezett intézmény felállítására. Történeti szempontból azonban ez az országgyűlés nem hozott újat, hiszen a hagyományos rendi ellenzékiség, a sérelmi politika jegyében telt. A nemesség hangoztatta rendi kiváltságait (adómentesség), az uralkodó pedig ezért cserébe az adók és az újoncok megszavazását követelte. Az 1820-as évek végére azonban már egyértelművé vált, hogy a korszakos lemaradást csak korszakváltással lehet felszámolni, azaz a reformokra feltétlenül szükség van. Az 1830-31-es országgyűlés már nem az uralkodó és a rendek közötti hagyományos kompromisszum jegyében telt. (Igaz, a kolerajárvány miatt a nyílt politikai összeütközés elmaradt.) Ezért a reformkor történelmi kezdetének vagy ezt, vagy az 1832-36-os országgyűlést tekintik. A jobbágykérdés felmerülése a reformkorban A jobbágyfelszabadítás a reformkor (1830/32-48) alapvető kérdésévé vált; alapvető kérdéssé válásának hátterében a liberális (szabadelvű) eszmék terjedése is állt. A jobbágyi réteg A magyarországi társadalom közel 90%-át a paraszti rétegek (telkes jobbágyok + házas zsellérek + házatlan zsellérek, cselédek) adták. A jobbágy a saját használatban lévő földjén kívül a földesúr kezelésében álló majorsági földjét is művelte: ingyenmunkával (robot), saját felszerelésével és technikájával. Nem volt érdekelt, hogy itt többet és jobban termeljen. Termése egy részét adók és juttatások címén elvonták tőle, katonáskodnia is kellett. A földesúr joghatósága (úriszék) alatt állt. A töredéktelken élők és a föld nélküli zsellérek száma jelentősen nőtt a korszakban. Széchenyi István Széchenyi a Hitelben gazdasági érveket hozott fel (hatékonyabb munka), ő is a földesúr és jobbágy közötti szerződéses viszony mellett szólalt fel. A Stádiumban összekapcsolta a kérdést a polgári átalakulás programjával; a jobbágyokat is szabad polgárrá tette volna / ennek megfelelő javaslatokat dolgozott ki az országgyűlésre / mindenképpen el akarta kerülni a kérdés további halogatását. Az 1832-36-os országgyűlés 1831-ben az északkeleti megyékben kolerajárvány söpört végig, ez pedig tömeghisztériát keltett: a kutakat fertőtlenítő nemességről elterjedt, hogy a nép kiirtására szövetkeznek. Ráadásul a bevezetett vesztegzár miatt a jobbágyok nem tudtak idénymunkát végezni az Alföldön. Az elkeseredés jobbágyfelkelésbe torkollott, melyet ugyan levertek, de sok nemes megértette, hogy szükséges a jobbágyrendszer reformja. A jobbágyság megnyerése és ezáltal az érdekegyesítés fontos lett a korszak haladó gondolkodású, liberális nemességének és vezéralakjainak: Wesselényi Miklósnak, Kölcsey Ferencnek, Deák Ferencnek és Kossuth Lajosnak (1802−1894). A reformpártiak véleménye szerint a nem nemesek is a magyar nemzet részei, a jobbágyfelszabadításnak és a jogok kiterjesztésének mindenkire érvényesnek kell lenni: jogegyenlőséget kívántak elérni. Úgy vélték, a közös érdek köti egyformán a társadalom különböző tagjait a hazához: a szabadság (azaz a törvény előtti egyenlőség) és a polgári tulajdon. Céljuk tehát a polgári jogegyenlőségen alapuló nemzetállam létrehozása volt. A koleralázadás ráirányította a figyelmet a jobbágykérdés megoldatlanságára. Az 1832-36-os országgyűlésen tárgyaltak a kérdésről. Kölcsey Ferenc a jobbágyfelkeléssel kapcsolatos félelmekre alapozta érveit, és megállapította, hogy erőszakkal nem tartható fenn a fennálló helyzet / a jobbágyoknak polgári szabadságot kell adni. Wesselényi Miklós a Balítéletekben az érdekegyeztetés szükségességével érvelt, érvelése a polgári nemzetfogalom / a liberális nacionalizmus terjedését mutatja. Az 1832-36-os országgyűlésen, az alsótáblán a megyék többsége az önkéntes örökváltság mellett szavazott (nagyobb volt a támogatottsága a magyar többségű területeken). Az önkéntes örökváltságot mégsem iktatták törvénybe, az udvar ekkor ellentámadásba lendült. Az önkéntes örökváltság Az 1839-40-es országgyűlésen elfogadták az önkéntes örökváltságról szóló törvényt, amelynek értelmében a jobbágy telkének tulajdonosává / szabad polgárrá vált, ha meg tudott egyezni földesurával, de ez a legtöbb esetben nem jelentett valódi lehetőséget. A kötelező örökváltság Kossuth Lajos a Pesti Hírlapban a kötelező örökváltság mellett érvelt; a jobbágyoknak így nem kellett volna fizetniük az úrbéri terhek megváltásáért. Ez felvetette a nemesek állam általi kárpótlásának kérdését. Ennek kifizetéséhez szükség lett volna a közteherviselésre, vagyis a nemesi adómentesség teljes körű eltörlésére. A kötelező örökváltság megjelent az Ellenzéki Párt programjában; a nemesek kárpótlásának gondolatával együtt / a reformkorban nem került sor elfogadására / hatást gyakorolt rá a lengyel területen kirobbant jobbágyfelkelés. A reformkor végén radikálisabb programok is megjelentek (Táncsics, „fiatal Magyarország"), amelyek felvetették a jobbágyok kárpótlás nélküli felszabadításának lehetőségét. Táncsics a kérdés erőszakos megoldásával fenyegetőzött, ezért izgatás vádjával elítélték és bebörtönözték.

11. Az emberi jogok és a jogegyenlőség elve

12. Az emberi jogok és a jogegyenlőség elve Az emberi jogokat és a jogegyenlőség elvét két dokumentumon keresztül vizsgáljuk és mutatjuk be: - Az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát a francia Nemzetgyűlés adta ki a 1789. augusztus 26-án. Ez a francia forradalom egyik alapvető dokumentuma, amely az emberek egyéni és közösségi jogait határozza meg. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata a forradalom alkotmányainak elvi bevezetője lett, s a világ alkotmányainak példaképévé vált. - Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát az ENSZ fogadta el 1948. december 10-én. Összefoglalja a világszervezet álláspontját a minden embert megillető alapvető jogokról. A nyilatkozatot a második világháború borzalmai ihlették. A felvilágosodás hatása: Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának alapelvei a felvilágosodás filozófiai és politikai alapelveiből származtak, szerepeltek benne többek között a Rousseau által megfogalmazott egyén és társadalmi szerződés fogalmai, valamint a Montesquieu által kidolgozott hatalmi ágak megosztásának elmélete. Az abszolutizmus megdöntés után, az új állam az egyéni szabadságjogok és a politikai egyenlőség megvalósítása során egy világi jellegű észjogra, ill. természetjogra hivatkozva a népszuverenitás (népfelség) elvét juttatta érvényre, amely leginkább az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának szövegén mutatható ki. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata két nagy kérdéskörrel foglalkozik: az emberi jogok kérdésével, ill. az államszervezet alapelveivel. I. Emberi jogok: Megelőznek minden társadalmat és minden államot, természetes és elévülhetetlen jogok, mindennemű politikai társulás célja ezeknek a biztosítása. 1. szabadság: ● véleményszabadság ● vallás. és lelkiismereti szabadság ● vélemény, szólás- és sajtószabadság A szabadság fogalmára két alapvető meghatározást találunk: ● tartalmi definíció: Szabad minden, ami másnak nem árt. ● formai definíció: Szabad minden, amit a törvény nem tilt. 1. tulajdon: Az emberek a szerzés és a birtoklás tekintetében is szabadok, a tulajdon természetes és elévülhetetlen, a magántulajdon pedig sérthetetlen. 2. biztonság: ● Csak a társadalomra veszélyes magatartásformákat szabad bűncselekménnyé nyilvánítani. ● A büntető törvények nem lehetnek visszamenőleges hatályúak. ● A bűnösség meghatározása az államhatalom feladata. ● Az elnyomással szembeni ellenállás joga: Az elmúlt felkeléseket törvényesítette, s nem az eljövendőket szentesítette. 3. egyenlőség (állampolgári egyenlőség): ● törvény előtti egyenlőség: mindenki egyenlő a törvény előtt, amelyek mindenkire egyformán vonatkoznak. ● Mindenki betölthet bármilyen méltóságot, tisztséget és hivatalt. ● közteherviselés: Az adóterheket minden állampolgárnak viselnie kell, a vagyoni helyzetének megfelelően. II. Az államszervezet alapelvei: ● Az állam célja az emberi jogok biztosítása. ● Népszuverenitás: o A törvényhozatalban. ┐ minden állampolgár közvetve o A költségvetés megállapításában. ┘ vagy közvetlenül részt vehet. ● A hatalmi ágak szétválasztása. ● A tisztviselők anyagi és erkölcsi felelőssége. ● A törvény a közakarat kifejezése, minden állampolgárnak joga van részt venni a törvények meghozatalában. Az emberi jogok generációi: Első generáció (18. század): szabadság ● szabadságjogok ● személyi (polgári) ● politikai Második generáció (19. század): egyenlőség ● gazdasági ● szociális ● kulturális Harmadik generáció (20. század): testvériség, szolidaritás ● globális problémák által életre hívott jogok ● fejlődő világ népeinek jogai ● reprodukciós jogok: „jövő nemzedékek jogai" ● környezetvédelmi jogok a) munkához való jog b) élethez való jog c) békéhez való jog d) tulajdonhoz való jog e) az egészséges környezethez való jog f) lakhatáshoz való jog g) vallásszabadság h) szólásszabadság i) sztrájkjog j) társadalombiztosításhoz való jog k) a népek joga a politikai, gazdasági, kulturális önrendelkezéshez

17. A nemzetiszocializmus

17. A nemzetiszocialista ideológia és propaganda A német szélsőséges csoportok a weimari köztársaság alatt nem jutottak komoly politikai szerephez. Az elégedetlenek főleg a válság által sújtott parasztok, kisvárosi polgárok és a munkanélküliek közül kerültek ki, ezért a mérsékelt középpártok támogatottsága csökkent, és mellettük megerősödött a munkásmozgalom, illetve a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP), azaz a náci párt. Az NSDAP (Nazionalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) 1919-ben alakult meg. A párt célja, hogy gyűjtőhelye legyen a háborús vereség után létrejött rendszerben csalódott embereknek, a társadalom perifériájára került kommunista és kapitalizmus ellenes rétegeknek. A pártnak Hitler is tagja, 1921-től pedig elnöke volt. A párt kezdetben erőszakos úton kísérelte meg a hatalomátvételt. Első nagy akciójuk 1923 novemberében az ún. müncheni sörpuccs volt, amikor foglyul ejtették a bajor tartományi miniszterelnököt. A kísérlet azonban kudarcba fulladt, Hitler és társai börtönbe kerültek (Hitler ekkor kezdte írni a Mein Kampfot). A kudarcból Hitler azt a következtetést vonta le, hogy a hatalmat törvényes, legális úton kell megszereznie, parlamenti mandátumokért kell küzdenie, ezért amikor kiszabadult a börtönből (1925), újjászervezte a pártját és pártja propagandáját. Hitler az egész társadalom támogatását maga mögött szeretné tudni, ezért az 1921-ben kiadott 25 pontból álló program a szociális demagógia eszközeit vonultatta fel. A nagytőkéseknek megígérik az expanziót, azaz a régi gyarmatok visszaszerzésével újra piacokhoz jut Németország, valamint a kommunista mozgalom teljes felszámolását. A középrétegeknek állami támogatást, biztosabb egzisztenciát, a nagytőke korlátozását, valamint a középtulajdonosok védelmét ígérték. Az alsóbb rétegek felé szintén megfogalmazták a nagytőke korlátozását, emellett szociális biztonságot jelentő intézkedéseket ígértek: rögzített árakat és béreket, a munkanélküliség felszámolását, az adósságok kamatainak csökkentését, jobb hitelfelvételi és a parasztságnak új birtokszerzési lehetőségeket. Elutasították a német érdekeket súlyosan sértő versailles-i békeszerződést, és ilyen nagymennyiségű, főleg amerikai tőkének az országba engedését (Dawes-terv 1924-29), ami Németországot az Egyesült Államoktól való gazdasági függésbe sodorta. A német nemzeti múlt elemeit, a germán mítoszokat is felhasználták propagandájukban. Az NSDAP programjában megjelent a fajelmélet (Herrenvolk) és a szociáldarwinizmus is. A fajelmélet szerint az uralkodó, árja nép a német, másodrendű a többi germán nép. Szolganépek a szlávok és más kelet-európai népek, a legnagyobb ellenség azonban a kezdetben Németországból kitiltandó, ill. életminőségében korlátozandó, majd kiirtandó zsidóság és a cigányok. Fő céljuk egy fajilag tiszta, homogén Nagynémet Birodalom létrehozása volt. Az élettérelmélet (Lebensraum) azon alapul, hogy Németország túlnépesedik majd a gazdasági fellendülés és a nemzeti jelszavak hatására megnövekvő gyerekvállalás miatt, ezért új területek kellenek majd az ellátás biztosítására. (Jellemzően Kelet-Európa meghódításáról, a térség feletti német jogról szól a program.) A program céljai közé tartozott Európa német nyelvű lakóinak egyesítése, majd következő lépésként egy egész Európára kiterjedő nagynémet birodalom, s végül egy német világbirodalom létrehozása. A pontok egymásnak ellentmondanak, ami abból fakad, hogy minden réteget meg akartak nyerni, ráadásul kezdettől fogva nem is titkolták, hogy bizonyos pontokat (pl. a nem zsidó nagytőke korlátozását) nem akarják végrehajtani. Az NSDAP erősen hierarchikus szervezet lett, ahol a vezér akarata a meghatározó (Führer-elv vagy vezér-elv). Az 1920-as évek második felében és különösen a nagy gazdasági világválság (1929-1933) kitörésekor a párt tömegagitációba kezdett, Hitler újra a szociáldemagógia eszközével próbálta meggyőzni a tömegeket arról, hogy kizárólagosan ő képviseli a társadalmi igazságosságot és a német nemzeti érdekeket. A kibontakozó világválság a külkapcsolatoknak kiszolgáltatott német gazdaságot érintette a legérzékenyebben. A termelés rohamosan csökkent, ezrével mentek tönkre a kis-és középüzemek, a parasztbirtokok tízezreit árverezték el. A válság mélypontján (1932) a munkanélküliség elérte az 50%-ot. A gazdasági helyzet egyre reménytelenebbé válása nemcsak a politikai egyensúlyt borította fel, hanem a törvényes rendet is. A náci és kommunista pártok fegyveres alakulatai az utcákon csaptak össze vagy igyekeztek tönkretenni az ellenfelek politikai rendezvényeit. (A náci párt fegyveres szervezete az SA volt, ami az 1930-as évek elejére jól szervezett, az egész országot behálózó párthadsereggé vált. Katonai külsőségek hangsúlyozása jellemző rájuk, majd megalakult az SS és a Gestapo.) A világgazdasági válság alatt egyaránt nő a kommunista, a szociáldemokrata valamint a náci párt tömegbázisa, népszerűsége. 1932-ben, a gazdasági világválság mélypontján háromszor is tartottak választásokat, ahol bár a baloldali pártok is egyre nagyobb támogatottsággal szerepeltek, az NSDAP-é volt a legnagyobb részarány. Hitlert 1933. január 30-án nevezte ki Hindenburg Németország kancellárjává. Az NSDAP a válság megoldására tett sikertelen próbálkozásokat követő csalódottságra alapozva ki tudta használni a demokráciába vetett bizalom megingását, és egyre több embert győzött meg arról, hogy a kivezető út az új rend, az erőre és a hatalom tiszteletére épülő társadalom. A sztrájkok megszüntetését, a munkanélküliség felszámolását, a közrend biztosítását ígérték. Hitler meggyőződése volt, hogy a tömeg alkalmatlan arra, hogy magát irányítsa, ezért szerinte szükségszerű a demokrácia bukása. A tömeget ostoba, manipulálható, irányításra szoruló „csordának" tekintette, a náci propaganda is ezekre épült. Leggyakrabban használt jelképük a náci zászló, a horogkereszt és a karlendítés „Heil Hitler!" kiáltással. A jelképek tudatos és hatásvadász felhasználásával azt akarták elérni, hogy az emberek azt érezzék, az élet minden területén jelen van a párt és annak vezetője. A náci propaganda • modern eszközök és módszerek alkalmazása • plakát, sajtó • rádió, film • naponta több helyszínen beszéd • tömegpszichózis • megfélemlítés (SA - Rohamosztag) A náci propaganda megnyerte ⮚ kisiparosokat ⮚ kiskereskedőket ⮚ egyetemistákat ⮚ értelmiség-hivatalnoki réteget ⮚ munkások egy részét A nácik hatalomra jutásának veszélyét felmérő német körök megdöbbenésüknek adtak hangot Hitler kancellári kinevezése (1933. január) után, mások azonban úgy vélekedtek, hogy ez nem biztos, hogy rossz, mert most nyílt színen kell a náciknak a tarthatatlan politikájukat folytatni, amivel legkésőbb nyolc hónap múlva megbuknak (pl. Thomas Mann). A felhatalmazási törvény jelentette legitimációval és az erőszakszervezetek támogatásával nem egészen egy év alatt kiépült a totális fasiszta diktatúra. A Reichstag felgyújtásának ürügyén (1933. február 27.) Hitler törvényen kívül helyezte a kommunista pártot, június-július folyamán felszámolta a szociáldemokrata pártot, majd a szakszervezeteket, ezt követően az összes ellenzéki pártot betiltotta, és a polgári szabadságjogokat korlátozták.

19. Az első világháború

18. Az első világháború okai, jellemzői A XIX. sz. második felében jelentős ipari fellendülés zajlott le Európában és Észak-Amerikában. A változások intenzitása alapján a centrum országok két csoportra oszthatók: az ipari forradalom első szakaszában is részt vevő országok, pl. Nagy-Britannia, Franciaország és az ún. „későn jövők", akik csak az ipari forradalom második szakaszába tudtak bekapcsolódni. Az alacsonyabb szintről indulók (USA, Németország, Japán) gyorsabb növekedési ütemet produkáltak, így beérték az addigi centrum országokat. Az intenzív fejlődés maga után vonta a hódítások, az újabb gyarmati területek megszerzésének kényszerét, hiszen a gyarmatok nyersanyagforrások és piacok is voltak egyben (gyarmatbirodalmak). Ezért került sor az eddig még el nem foglalt területek megszerzésére, ill. a korábbi gyarmatosítók kezén lévő területek „újraosztására". A XIX. század végére öt európai nagyhatalom (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, az OMM, Oroszország) határozta meg a világpolitikát. A XIX. században Európa vezető hatalma, a gazdasági élet központja, a legnagyobb gyarmatbirodalommal rendelkező Nagy-Britannia. Franciaország és Ausztria/OMM a német egységért vívott háborúban elszenvedett veresége és az ipari fejlesztések lassabb üteme miatt sokat veszített korábbi befolyásából. A XIX. század folyamán befolyását folyamatosan növelő Oroszország hatalmi ambícióit (Földközi-tenger, a Balkán, Perzsia, Mandzsúria) mind Nagy-Britannia, mind az OMM vissza akarta szorítani, de Európa legnépesebb, óriási nyersanyagtartalékokkal rendelkező, bár elmaradott gazdaságú országa mégis jelentős katonai potenciált képviselt. Az 1871-ben megvalósult, porosz vezetésű német egységállam külpolitikája kezdetben arra irányult, hogy elszigetelje Franciaországot, és az öt európai hatalomból maga mellett tudjon kettőt (OMM és Oroszország). Szövetségi rendszerek • Bismarck célja: Franciaország elszigetelése • 1873 három császár szövetsége (Németország, OMM, Oroszo.) • OMM↔Oroszo. (balkáni érdekellentét) Az orosz-török háborút lezáró berlini kongresszuson (1878) megvalósuló német-osztrák-magyar együttműködést Bismarck és Andrássy Gyula szorosabbra vonta, s 1879-ben megkötötték a kettős szövetséget, ami elsősorban a Monarchia számára volt kedvező. S bár mind a két ország igyekezett javítani kapcsolatait Oroszországgal, a német diplomácia - kihasználva az észak-afrikai olasz-francia ellentéteket - Olaszországot is bevonta a kettős szövetségbe, ami ezáltal hármas szövetséggé alakult 1882-ben. (A következő évben Románia is csatlakozott ehhez a szövetséghez.) A Bismarck nevéhez kapcsolható kontinentális, szövetségi politika azonban II. Vilmos trónra lépésével (1888) megváltozott: Németország bekapcsolódott a gyarmatokért folyó küzdelembe, világhatalommá akarta tenni országát. Ennek eszköze pedig a hadsereg volt. Jelentős szerepet játszott az újabb gyarmatosításban a nagyhatalmak közötti verseny. A régi gyarmatosító hatalmakkal (Nagy-Britannia, Franciaország) párhuzamosan új államok is bekapcsolódtak a terjeszkedésbe, mint Németország, az USA és Japán. Minden terület stratégiai jelentőséget nyert, hiszen aki nem szerzett gyarmatokat, lemaradhatott a nagyhatalmi versenyben. II. Vilmos és a militáns körök által irányított agresszív külpolitika nemcsak hatalmi kérdés, hanem - ahogy a többi országnál is - egyfajta gazdasági kényszer következménye. A rendkívül intenzíven fejlődő német gazdaságnak piacra és olcsó nyersanyagforrásokra volt szüksége. II. Vilmos hatalomra kerülésekor tehát mind Franciaország, mind Oroszország veszélyesnek ítélte a helyzetet, s mivel nem voltak egymással ellentéteik, a cár hajlott a franciákkal kötendő szövetségre (1893). A gyarmati terjeszkedés miatt Nagy-Britannia mind Franciaországgal (Afrika), mind Oroszországgal (Közép-Ázsia) szembekerült a századfordulón, ezért feladva a „fényes elszigeteltség" politikáját Németországhoz próbált közeledni. A növekvő katonai erejének tudatában egyre magabiztosabbá váló német külpolitika azonban visszautasította a közeledést. Az egyre egyértelműbb német gyarmatosítási szándékok (pl. jeruzsálemi zarándoklat, ill. II. Vilmos látogatása Isztambulban, bagdadi vasút) sértették Nagy-Britannia érdekeit, az afrikai terjeszkedés pedig Franciaországét. Így elindult a francia-angol közeledés a fashodai válság (1898) után. A német haderő fejlesztése és a német flottaépítési program (lásd a forráshoz írtakat) arra késztette a franciákat és a briteket, hogy megkössék a hivatalosan csak a kétoldalú gyarmati konfliktusok megoldásáról szóló entente cordiale-t (1904). A szerződés azonban egyértelműen jelezte a korábban ellenséges viszonyban álló két nagyhatalom együttműködési szándékát. Az antant államok önálló külpolitikát folytattak, gyakorlatilag csak vészhelyzetekben léptek fel szövetségesként. A japánoktól vereséget szenvedő, és ezzel jelentősen meggyengülő Oroszországgal szövetséget kötött Nagy-Britannia (1907), hiszen a brit gyarmati érdekeket már nem veszélyeztette Perzsiában, a Német Császárságot azonban ezzel a lépéssel körbe tudták fogni. Mivel Franciaországgal mind Nagy-Britannia, mind Oroszország szövetségben állt, ekkortól Hármas Antantnak nevezték az együttműködést. A világpolitika új erővonalát a XX. század elejére az angol-német szembenállás jelentette, mert az angolok nem akarták vezető pozíciójukat elveszteni, a németek pedig a korábbi pozíciójukba nem nyugodtak bele. Kialakult tehát a két szövetségi rendszer, amelyek tagjai között olyan jellegű konfliktusok halmozódtak, amelyek egy minden korábbinál nagyobb háború kitörését tették valószínűvé. Keleti kérdés • az Oszmán Birodalom meggyengülésével hatalmi űr keletkezett (Közel-Kelet, Balkán) • több nagyhatalom is érdekelt (Oroszo., OMM, Olaszo) • balkáni népek függetlenedése • 1877/78 orosz-török háború • orosz győzelem, de a nagyhatalmak nyomására nemzetközi kongr. döntött • 1878 berlini kongresszus A berlini kongresszuson az orosz törekvéseket visszaszorították, a török kezén jelentős balkáni területek maradtak. A monarchia okkupálta (elfoglalta) Bosznia-Hercegovinát, majd 1908-ban annektálta (bekebelezte). • Balkán • balkáni népek kibontakozó nacionalizmusát (nemzeti törekvéseiket) kihasználták a nagyhatalmak • 1912 első Balkán-háború • török ↔ Szerbia, Montenegro, Bulgária, Görögország • 1913 második Balkán-háború egykori szövetségesei ↔ Bulgária Mivel a berlini kongresszus egyáltalán nem oldotta meg a balkáni konfliktusforrásokat, az ellentétek miatt a helyzet bizonytalan maradt a félszigeten. (Balkán = lőporos hordó.) A balkáni államok saját érdekeik szerint kerestek és találtak nagyhatalmi szövetségeseket maguknak, így vélelmezhető volt, hogy egy újabb balkáni konfliktus európai/világméretű háborúvá szélesedik ki. „Casus belli" • Balkán = Európa puskaporos hordója • 1914. június 28. szarajevói merénylet (Bosznia-Hercegovina tart. fővárosa) • Ferenc Ferdinánd (OMM) trónörökösét és feleségét egy szerb nacionalista diák meggyilkolta • OMM ultimátum → Szerbiának • 1914. július 28. hadüzenet→ háború • a két tömb nagyhatalmai is belépnek Frontok: • nyugati front (németek ↔ franciák, angolok) • keleti front (németek, OMM, törökök ↔ oroszok) • balkáni és olasz front (OMM, bolgárok ↔ szerbek, olaszok, románok, görögök tengeren: németek ↔ angolok Új típusú hadviselés: A villámháborús tervek (pl. a német Schlieffen-terv: német villámháborús terv: nagy erőkkel gyors siker Franciaországgal szemben, a védelmi vonalak megkerülése - semleges Belgiumon keresztül, kisebb erőkkel védekezni K-en, majd gyors átcsoportosítással K-en is győznek) csődöt mondtak, állóháború alakult ki. A világháború frontjait egymással szemben húzódó lövészárokrendszerek alkották. Az állóháború kialakulásának okai: az új fegyverek a védekezésnek kedveznek (pl. golyószóró, gyorstüzelésű ágyúk). Később harci gáz bevetése: sok áldozat. Megjelentek a nagy tűerejű fegyverek, a géppuska, páncélosok, harckocsi. A háború második felében jelentős szerepet játszottak a repülőgépek, tengeralattjárók bevetése. A harckocsit az új találmány angol fedőneve a tank, az angolok vetették be először. A repülőt kezdetben csak felderítésre használták, majd a fedélzeti gépfegyverekkel légi csatákat vívtak, s bombázták egymás állását. Miután a rövidnek vélt háború elhúzódott, a győzelem nemcsak a katonák közötti harc kimenetelétől függött, hanem az őket ellátó hátországok teljesítőképességétől is. A hagyományos gazdálkodást felváltotta a hadigazdálkodás. Ebben a versenyben a gyengébb gazdasággal rendelkezők egyre inkább kimerültek. Az ellátás romlott, az emberek nyomorogtak. Először legkevesebb tartalékkal rendelkező Oroszország omlott össze, majd az Osztrák-Magyar- Monarchiában és Németországban is mutatkoztak jelei. Az első vh. mérlege • négy év háború - földön, vízen, levegőben • közel 70 millió hadbavonult • háborús hátországok, eladósodás • közel 10 millió halott + spanyolnátha áldozatai • rengeteg sebesült, hadirokkant • nők szerepének megváltozása

20. Magyarország részvétele a második világháborúban

19. Magyarország részvétele a második világháborúban Háborúba sodródásunk Teleki Pál miniszterelnöksége (1939-41) - Cél: a szélsőjobb, a német befolyás fékezése, de revízió a németek segítségével, miközben közeledünk nyugathoz is (megoldhatatlan) - Hungarista Mozgalom betiltása, újjáalakulása Nyilaskeresztes Párt néven 1939. II. zsidótörvény (faji alapú megkülönböztetés: zsidó, akinek a két nagyszülője az voltértelmiségi pályákon max. 6%) - Csatlakozunk az antikomintern paktumhoz (kilépés a Népszövetségből) - Kárpátalja visszacsatolása önkormányzat nélkül (a lakosság megnyerése nélkül) - Teleki fegyveres semlegességet akar, hogy a háború utáni rendezésben részt vehessünk (nem engedi át a németeket a Lengyelország ellen harchoz és lengyel menekülteket fogadott be) - 1939 I. bécsi döntés=a Felvidéket visszaadja Hitler, 1940. augusztus II. bécsi döntés = Észak-Erdély és a Székelyföld visszaadása - Hálából csatlakozunk kellett a háromhatalmi egyezményhez (1940. november nyersanyag, élelmiszer Németországba megy) - 1940 örök barátsági szerződés Jugoszláviával (az antantbarátság fenntartása céljából) - A németek segítségünket kérik a Jugoszláv antantbarát kormány lerohanásához, hogy elkötelezzük magunkat (Horthy adriai kijáratot remél ettől, Teleki öngyilkos lesz - figyelmeztetni akart) - Bárdossy László (1941-1942) bevonult a Délvidékre a horvátok kiválása után (a Muraköz, a baranyai háromszög és Bácska visszatérése 1941 április (az angolok megszakították a diplomáciai kapcsolatot velünk) Hazánk a Szovjetunió ellen - A németek nem kérik segítségünket, de Horthy és a hadsereg nem akart a bolsevizmus elleni harcból kimaradni (1941. június 26. a kassai repülőtér bombázása után Bárdossy hadat üzent a Szovjetuniónak) - A magyar parlament támogatta a belépést, a gyorshadtestünk azonban elvesztette ütőképességét (sőt német nyomásra hadat üzentünk az USA-nak) - Németország a csatlósokra (a szövetségeseire) egyre nagyobb nyomást gyakorolt (munkaszolgálat: baloldaliak, nemzetiségek, zsidók ellen, III. zsidótörvény (1941) a zsidókkal való házasság megtiltásáról) - 1942. január a partizánok megtorlás céljából a magyar katonaság vérfürdőt rendezett Újvidéken (1942. március Bárdossy menesztése), Horthy Kállay Miklóstól a németeknek tett engedmények lazítását várta el. - A németellenesség fokozódott (tüntetés a Batthyány örökmécsesnél, Táncsics sírjánál, 1942. március a Magyar Történelmi Emlékbizottság = legális antifasiszta szervezet megalakulása és harca a függetlenségért) - A kormány támadása a függetlenségi mozgalmak ellen (behívók). A kormány támogatást nem ad a németeknek, de a régit teljesíti (1942 nyara a II. magyar hadtest 250 ezer katonájának orosz frontra küldése- 1943. február a német visszavonulást biztosító II. hadsereg megsemmisül a Donnál) - Kállay (Szent-Györgyi Albert vezetésével) titkos tárgyalás az angolszászokkal (ha a Balkán felől elérnek bennünket a második front megnyitásakor)

3. A második ipari forradalom

3. A második ipari forradalom korszaka A 18. század végén Angliából kiinduló gazdasági forradalom fokozatosan terjedt el az egész világon és végigkísérte az egész 19. századot is. A világgazdaság folyamatosan növekedett, melyet elősegítettek: a felfedezések és hódítások, -az állandó népességvándorlások, -a modern tömegközlekedés világméretűvé válása. A világgazdaság nemzetközivé válását mutatta: -az áruforgalom tömegének folyamatos növekedése, -a munkaerőnek a kontinensek közötti vándormozgalma (50 millió ember ment át más földrészekre vagy kényszerből, vagy kalandvágyból). A tőke nemzetközi áramlása új jelenség volt. Elterjedtek a technika új vívmányai: -oktatási rendszerek épültek ki, -modern egészségügyi hálózatok alakultak, -bevezették a védőoltásokat, -a higiéniát államilag ellenőrizték. Fokozatosan kiépült a nemzetközi monetáris és hitelrendszer. Az aranystandard általánossá válása megkönnyítette a nemzetközi áru- és pénzforgalom lebonyolítását. A két egymást követő ipari forradalom közül a 18. sz. végén kezdődött „első"-t technikai forradalomnak nevezzük, mert a tudomány és a technika nem állt kapcsolatban egymással (inkább ügyes mestereknek voltak köszönhetőek az újítások és főleg csak tökéletesítéssel foglalkoztak). Az első forradalmat a nehézipari alkalmazás zárta le. A két nagy forradalmat időben összekötötte a kohászat forradalmasítása, -Bessemer, -Siemens-Martin, -Thomas, újításai megnyitották az utat a modern acélgyártás előtt, mert az acél tömeges alkalmazása nélkül az ipar és a termelés elképzelhetetlenné vált. Az 1860-as években megindult az ipar „második" forradalma, mely a 20. sz. elején is folytatódott és ez már technikai és tudományos forradalom. Az első ipari forradalmat a nehézipari alkalmazás zárta le, a másodikban pedig az vette át a vezető szerepet. Ehhez szükség volt hatalmas tőkére, melyhez lassan megtérülő beruházások csatlakoztak egyéb gazdasági következményekkel. A második ipari forradalom három nagy területen hozott változásokat: -elektrifikáció -modern vegyipar -robbanómotorok Az elektrifikációnak egyik oldala az elektromos áram felhasználását jelentette, (az első ipari forradalom energiaforrása a szén [gőz] volt) energiaforrása az elektromos energia. A századforduló után 100 ezer voltos áramot már korlátlan távolságokra voltak képesek szállítani, így ez lett a legrugalmasabban használható energiaforrás. Ezzel meghódította a közlekedést, az elektrokémiai és az elektromos-kohászati ipart. Másik oldala forradalmasította az egész hírközlést. A telefon, távíró, majd a drót nélküli információáramlás nagy változásokat hozott a gazdasági életben (ahol a jól értesültség már akkor is döntő szerepet játszott). A modern vegyiparban a kémiai eljárások ipari alkalmazása más iparágakra is hatással volt pl. vaskohászat, alumíniumgyártás, üveg- és papírgyártás. Képesek lettek előállítani új anyagokat, szerves vegyületeket, ezzel kísérletként megindulhatott a műanyaggyártás is. A robbanómotorok fejlesztésében a németek jártak az élen (Otto, Daimler, Diesel). Melyek működtetése, kiszolgáló személyzet és fűtőanyag tekintetében nagy előnyöket tartogatott és jóval olcsóbban üzemeltethető volt a nehézkes gőzgépekhez képest. A közlekedés új távlatokat nyitott meg: - megjelentek az autók (a gyártásukban alkalmazott technológia, a futószalagrendszer lehetővé tette az igazi tömeggyártás megvalósulását). - a kisméretű, nagy teljesítményű motorok felfedezése lehetővé tette a repülés megindulását A robbantómotorok alkalmazása összefüggött az új folyékony energiaforrás, az olaj és a benzin felfedezésével. (Egyelőre drágábbak voltak a szénnél, de az amerikai olajmezők felfedezésével, az olaj árának csökkenésével a századforduló táján meggyorsulhatott a motorok elterjedése.) A mezőgazdaságban is bekövetkeztek a változások. A robbantómotoros traktorok és a műtrágyázás megjelenése óriási fejlődést hozott a termelésben. A hadiiparban is forradalom következett be. Mivel a modern imperializmusban a világ területeinek újrafelosztásáért folytatott küzdelmek fegyverkezési hajszát hoztak magukkal. Megkezdődött az a folyamat, melyben egy ország erősségét az határozta meg, hogy a találmányokat milyen gyorsan volt képes alkalmazni a harcászatban. Új iparszervezési módszerek ⮚ hatalmas tőkeigény ⮚ tőkekoncentráció ⮚ ipari és banktőke összeolvadása (finánctőke) • nagyvállalatok szövetsége (monopóliumok) • több fajtája van: ⮚ kartell (áregyeztetés, piacfelosztás) ⮚ tröszt (teljes összeolvadás) • felerősödött a tőkekivitel ⮚ ipari forradalom elterjedése ⮚ fejletlenebb régiók felzárkóztatása

2. A földrajzi felfedezések és következményei

A földrajzi felfedezések háttere • A nagy földrajzi felfedezések a 15-16. század fordulóján zajlottak: Amerika felfedezését, Afrika megkerülésével Ázsia közelebbi megismerését és a Föld körülhajózását értjük alattuk. A nagy felfedezésekkel kezdődött el az újkor. • A 14. századi válság után a 15. században Európa lakossága és gazdasága dinamikusan növekedett, ezzel megnőtt az igény a pénz alapanyagául szolgáló nemesfémre („aranyéhség"): A Távol-Kelettel folytatott hagyományos kereskedelemben az ottani luxuscikkekért (fűszer, selyem stb.) cserébe a nemesfém kiáramlott Európából. A távolsági kereskedelem szárazföldön (Selyemút), arab közvetítéssel zajlott, ami ezt jelentősen drágította. A közép-európai (magyar, cseh) nemesfémbányák kimerültek. • A térképészet és a hajózás fejlődése megteremtette a technikai feltételeket: Ptolemaiosz ókori csillagász nyomán elterjedt a feltételezés, hogy a Föld gömb alakú. • A levantei és a Hanza-kereskedelem tengeri összekötésével fellendült az atlanti hajózás. Ehhez megfelelő új hajótípus, a karavella és új technikai eszközök (pl. iránytű) terjedtek el. A portugál és spanyol felfedezések • Portugál hajósok évtizedeken keresztül feltérképezték Afrika nyugati partvidékét, így hatolva egyre délebbre: • 1487-ben Bartolomeo Diaz elérte a legdélebbi pontot, a Jóreménység fokát. 1498-ban Vasco da Gama megkerülve Afrikát eljutott Indiába. • Megindult a közvetlen kereskedelem a Távol-Kelettel: A luxuscikkek ára jelentősen csökkent, de a nemesfém kiáramlása nem szűnt meg. • Az arab és levantei közvetítés feleslegessé vált: a Közel-Kelet és a Földközi-tenger gazdasági jelentőség csökkenni kezdett. • A portugálok kereskedelmi telepeket hoztak létre az afrikai és a dél-ázsiai partvidéken, de nem hódítottak meg nagyobb kiterjedésű területeket. • 1492-ben a spanyol szolgálatban álló Kolumbusz eljutott a Bahama-szigetekig, de úgy vélte, Ázsia (Japán) keleti részét érte el, és nem tudta, hogy új földrészt fedezett fel. További három útján újabb szigeteket és a dél-amerikai partokat érte el. Az új földrészt a partokat feltérképező Amerigo Vespucciról nevezték el Amerikának. • 1519- 22 között Magellán expedíciója körülhajózta a Földet, alátámasztva az eddig sejtett gömb alakot. (Maga a felfedező útközben meghalt.) • A spanyol konkvisztádorok (hódító kalandorok) nagy kiterjedésű gyarmatokat hoztak létre Közép- és Dél-Amerikában.

1. A középkori magyar állam megerősödése az Anjou-korban

A középkori magyar állam megerősödése I. Károly idején I. Károly hatalomra kerülése • 1301-ben kihalt az Árpád-ház. A trónért folyó küzdelemből a pápa támogatását élvező, a nápolyi Anjou-házból származó 1. Károly került ki, aki 1308 - 1342 között uralkodott. • Megküzdött a tartományúri hatalmat kiépítő bárókkal, a „kiskirályokkal". Kezdetben csak az ország déli területeit uralta, székhelye Temesvár volt. A bárókkal szemben az egyházra, a városokra és a familiaritásból szabadulni akaró köznemesekre támaszkodott. A „kiskirályokat" egyesével győzte le, pl. a kassai polgárok segítségével az Abákat. Utolsó ellenfele, Csák Máté halálával az egész ország ura lett. • A megnövekedett királyi birtokállomány egy részéből honorbirtokokat hozott létre: A honorbirtokokat bizonyos méltóságok viselői kapták, de csak méltóságuk idejére. A legfőbb országos méltóságok: a nádor (a király helyettese), a vajda (Erdély kormányzója), a bán (Horvátország kormányzója) és a tárnokmester (a regálék kezelője). Az ország hadereje a királyi, a bárói és a vármegyei (köznemesi) bandériumokból tevődött össze. A bandériumok kialakításának törvénybe foglalása Károly Róbert nevéhez fűződik. Károly Róbert a hozzá hű főúri réteget magánhaderő kiállítására kötelezte. A király 50 főben határozta meg egy bandérium létszámát. Károly Róbert teljes egészében ezekre a magánhadseregekre támaszkodott, zsoldosokat csak szükség esetén fogadott fel. A hadseregszervezés e formája kevésbé volt költséges egy professzionális, állandó jelleggel létrehozott haderővel szemben. A gazdasági reformok • A királyi birtokállomány csökkenésével és a pénzgazdálkodás fejlődésével háttérbe szorultak a birtokból származó (jobbára természetben beszedhető) jövedelmek, és fontosabbá váltak a királyi jogon szerzett pénzjövedelmek, a regálék: a bányákból, vámokból származó bevételek. • A bányakincsek a király tulajdonának számítottak, ezért eddig, ha valahol nemesfémet találtak, akkor a birtokot a király elcserélte. Ezért a birtokosok nem voltak érdekeltek a bányák feltárásában. I. Károly megszüntette a kötelező birtokcserét. A bányászok által a királynak fizetendő bányabér (urbura) egyharmadát átengedte a terület birtokosának. Ennek hatására bányanyitási láz kezdődött, Magyarország Európa legnagyobb arany- és második legnagyobb ezüstkitermelőjévé vált. • A kibányászott nemesfémet kizárólag a királyi kamara vehette meg (nemesfém-monopólium). A nyersfémet vert pénzre cserélték, de a kamara megtartotta a fémtartalom felét. • A kibányászott nemesfémeket felhasználva verték az első magyar aranypénzt, a firenzei mintájú (értékű) aranyforintot. • Az újonnan vert pénzt eddig úgy hozták forgalomba, hogy kötelező volt a régebben vert érméket becserélni újakra. Ekkor vonták le a kamara hasznának nevezett pénzváltási illetéket is. Károly ezt alakította át a kapuadóvá: a jobbágyok által telkenként fizetett adóvá. • Az ország határainál a kereskedők harmincadot fizettek (az átvitt áru értékének egyharmincadát kitevő vámot). • A külkereskedelem fellendítése volt a visegrádi találkozó (1335) egyik célja is. A cseh és a lengyel királlyal állapodtak meg az árumegállító joggal rendelkező Bécset elkerülő kereskedelmi útvonalakról.

13. A magyarországi országgyűlési választási rendszer

A magyarországi országgyűlési választási rendszer Az országgyűlési választási rendszer határozza meg, hogy a képviselők és a pártok milyen arányban jutnak be az országgyűlésbe. A hazánkban alkalmazott választási rendszer alapjait - az Alaptörvény és a választási eljárásról szóló normaszöveg mellett - az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény szabályozza, amelyet a Parlament 2011. december 23-án fogadott el. Magyarországon négyévente tartanak országgyűlési választásokat. Az alkotmány értelmében az országgyűlési képviselők általános választását - az Országgyűlés feloszlása vagy feloszlatása miatti választás kivételével - az előző Országgyűlés megválasztását követő negyedik év április vagy május hónapjában kell megtartani. Az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson, sarkalatos törvényben meghatározott módon választják. Az Alaptörvény szerint minden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési képviselők - a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek, valamint az európai parlamenti képviselők - választásán választó és választható legyen. Nem rendelkezik választójoggal az, akit bűncselekmény elkövetése vagy belátási képességének korlátozottsága miatt a bíróság a választójogból kizárt. Nem választható az Európai Unió más tagállamának magyarországi lakóhellyel rendelkező állampolgára, ha az állampolgársága szerinti állam jogszabálya, bírósági vagy hatósági döntése alapján hazájában kizárták e jog gyakorlásából. Az országgyűlési képviselők számát az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény százkilencvenkilencben határozza meg. Százhat országgyűlési képviselőt egyéni választókerületben, kilencvenhárom országgyűlési képviselőt országos listán választanak. Az országgyűlési képviselők választása egyfordulós. A magyarországi lakóhellyel rendelkező választópolgár egy egyéni választókerületi jelöltre és egy pártlistára szavazhat. A magyarországi lakóhellyel rendelkező, névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgár egy egyéni választókerületi jelöltre és nemzetiségének listájára, ennek hiányában egy pártlistára szavazhat. A magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgár egy pártlistára szavazhat. Az egyfordulós választáson mandátumot az a jelölt szerez, aki a legtöbb érvényesen leadott szavazatot kapta, függetlenül a megjelentek számától. (Nincs érvényességi, sem eredményességi küszöb.) Az egyéni választókerületben mandátumot nyerő jelölt után is jár töredékszavazat a győztes pártjának, az első és a második helyezett szavazatszáma közötti különbségnek megfelelő mennyiségű. Ez azt jelenti, hogy ha a győztesre 40 ezren, a második helyezettre pedig 19.999-en szavaztak az egyéni választókerületben, akkor a mandátumot szerző politikus után 20 ezer töredékszavazat jár pártjának az országos listán (ebben az esetben tehát eggyel több, mint a második helyezettnek). A területi listák megszűntek, így töredékszavazatok csak az egyéni választókerületekben képződhetnek, s azokat hozzáadják a párt listás szavazatainak számához. Az országos listáról 93 mandátumot osztanak ki. A jogszabály alapján listát az a párt állíthat, amely - legalább kilenc megyében és Budapesten - minimum 27 egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított. Ehhez választókerületenként ezer ajánlószelvényt kell gyűjteni. A nemzetiségeknek kedvezményes mandátumszerzési lehetőségét biztosítottak a törvényhozók, ha pedig ez nem sikerülne nekik, nemzetiségi szószólót küldhetnek a parlamentbe. Országos listát nemcsak a pártok, hanem a nemzetiségek is állíthatnak, ehhez mindössze a névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplők egy százalékának ajánlása szükséges. Nemzetiségenként egy kisebbségi mandátum megszerzésére nyílik lehetőség úgy, hogy előbb összesítik az 5 százalékos küszöböt elérő pártokra és a nemzetiségi listákra leadott szavazatokat, és az így kapott összeget elosztják az országos listán megszerezhető mandátumok számával (93-mal), majd ezt az eredményt néggyel. Így alakul ki a kedvezményes kvóta, amelynek elérése a mandátumszerzés feltétele. A parlamenti küszöb (az a listás eredmény, amely ahhoz kell, hogy egy párt bejusson az országgyűlésbe) öt százalék.

18. Magyarország három részre szakadása és a várháborúk (1541-1568) kora

A mohácsi csata • A 16. század elejére a Magyar Királyság legfőbb ellenfele az Oszmán Birodalom lett, az erőviszonyok azonban végzetesen eltolódtak: Az Oszmán Birodalom területe a század elején több mint kétszeresére nőtt (a Közel-Kelet és Észak-Afrika hódoltatása), és élére legtehetségesebb uralkodója, 1. Szulejmán került. A magyar és cseh trónt birtokló Jagelló-dinasztia a Habsburgokkal kötött szövetséget, velük szemben bontakozott ki Franciaország és az oszmánok együttműködése. A Habsburgok erejét Franciaország lekötötte, így a Jagellók nem számíthattak segítségre. A magyar királyi jövedelmek Mátyás halála után jelentősen csökkentek (a rendkívüli hadiadót nem szavazták meg a rendek), így megszűnt a zsoldoshadsereg, és összeomlott a déli végvárrendszer. Nándorfehérvárt 1521-ben elfoglalták a törökök. Magyarország trónján gyerekkirály, II. Lajos (1516-26) ült. • 1526-ban Szulejmán Magyarország ellen indult: • A magyar haderő számbeli hátrányban volt, mivel Szapolyai János erdélyi vajda hadteste nem érkezett meg időben. A magyar haderő zömét a rendek állították ki, fő ütőereje a már elavulóban lévő nehézlovasság volt. A török haderő ezzel szemben már nagyobb számban alkalmazott ágyúkat használó tüzérséget és puskával felfegyverzett zsoldos gyalogságot (janicsárok), valamint nehézfegyverzetű lovasságot (szpáhik) is. • A mohácsi helyszín kiválasztása is a törökök számára volt kedvező: a magyar haderő dombra felfelé rohamozott, meneküléskor pedig mocsarak állták útját. Az időpontot szintén a törökök határozták meg: fáradttá és türelmetlenné tették a magyar sereget. A sikeres nehézlovas roham után a magyar haderő fegyelme felbomlott, az ágyú és puskatűz megfutamította, a menekülés pedig a csatát katasztrofális vereséggé változtatta. Elesett a király, a főnemesek és püspökök jelentős része. A mohácsi csata után Szulejmán kifosztotta Budát, majd kivonult az országból. Az ország két részre szakadása A mohácsi vereség és II. Lajos halála után kettős királyválasztásra került sor: Habsburg 1. Ferdinánd (1526- 64) a Habsburg-Jagelló szövetségre és házassági szerződésre hivatkozott, és Magyarországnak bátyja, V. Károly segítségét ígérte. Szapolyai 1. János (1526--40) az 1505-ös rákosi országgyűlés végzésére hivatkozott, ami szerint a Jagellók kihalása után „nemzeti" királyt kell választani. Ferdinánd kiűzte Jánost az országból, aki Szulejmánhoz fordult segítségért. • Az 1529-es török hadjárat visszafoglalta Budát és visszaadta Jánosnak. Az ország két részre szakadt. A török haderő megostromolta Bécset is, de sikertelenül kényszerült visszavonulni. 1532-ben Szulejmán újabb hadjáratot indított, ezúttal az utat lerövidítve nem a Duna mentén, hanem a Dunántúlon átvágva. Mivel Bécsnél jelentős német birodalmi haderő gyűlt össze, csak a jelentéktelen, Jurisics Miklós által védett Kőszeget ostromolta meg, ám végül megelégedett a zászlója kitűzésével a vár bevétele helyett, majd visszavonult. • A kiegyenlített erőviszonyokra tekintettel, és a török befolyásának növekedése miatt a két király Váradon egyezséget kötött: A fennálló helyzet alapján a nyugati országrész Ferdinánd, a keleti János birtokában maradt. Kondomínium. Megegyezésük alapján János halála után az ország Ferdinánd uralma alatt egyesül. Az ország három részre szakadása • János halála után azonban hívei csecsemő fiát II. János Zsigmondot királlyá választották, gyámja Fráter György lett. • 1541-ben Ferdinánd sikertelenül megostromolta Budát. János Zsigmond megsegítésének ürügyén Szulejmán megszállta a várat és Magyarország középső területeit, ezzel az ország három részre szakadt. • Létrejött a török Hódoltság a Duna-Tisza közén és a Kelet-Dunántúlon (kb. a Balaton vonaláig). • Ferdinánd és utódai kezén maradt az ún. királyi Magyarország: a Felvidék, • a Nyugat-Dunántúl és Horvátország. • János Zsigmondé lett a Tiszántúl és Erdély (a későbbi Erdélyi Fejedelemség). • A török hódoltság kialakítása fordulatot okozott Fráter György politikájában, célja ezután a két önálló országrész egyesítése lett: Ferdinánd azonban nem volt képes megakadályozni a török Hódoltság kiterjesztését. Erdély átadása is kudarcba fulladt, sőt egy félreértés miatt Ferdinánd zsoldosai Fráter Györgyöt is megölték. • 1552-ben újabb török hadjárat indult, hogy véglegesítse a három részre szakítást: Temesvár és Szolnok bevételével a Tiszántúl nagy részét a Hódoltsághoz csatolták, meggyengítve a keleti országrészt. Eger elfoglalásával akarták a királyi Magyarországot és Erdélyt elszakítani egymástól. Dobó István vezetésével a vár védői visszaverték az ostromot. • 1566-ban került sor Szulejmán utolsó hadjáratára: az idősebb Zrínyi Miklós által védett Szigetvárt foglalta el. Az ostrom közben a szultán meghalt. • A fennálló helyzetet az 1568-as drinápolyi békében rögzítették. A végvárak • Az eredeti végvárrendszert a középkori Magyarország déli határvidékén Zsigmond és Mátyás építette ki. Ezeket a várakat a törökök elfoglalták. • A török Hódoltság létrejöttével és megszilárdulásával új végvári vonalat kellett kiépíteni: Elsősorban a királyi Magyarország határán: a Dunántúlon és a Felvidék déli részén. Kisebb mértékben az Erdélyi Fejedelemség nyugati határán: a Tiszántúlon. A vonal gerincét néhány nagyobb, sokszor a valódi határ mögött fekvő vár adta (pl. Kanizsa, Győr, Eger stb.), míg közöttük kisebb, csak a portyák elhárítására alkalmas végvárak helyezkedtek el. • A végvárak az Udvari Haditanács irányítása alatt álltak, külön magyar honvédelmi szerv nem létezett. A végvári vonal főkapitányságokra volt felosztva. A végvári katonák zsoldosok voltak, akik azonban az elmaradozó fizetséget gazdálkodással, portyázással, illetve a török Hódoltság magyar falvainak adóztatásával (kettős adóztatás) egészítették ki. Magukat különálló rendi csoportnak tekintették (vitézlő rend). A Haditanács a fontosabb várakat nyugati (itáliai) mintára modernizáltatta: ágyúkkal jobban védhető óolasz és újolasz (füles) bástyákat építtetett. • A meghosszabbodott végvárrendszer fenntartására a lecsökkent területű Magyarország jövedelmei nem voltak elegendőek, a Habsburg uralkodók azt más tartományaik bevételeiből fedezték. Ezenkívül rendszeresen folyamodtak pénzügyi segítségért a német birodalmi gyűléshez, a pápához és az itáliai államokhoz. • A 16-17. század egyben a várháborúk kora is volt: Mivel itt nem két európai dinasztikus állam küzdelme folyt, hanem két különböző vallási, társadalmi és politikai rendszer ütközött össze, állandóak voltak a határon a kisebb-nagyobb összetűzések. Minden nagyobb háború várostromokat jelentett, mivel a hadseregek nem hagyhattak a hátuk mögött várakat, amik az utánpótlási vonalaikat fenyegették.

5. A középkori város

A városok újjászületése és önkormányzatának kialakulása • Nyugat-Európában az ókor végén a legtöbb város elnéptelenedett, és a kora középkorban alig léteztek nagyobb lélekszámú települések. • A 11. századi mezőgazdasági fellendülés és a népesség létszámának növekedése tette lehetővé a városok újranépesülését. Egy-egy város kialakulásának több oka is lehetett: • A távolsági kereskedők védett helyeken lerakatokat hoztak létre, ahol áruikat tárolták. • Egyes egyházi központok, püspöki székhelyek olyan ereklyékkel rendelkeztek, amelyek fontos zarándokközponttá tették őket. A fentiek miatt vagy utak találkozásánál, réveknél helyi piacok jöttek létre. Mindez gyakran egy meglévő vár tövében vagy egy elnéptelenedett ókori város romjain történt. • Az új településekre kézművesek költöztek, mivel itt piacot találtak termékeiknek. • A város lakói kommunát hoztak létre, hogy kivívják az önkormányzatot. Mivel a városok élén kezdetben általában a püspök állt, tőle kellett megvásárolni vagy kikényszeríteni a kiváltságokat. Ebben a küzdelemben a városok támogatásra találtak a királynál, aki cserébe a polgárok adójára számíthatott. • A városi önkormányzat elemei a következők: • Igazságszolgáltatás: saját bíró választása és saját törvénykönyv összeállítása. • Igazgatás: polgármester és városi tanács választása. • Egyházszervezet: saját plébános választása. • Adózás: csak a királynak tartoztak egy összegben adózni. Az adót a város maga vetette ki polgáraira, és részben közcélokra (pl. városfal építése) költötte. • A városok gyakran gazdasági kiváltságokat is kaptak: Minden város tarthatott vásárt. • Kereskedőik gyakran mentesek voltak a vámok fizetése alól. • A legjelentősebb városok árumegállító jogot is kaptak: kereskedőik megvásárolhatták a hozzájuk érkezők áruit, és azután ők szállíthatták és értékesíthették tovább, lefölözve ezzel a hasznot. • A városok így a hűbéri világon kívül álló szigeteknek számítottak, de Nyugat-Európában a királyi, nemesi és egyházi hatalom központjai a középkorban még a várak és földbirtokok maradtak. A város és társadalma • A városokat városfal vette körül, ami védelmet jelentett a lakóknak, és egyben a városi kiváltságot is jelezte. A városfal határolta terület kicsi volt, ezért a városok utcái mindig szűkek voltak. A jobb helykihasználás miatt a házak felső emeletei gyakran kinyúltak az utca fölé. A tető, de gyakran az egész ház szerkezete fából készült, ezért gyakoriak voltak a pusztító tűzvészek. • Csatornázás és vezetékes ivóvíz híján a városokban könnyen terjedtek a járványok. • A városok lakossága a középkor végén is általában néhány ezer fő volt. Néhány tízezer lakója csak a legnagyobbaknak, pl. Párizsnak volt. • Polgárjoggal csak azok rendelkeztek, akiknek háza, műhelye volt a városban. A társadalom élén a távolsági kereskedők szűk, de gazdag csoportja állt. Gyakran közülük került ki a polgármester és a szűkebb tanács tagjai. Alattuk álltak a céhekbe, szakmai érdekvédelmi szervezetekbe tömörült kézművesek. A lakosság többsége nem rendelkezett polgárjoggal, de szabadnak számított: Ide tartoztak a kézműves mesterek legényei, inasai. A polgárok földjeit, főleg szőlőit művelő napszámosok. (A középkori városok lakóinak gyakran a fele sem élt iparból, kereskedelemből.) Végül a társadalom számkivetettjei pl: koldusok, zarándokok.

12. A Kádár-korszak

Az 1956-os forradalom leverésével, szovjet katonai és politikai támogatással hatalomra jutott Kádár János több mint három évtizedes rendszere (1956-89) nem alkotott egységes időszakot: különböző szakaszait erősen befolyásolták a hazai és a nemzetközi politikai változások. A forradalmat követően a karhatalmi ezredek („pufajkások") bevonásával megkezdődtek a megtorlások (a forradalmárok bebörtönzése, kivégzése) és a pártállam visszaállítása. A megtorlás jelképes csúcspontja Nagy Imrének és társainak kivégzése volt (1958. június. 16.). Több mint kétszázezer ember hagyta el az országot, a hatalom a forradalmat ellenforradalomnak minősítette. A megszűnt MDP utódjaként, a forradalom idején megalakult kommunista állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az un. „kemény diktatúrával" megkezdte hatalmának kiépítését, a társadalom bekerítését. A párt, tagjainak létszámát növelve az országot területi és munkahelyi szinten behálózó pártszervezetekkel érvényesítette akaratát, a pártirányítás érvényesült a politika és a gazdaság minden szintjén. Az MSZMP közvetlenül irányította az 1957-ben megalakult munkásőrséget is, melynek feladata a kommunista hatalom támogatása, és védelme volt. A pártonkívüliek befolyásolására szolgált a Hazafias Népfront újjászervezése, melyet szintén a párt irányított. Az ifjabb korosztály (középiskolától) „bekerítése" és az MSZMP-be terelése érdekében létrehozták a Kommunista Ifjúsági Szövetséget (KISZ, 1957), a legifjabbakat (általános iskolásokat) pedig a kisdobos-és úttörőmozgalom elindításával vonták be a „szocialista nevelésbe". Felszámolták a munkástanácsokat és a „dolgozók érdekvédelmét" a párt által kézben tartott szakszervezetekre bízták, élükön a Szakszervezetek Országos Tanácsával (SZOT). Nem történt gazdasági irányváltás, megmaradt a tervutasításos újraelosztó rendszer, a korábbi fő gazdasági célok lényegében nem változtak. A viszonyok megváltoztatása kilátástalannak tűnt. Ezt tükrözi a már említett disszidálás, az ország tömeges elhagyása. A rendszer mégis másképp működött, mint a forradalom előtt. Kádár tanult a Rákosi-korszak hibáiból. A „népi demokrácia" konszolidálása nem hozta magával a zsarnokság változatlan visszaállítását, a politikai rendőrség nem kapta meg az ÁVH különleges jogosítványait. A kádári paternalizmus (gondoskodó, a társadalom jólétét, biztonságát lehetőség szerint növelő politika, a mely ugyanakkor alattvalónak tekinti az állampolgárokat) már ebben az időben javított az életkörülményeken. A szövetkezeteket ugyan kényszerrel hozták létre, de nem tértek vissza az ötvenes évek elejének durva módszereihez. A parasztok zömmel a forradalom bukása, a kilátástalanság miatt lettek tsz-tagok, ugyanakkor észlelhették, hogy helyzetük könnyebb lett. Nem volt többé kötelező beszolgáltatás, néhány intézkedés pedig érdekeltté tette őket a közös gazdálkodás sikerében (például a háztáji gazdálkodás támogatása). Míg a sztálinista rendszerek a magánéletre is ki akarták terjeszteni a befolyásukat, alattvalóiktól hűségük állandó kinyilvánítását követelték, s kiszámíthatatlan terrorral fenyegettek mindenkit, a Kádár-rendszer egyre inkább „békén hagyta" a társadalmat. Ezt fejezte ki a híressé vált kádári mondat: „Aki nincs ellenünk, az velünk van." Vagyis a magánéletbe visszahúzódó, munkába temetkező állampolgárt nem szabad zaklatni. A hivatalos felfogást magáévá tevő, szovjet mintákat követő társadalomtudomány a „fordulat éve" (1948) utáni magyar társadalmat mereven két osztályra (munkásság, parasztság) és egy rétegre (értelmiség) osztotta. Többnyire ezt követik a statisztikai összesítések is. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb volt. A vezető erőnek nyilvánított munkásság a maga egészében sohasem irányította a társadalmat. A tényleges hatalmat a függetlenített (főállású) pártkáderek birtokolták az állam, a gazdaság és a kultúra különböző szintjein. A hatalmi elit idővel soraiba fogadta a szakmai elit kiválasztott tagjait. Egyre nagyobb befolyásra tettek szert a nagyvállalati vezetők, akik gyakran tagjai lettek az országos vagy helyi pártszerveknek is. Helyzetüknél fogva képesek voltak befolyásolni a gazdasági döntéseket, az állam jövedelmeinek újraelosztását. A nómenklatúra (A politikatudomány nyelvében a szocialista társadalmak vezető elitjének, különböző szintű döntéshozóinak, kiváltságos elemeinek gyűjtőneve.) döntési helyzetéhez, felelősségéhez képest még az 1970-es évek elején sem rendelkezett elégséges szaktudással, a kinevezésekkor fontosabbak volt a politikai megbízhatóság. A szellemi foglalkozásúak csoportja számban megnövekedett, helyzetét azonban sok ellentmondás terhelte. E réteg kb. 30 %-a még érettségivel sem rendelkezett, Többnyire az állami és vállalati adminisztráció alsó szintjein dolgoztak. A diplomás értelmiségiek közül a Kádár-rendszer elsősorban a termeléshez nélkülözhetetlen műszaki értelmiségnek kedvezett. Visszaszorult a háború előtti társadalmi elismertségéhez képest a jogászság, megőrizte viszont presztízsét az orvostársadalom. A pedagógusok megbecsülése elmarad a rendszer által elvárt társadalom-átalakító feladatok nehézségétől. Az értelmiségiek fizetését alacsonyan tartották mind az 1945 előtti hazai szinthez, mind a nyugati hasonló foglalkozásúak bérezéséhez képest. A szerény átlagkeresetek mellett természetesen akadtak kiugróan magas jövedelmek is, főleg a tudósok, művészek, illetve a mellékkereseti lehetőségekkel bíró diplomások körében. A szellemi foglalkozásúak számbeli növekedése, az első generációs értelmiségiek nagy száma jelzi a felgyorsult társadalmi mobilitást. Ugyanakkor néhány szakterület, például az ügyvédi és az orvosi zárt maradt. A legnagyobb számbeli növekedést az iparosítási politikának köszönhetően a munkásság mutatta. Míg a két világháború között a szakmunkásság viszonylag zárt csoportot alkotott, most egyre nőtt köztük a paraszti létet odahagyók aránya. Nagy különbségek oka lehetett a beosztás és a szakma. A közvetlen termelés-irányítók (csoportvezetők, művezetők) éppúgy kiemelkedtek az átlagból, mint a keresett, nagyfokú képzettséget igénylő, az értelmiségi munka vonásait megkövetelő szakmák mesterei. Súlyos tehertétel lett a betanított vagy segédmunkás réteg nem csökkenő mértéke. A parasztság helyzetét alapjaiban változtatta meg az iparosítás és a szövetkezetesítés a hagyományos családi keretekben élő és saját földjükön dolgozó parasztok aránya a töredékére zsugorodott. A falusiak kb. felét tették ki a termelőszövetkezeti tagok és az állami gazdaságok munkásai a többiek az iparban, közlekedésben dolgoztak, gyakran vándorló, falu s város között „ingázó életformában. A nagyüzemi mezőgazdasági munka erős szakosodásnak indult, közelített az ipari munka jellegéhez. A szövetkezeti parasztok megélhetéséhez, gyarapodásához nélkülözhetetlen háztájit viszont még a családi munkaszervezetben művelték meg. Ha általánosságban nem is jelentett hátrányt falun élni, a rossz infrastruktúrájú kistelepülések lakói menthetetlenül a társadalmi lejtőre kerültek. Az 1945 előtti tőkés, földbirtokos osztályokat a rendszer felszámolta. A tulajdonukban meghagyott kisiparosok, kiskereskedők megtűrt helyzetben, de nem ritkán anyagiakban gyarapodva élték meg a Kádár-korszak első évtizedét. Rákosi-korszak hibáiból tanuló Kádár az 1956-os megtorlások után a társadalmi béke megteremtését a lakosság életszínvonalának javításával próbálta elérni. Alacsony, de elviselhető életszínvonal és viszonylagos - a többi szocialista országhoz képest jóval nagyobb - szabadság alakította ki nyugaton Magyarországról a „gulyáskommunizmus" vagy „frizsiderszocializmus" képét. Ha az ember nem politizált, viszonylag jó körülmények között, békésen élhetett. Ez volt a „kádári alku". A Rákosi-korszak hibáit elemző gyakorlatias Kádár a pártpolitika egyik rendező elvévé tette a lakosság életkörülményeinek, életszínvonalának tényleges javítását. Emiatt a teljes foglalkoztatottság fenntartásával együtt jelentősen nőttek a jövedelmek. Az élelmezés akkorát javult, hogy a külföldi megfigyelők egyenesen „gulyáskommunizmusról" beszéltek. Idővel általánossá tették a társadalombiztosítást és az ingyenes egészségügyi ellátást. Ugrásszerűen nőtt a tartós fogyasztási cikkek forgalma. 1970-re 1 millió lakás épült. A panellakótelepek mellé paneliskolák, ABC-k kerültek. A női emancipáció biztosítása jegyében kiterjedt a bölcsődei és óvodai hálózat. A 3 évenként igényelhető valutakeretből már nyugatra is utazhattak a magyar állampolgárok. A viszonylagos jólétnek azonban ára volt. Mivel a politikai vezetők a rendszer stabilitása szempontjából kiemelt jelentőséget tulajdonítottak az életszínvonal emelésének, elhanyagoltak egy sor, kevésbé fontosnak ítélt területet, mint például a távközlés vagy az úthálózat fejlesztését. Ugyanakkor a nagyvonalú szociális intézkedések bevezetésekor nem számoltak a hosszú távú következményekkel. A társadalombiztosítási kiadások 1960 és 1980 között a nyolcszorosára nőttek, ami messze meghaladta a gazdaság egészének növekedését, sőt, a költségek növekedése folytatódott a nyolcvanas években is, amikor a gazdaság növekedése megtorpant. Az életszínvonal emelkedésének árát azonban nemcsak az állam fizette meg, hanem az emberek is, akiknek jelentős része önkizsákmányoló munkát végzett az ún. „második gazdaságban". „Második gazdaság" alatt a háztájiban, a kisiparban és kis kereskedelemben - legtöbbször nem fő-, hanem mellékállásban - végzett munkát értették, de a féllegális és illegális tevékenységeket is ide számították, mint például a csempészetet vagy a fusizást, vagyis a magáncélú termelést az állami tulajdonban lévő eszközökön, munkaidőben. A második gazdaság meghatározó jelentőségű volt például a lakásépítések terén. A hetvenes években a magyar családok mintegy háromnegyede szerzett jövedelmet a második gazdaságból. 1960 és 1980 között a várható élettartam ismét csökkent, különösen a középkorú férfiak halálozási arányai romlottak. Nőtt a deviáns jelenségek száma: az öngyilkosságok - korábban is nagyon magas, a világ élvonalába tartozó - aránya 1950 és 1980 között a duplájára nőtt. Az alkoholisták száma folyamatosan emelkedett, becslések szerint 1988-ban több mint félmillióan szenvedtek ebben a betegségben. A hetvenes években az alapfokú oktatásban áttörés következett be: a felnőtt népesség többsége elvégezte legalább az általános iskola nyolc osztályát. Az egyetemi, illetve főiskolai képzésben részesülők aránya alapján viszont az európai sereghajtók közé kerülünk, nem csak a nyugati, de a szocialista országok is lehagytak minket ezen a területen. Az állam szabályozta a felsőoktatást: a nyolcvanas években a felvételizőknek csak 35-40%-át vették fel valamilyen egyetemre vagy főiskolára. A korszakban a családok élete is jelentősen megváltozott: nőtt a válások száma, 1950 és 1988 között mintegy a duplájára. A gyerekszám is folyamatosan csökkent, ugyanakkor csökkent azon nők aránya, akiknek nem született gyereke. Az egy-két gyerekes családok váltak jellemzővé. Az állam a gyermekvállalást ösztönző szociálpolitikai intézkedései, így az óvodai férőhelyek növelése vagy a gyermekgondozási segély (GYES) 1967-es bevezetése csak kis mértékben lassították a születések csökkenését. A '80-as évektől csökkent az ország népessége. Jelentősen megváltozott a szabadidő eltöltésének módja is. A hagyományos, sokszor csak egy-egy társadalmi rétegre jellemző tevékenységi formák megszűntek, átalakultak. Az életmód, a társadalom változásai új szórakozási formák kialakulását eredményezték, melyek sokszor generációs keretek között érvényesültek. A közösségi szabadidős tevékenységek szerepe visszaszorult, az emberek mind nagyobb mértékben egyedül vagy szűk családi körben kapcsolódtak ki. A sport elvesztette azt a kiemelt támogatottságát, amelyet az 1950-es években élvezett. Az 1952-es helsinki olimpián elért teljesítményt - 16 aranyérem - a későbbiekben meg sem közelítette a magyar csapat. A tömegsport fejlődése s elmaradt a kívánatostól: az emberek többsége semmilyen sportot nem űzött, és - a táplálkozási szokások mellett - ez is szerepet játszhatott abban, hogy 1986-ba a magyarországi felnőttek 60%-a túlsúlyosnak számított. A magyar társadalomra a hatvanas évektől nagy hatást gyakorolt a nyugati fogyasztói kultúra. A farmer, a rockzene, a fiúk hosszú hajviselete, a miniszoknya kezdetben nem csak a hivatalos szervek, de a felnőtt korosztály egy részének rosszallását is kiváltotta. Ezek az ellenérzések csak lassan, a hetvenes évektől kezdtek oldódni. Az áhított fogyasztói javak egy részét megpróbálta a hazai ipar helyettesíteni. A szocialista tömbön belül sokáig egyedinek számított, hogy Magyarországon gyártottak farmernadrágot. A nehezen beszerezhető nyugati termékek - orkánkabát, nejlonharisnya, farmer, rágógumi, lemezek, kazetták, kvarcórák, zsebszámológépek és így tovább - jelentős részben a bevásárló turizmus, vagyis a tömeges méreteket öltő csempészet révén kerültek „forgalomba". A „marxista-leninista" ideológia hivatalosan meghatározta a tömegtájékoztatást, az oktatást és a művelődést, szabályozta az állami élet rendjét. Az emberek jelentős részére azonban továbbra is a korábbról örökölt értékek hatottak. A vallásnak a párt ideológiája szerint fokozatosan el kellett volna halnia, mivel a „szocializmus felszámolja az alapjait". Amikor azonban a hetvenes évek végén ismét vizsgálni lehetett az emberek vallásosságát, az eredmények meglepték a pártvezetést: a népesség mintegy fele, a nyolcvanas években, pedig már több mint fele vallotta magát vallásosnak. Ugyanakkor az egyházak befolyása a mindennapi életre csökkent: bár az esküvők, keresztelők és temetések nagy része egyházi keretek között zajlott, a Kádár-korszak végén a lakosság valamivel több, mint tizede járt csak rendszeresen templomba vagy imádkozott legalább hetente. A növekvő életszínvonal, a javuló társadalmi közérzet egyelőre elfedte, hogy az elvileg mindenkinek járó társadalmi szolgáltatásokhoz mégsem egyenlő mértékben lehet hozzájutni: a keményebb érdekérvényesítésre képes csoportok (például a nómenklatúra = a vezető pártállami tisztségviselők köre) előnyökhöz jutnak. A hiánygazdaság (a gazdaság kínálatkorlátos állapota) miatt még a javuló ellátás mellett is gyakran csak hosszas várakozás után lehetett hozzájutni a kereset áruféleségekhez, szolgáltatásokhoz. Az egészségügy nem tudta mindenkink megadni a törvényben előírt színvonalas ellátást. (Innen a „hálapénz" rendszerré válása.) Az iskolák - kellő anyagiak híján - nemhogy csökkentették, inkább újratermelték, sőt fokozták a társadalmi rétegek között kulturális különbségeket, ez viszont nagyban gátolta a hátrányos helyzetűek felzárkózását.

15. II. József reformjai

Európa kevésbé fejlett területein, azaz a periférián alakult ki ez a felvilágosult abszolutizmus uralmi formája. A XVIII. századi, egyre nagyobb méretű háborúk a résztvevőknek jelentős anyagi terhet jelentettek. A fejlettebb területek, azaz a centrum államai a tőkés-gyarmatosító vállalkozások hasznából fedezték a kiadásokat. A peremterületek országai (pl. Poroszország, Habsburg Birodalom) csak a hagyományos feudális terhekből, a jobbágyok adójából tudták a versenyt állni. Az egyre nagyobb államapparátus és hadsereg a hagyományos, elavult módszerekkel már nem volt fejleszthető. A gazdaságot és a társadalmat modernizálni kellett. Az egyes uralkodók a maguk kezébe vették a korszerűsítést, és számos reformot vezettek be. II. József (1780-90) 1765-től Mária Terézia társuralkodója a birodalomban, halála utána gyakorlatilag Magyarország királya. Azért gyakorlatilag, mert nem volt megkoronázva, kalapos király volt, hogy ne kössék a magyar törvények. Nehezen kezelhető gyerek volt, nem kedvelte az udvari pompát, a vadászatokat és a társaságot. Gazdasági és filozófiai műveket olvasott. Kedvelte a zenét. 1765-től Falkenstein gróf álnéven járta az országot (második Mátyásnak is nevezte a nép). Felsége Mária Izabella volt. ● Uralkodása során kb. 6000 rendeletet hozott. (Ebből 3000 Magyarországra vonatkozott.) Takarékossági intézkedéseket hozott, ennek jegyében 1780-ban lecsökkentette az udvar és a testőrség létszámát. A palota egy részét is lezáratta. Enyhítette a cenzúrát. ● Megszüntette a megyerendszert, (hogy háttérbe szorítsa a rendeket) helyette tíz kerületet hozott létre. Központok: Nyitra, Besztercebánya, Kassa, Munkács, Nagyvárad, Temesvár, Buda, Pécs, Zágráb, Győr. A kerületek élére biztosokat állított. Megszüntette a főispáni címet is. Az alispán választását pedig ő maga gyakorolta. Egyik legfontosabb rendelete az 1781-es türelmi rendelet, mely biztosította a szabad vallásgyakorlatot. Betiltotta a "nem hasznos tevékenységet" űző rendeket (tanítás, gyógyítás), ezért lett az addig kolduló Bencés rend oktató rend. Egyházellenessége miatt VI. Pius pápa 1782-ben felkereste és kérte, hogy enyhítsen a szigoron. ("fordított Canossa-járás") ● Mindent egységesíteni akart, ezért 1784-ben a birodalom hivatalos nyelvévé tette a németet. ● 1785-ben kiadta a jobbágyrendeletet. Eltörölte a "jobbágy" elnevezést, megvalósította a szabad költözést. Lehetőséget adott az önálló hivatásválasztásra, a jobbágy foglalkozhatott bármivel, amivel akart. Ezekkel az intézkedésekkel gyakorlatilag megszüntette az örökös jobbágyságot. Csökkentette az úriszék (földesúri bíróság) hatáskörét. ● Meg akarta adóztatni a nemességet is, de a halál közbeszólt. Halálos ágyán minden rendeletet visszavont, kivéve a türelmi és jobbágyrendeletet. II. József hibája az volt, hogy nem volt tekintettel az egyes tartományok fejlettségére. Mindent egységesen akart látni, túl gyorsan és erőszakosan próbálta megreformálni az országot. Halála után újjáéledtek a megyék, nőtt a nemzeti öntudat és terjedtek a forradalmi eszmék.

8. Társadalmi és politikai küzdelmek az ókori Rómában, Julius Caesar egyeduralmi kísérlete

Julius Caesar egyeduralmi kísérlete Társadalmi válságjelenségek • A Kr. e. 2-1. században a hódítások jelentősen átalakították a római társadalom helyzetét. A senatori rend vagyonát a nagybirtokok alkották: a föld elméletileg állami tulajdonban volt, ebből bérelhetett minden római polgár. A nagybirtokosok a folyamatos háborúk miatt olcsón jutottak rabszolgákhoz, így olcsóbban termeltek és kiszorították a piacról a kisbirtokosokat, megszerezve azok bérleményét. Közülük kerültek ki a vezető tisztségviselők. A lovagrend tagjai voltak a nagy műhelyek, hajók tulajdonosai, akik pénzkölcsönzéssel vagy adóbérlettel is foglalkoztak. Mivel üzleti kapcsolatban álltak állammal (fegyvert gyártottak, gabonát szállítottak Rómába, adóbérlőként szedték a provinciák adóit stb.), nem viselhettek hivatalt. A társadalom zömét alkotó kisbirtokos parasztság létszáma csökkent, hiszen nem voltak versenyképesek a nagybirtokkal, ráadásul a folyamatos háborúkban katonáskodniuk is kellett (Rómában minden vagyonos polgárnak szolgálnia kellett a légiókban). A földjüket vesztett parasztok Rómába költöztek, és az állam látta el őket ingyengabonával, mivel szavazójoguk volt. Ők az antik proletárok. Itáliában egyre több lett a rabszolga, a nagybirtokokon, a műhelyekben, a bányákban és a hajókon is egyre inkább ők dolgoztak. • A társadalom átalakulása súlyos konfliktusokkal járt: A lovagrend politikai hatalmat követelt magának. Az antik proletariátus rokonszenvének és szavazatainak megnyerése fontos tényezővé vált a politikai küzdelmekben. Mivel a hadkötelesek száma folyamatosan csökkent a földbirtokos parasztok elszegényedése miatt, Marius létrehozta a proletárokból álló, zsoldoshadsereget. A hadvezérhez hű hadsereg a politikai küzdelmek eszközévé vált. Politikai válságjelenségek • Rómában a köztársaság korában két népgyűlés működött egymás mellett. A vagyoni alapon szervezett népgyűlésen választották a fontosabb tisztségviselőket. A területi alapon szervezett népgyűlés hozta a törvényeket. • A tisztségviselőket mindig csak egy évre és legalább párosával választották, hogy elkerüljék az egyeduralmat. Fizetést nem kaptak. • A legfontosabb tisztség viselője, a városállam irányítója és a hadsereg vezetője, a két consul volt. Válsághelyzetben a consul fél évre kinevezhetett egy dictatort, aki teljhatalommal rendelkezett. • A senatus, a volt hivatalnokokból álló vének tanácsa - a külügyeket intézte és az államkincstárat felügyelte. • A politikai jogokkal eredetileg nem rendelkező plebejusok jogait az egyre növekvő számú néptribunusok védték, akiknek vétójoguk volt, azaz megsemmisíthették a senatusnak és a consuloknak a plebejusokra nézve sérelmes rendelkezéseit. • A politikai rendszer is súlyos válságjelenségeket mutatott: Egyre nehezebb volt a birodalmat a városállamra méretezett intézményekkel irányítani, különösen az egyéves megbízatások bizonyultak rövidnek. Kialakult két vetélkedő politikai csoportosulás: a reformokat (pl. a proletároknak földosztást, a lovagrendnek politikai befolyást) követelő néppárt, illetve a fennálló helyzetet fenntartani kívánó optimaták. A politikai küzdelem polgárháborúba torkollott, mely után Sulla dictatori hatalommal katonai egyeduralmat gyakorolt. Caesar diktatúrája • Sulla halála után a senatus bizalmatlan volt minden hadvezérrel szemben, így Sulla híveivel, Pompeiusszal és Crassusszal szemben is. • Ezt használta ki a néppárti Julius Caesar, amikor Kr. e. 60-ban szövetséget kötött velük (1. triumvirátus, „a három férfi szövetsége"). Segítségükkel consul lett. Utána Gallia helytartója lett, ahol jelentős területeket hódított meg, és létrehozta a személyéhez hű hadseregét. Végül mind a senatussal, mind Pompeiusszal szembekerült (Crassus időközben meghalt), utóbbit Kr. e. 48-ban Pharsalosnál legyőzte, létrehozva ezzel a katonai egyeduralmát. • Dictatorként nem volt tekintettel a köztársasági hagyományokra, törvénytelenül halmozta és korlátlan ideig viselte a tisztségeket. Földet osztott a proletároknak. Néhány régi provinciának római polgárjogot adott. Növelte a senatus létszámát. Aranypénzt veretett. Megreformálta a naptárat: bevezette a négyévenkénti szökőévet. Uralma nem volt tartós. Ellenfelei - köztük egyik nevelt fia, Brutus - összeesküvést szerveztek, és Kr. e. 44-ben megölték.